Obsit a Jobbik ultráinak

Tanulékony Vona Gábor, vitathatatlanul. Alaposan odafigyel párizsi nagyasszonyára, Marine Le Penre, aki mondhatni néhány hónap alatt, ha nem is merőben új, de ügyes taktikával a korábbinál sokkal árnyaltabb képet alakított ki a francia Nemzeti Frontról. Enyhébbet, simulékonyabbat. Bátoríthatta, hogy apja, a pártalapító 2002-ben az elnökválasztáson, második helyre futott be, a döntő fordulóban ő lehetett az ellenfele Jacques Chiracnak. Tovább nem mehetett, mert annak idején a baloldal észhez tért, és tekintélyes, csaknem 90 százalékos többséggel mégis a demokrata Chirac lett az államfő.

Alig egy év múlva a franciák ismét köztársasági elnököt választanak, és a csaknem egybehangzó fölmérések szerint, Marine Le Pen szintén az előkelő második helyre esedékes, alaposan maga mögé utasítva a szocialisták Hollande-ját, aki szégyenszemre kieshet. Úgy számítják, a Nemzeti Front vezetője sem lesz elnök, de elég sokan akadhatnak, akik hajlandók kacérkodni a gondolattal, hátha valamennyire tényleg „kulturálódott” ez a korábban vad szélsőjobb.

Alighanem ez sugallta nálunk Vona Gábornak is, hogy hirtelen azzal a merész ötlettel álljon elő: pártja két év múlva akár már „kormányzati tényező” is lehet. Ő abban bízik, hogy önállóan, egyelőre tiltakozik mindenféle találgatástól, hogy netán a Fidesz társaként csempészné be magát a kormányzásba. Szép kilátások egy olyan Magyarországon, amely még alig negyed százada azt remélte, végre visszavonhatatlanul meghonosította az igazi demokráciát.

Még csak nem is emészthettük meg ezt a váratlan ötletet, amiikor most vasárnap a szomszédos Ausztriában az elnökválasztás első fordulójában a szélsőjobb jelöltje végzett az élen. Csodálatos közép-európai kilátások! Befutott lengyel ultrák, diktatórikus magyar Fidesz, és a tanulékony Bécs, amely budapesti mintára sürgős drótkerítés építésébe kezdett, mintha önjelöltként iratkozott volna föl ötödikként a visegrádi négyekhez. Mi tagadás, ez a nehezen kezelhető menekültválság tényleg megszédítette Európát, Orbán nem kalkulált rosszul, amikor úgy vélte, a huszonnyolcakon belül talán nem esélytelen a négyeknek saját állásponttal kirukkolniuk.

Meglehet eléggé torz gondolat, de érdekes kissé visszatérni a távoli múltba. A szélsőjobb Európában csaknem háromnegyed évszázad elmúltával ugyanott igyekszik feltápászkodni, ahol annak idején sikerült tényezőnek föltornáznia magát. Ausztria már a nyelvi rokonság okán is, de főként a náci megszállás miatt, jellegzetes "náci fiókország" lett. Isten óvjon attól, hogy átvegyük azt a torz, történelemhamisító szemléletet, amely e szerencsétlen múlt nyomán azt a fölfogást vallaná, hogy akár Franciaország, Ausztria, vagy Magyarország a 21. század második évtizedében nácizmussal kacérkodna, de talán az sem teljesen véletlen, hogy Orbán, Marine Le Pen, Vona és mások, erre a választói rétegre aspirálnak.

Mindeddig viszonylag csekély volt a külföldi visszhangja Vona Gábor föltűnő nyilatkozatának, amely pártjában „tisztogatást” helyezett kilátásba, s az általa „radikálisoknak” nevezetteket készülne eltávolítani egyes alelnöki posztokról. A várható vihar idehaza azonban nem késlekedett, az érintetteket név szerint is megemlítették, akik meglepetten nyilatkoztak. Egyikük-másikuk vétóra készül a vezetői szándék ellen, vagy abban bízik, hogy majd a kongresszusi szavazás dönti el, egyáltalán lehet-e ellenük bármiféle szankciót is alkalmazni. Félreérthetetlen a szándék, azt a látszatot próbálják kelteni, mintha a Jobbik - akárcsak a mai magyar jobboldal magát hazafinak, vagy nemzetinek nevező más pártja - demokratikusnak volna minősíthető.

A Jobbik és a Fidesz között immár hónapok óta dúl a csöndes háború. Vonáék szerint Orbán pártja parancsuralmi természetű, ők ezzel szemben valóban „demokraták”, a bírálataik ellenzéki természetűek. A látszat akár emellett is szólhatna, a parlamenti szónokaik kormányt ostorozó felszólalásai gyakran valóban ezt próbálják alátámasztani. Vona attól tart, hogy azok a tekintélyes politikusaik, akik komolyan veszik szélsőjobboldali alapállásukat, túlságosan is nyers, leplezetlen antiszemitizmusukkal, Szálasiékat majmoló fellépéseikkel gyöngíthetik a Jobbik 2018-as választási esélyeit. Ott még nem tartanak, mint a pártját megreformáló francia nagyasszony, aki néha már nem röstelli a kacérkodást egyes ottani zsidó körökkel sem, ám nem volna meglepő, ha egyszer talán még ezt is megkísérelné a Jobbik.

A még viszonylag korai stádiumban lévő választási küzdelem irányai meglehetősen bizonytalanok, az elemzők arra gondolnak, hogy csak összenő majd az, ami összetartozik. A Jobbikot és a Fideszt eddig sem mérföldek választották el egymástól, de ha Orbán pártját csakugyan veszélyeztetheti a kudarc, aminek bizonyos jelei felfedezhetők, nem is olyan elrugaszkodott gondolat a Jobbikot netán „kormánypártnak” is elképzelni. Varsó földrajzilag elég távol van Budapesttől, politikailag viszont nagyon is közel. Végszükségben mi tarthatná vissza Orbánékat attól, hogy nyíltabban is kezdjenek kacérkodni a lengyel gyakorlattal, s akár jobbról előzzék a középre húzódó Jobbikot?