Opera, popzene és gulyás

Péntek este másodszor lépett fel Budapesten a máltai sztártenor, a világ egyik legkeresettebb énekese, Joseph Calleja. Szállodai lakosztályában sikerült találkoznunk, és beszélgetnünk vele.

Amikor szobájába lépünk, jól megtermett, fiatalos férfi fogad minket. Öltözéke egyszerű, cipzáros szárú nadrág, fekete póló, vászonzakó, amelynek karján egy brit zászló díszeleg. (Málta 1814 és 1964 között a brit korona fennhatósága alá tartozott, 2004-ben lett az EU tagja.) Kérdéseinkre megfontoltan válaszol; az első, vajon teher-e vagy biztonságérzetet ad számára, ha a valaha élt legnagyobbakkal veszik egy sorba, Pavarottihoz, Björlinghez, Giglihez és Carusóhoz hasonlítják. „Új nagyságok jönnek-mennek, van 50 következő Pavarottink, 50 következő Giglink, én saját magam szeretnék lenni. Hízelgő, ha hozzájuk hasonlítanak, de nem szabad komolyan venni, már nem érdekel.” – hangzik a felelet. Az éneklés egyébként természetesen jött számára: „Már három-négy évesen szívesen dalolgattam, azután énekeltem templomi, iskolai kórusokban, sőt rockbandákban is. 13 éves voltam, amikor láttam Mario Lanzát A nagy Caruso című filmben, és eldőlt a sorsom. Megpróbáltam utánozni” - tudjuk meg. „Amikor felfedezték a hangomat egy nagyszerű tanár, a híres máltai tenor, Paul Asciak kezdett el velem foglalkozni tizenhat éves koromban, aki néhány hónap múltán azt mondta, ha így folytatom, nagy énekes lehet belőlem. Figyelmet, tudást, és sok-sok időt kaptam tőle. Azt mondta, nem saját magunknak, hanem azoknak kell gyönyörűen énekelni, akik gyönyörű éneklést akarnak hallani tőlünk. Ebben nagyon szigorú volt.

Ugyanakkor azt tanította, legfontosabb a komponista szándékainak tiszteletben tartása, a kotta hangjainak pontos visszaadása, ami úgy valósulhat meg, ha az ész, a hang és a szív kiegyensúlyozottan működik együtt. Általában 90 százalék kell, hogy az első kettőnek jusson, mert ha túl sok szívet adunk az éneklésbe, akkor a hang tévútra mehet” – idézte fel mentora emlékét Calleja. Professzionális karrierje elindulásakor még nagyon fiatal volt a tenor. „Tizenkilenc éves voltam, amikor először színpadra léptem Verdi Macbethjének Macduff szerepében, alig törődtem a dologgal, nem izgultam, egyszerűen csak csináltam a dolgomat. Ahogy azután nőtt az elismertségem, egyre felelősségteljesebben álltam hozzá a fellépésekhez” – hangzik a vallomás. Februárban lemezt is jelentetett meg Verdi-áriákkal, milyen a viszonya az ő alakjaihoz, egyáltalán a tenor repertoár e szegmenséhez?

Mint kiderül, Calleja nagyon is tudatosan építi pályáját: „Ahogy érik a hangom, egyre alkalmasabb lesz a nagyobb műveihez, mint a Trubadúr, az Aida, és talán-talán egyszer az Othellót is elénekelhetem, erre még nem vagyok kész. Ezeken túl azonban szívesen éneklem Puccinit, a francia repertoár darabjait, de a németet is, dalokat akár, vagy az orosz műveket”. Nagyon népszerűek Máltán azok a nyári szabadtéri koncertjei, amelyekre pop-sztárokat hív meg. Michael Bolton, Dionne Warwick, Ronan Keating, Anastacia is voltak már többek között vendégei. „Évente 55 éjjel általában meghalok a színpadon. Ezen az egy estén azonban életben maradok, ezért is nagyon jó szórakozás számomra, mindenféle zenét előadunk. Amíg az emberek szeretik, csinálni fogom, 25-30 ezren kíváncsiak ránk alkalmanként. Arra a hazámban nincs szükségem, hogy ennek révén ismerjenek meg az emberek, de a fiatalokat arra inspirálhatják az ott elhangzó áriák, hogy jobban utána nézzenek, mik is ezek, milyen is az opera” – fejti ki Calleja.

Az opera világában viszont olyanokkal van egy színpadon, mint Nyetrebko, Domingo, Garanča, Hampson vagy Gheorghiu; hozzájuk a lehető legnagyobb művészi alázattal közelít a tenor, és azt is meg tudjuk, budapesti estjére kedvenc áriái, dalai közül válogatott. Szép utazást tehetünk a komolyabb operadarabok és az olyan dalok között, amelyeket egyszerűen csak hátradőlve élvezni kell. Bónuszkérdésünk végül az volt hozzá, mit kapott Máltától? „Máltán izgalmasak az emberi kapcsolatok, kikerülhetetlen napsütés, és ott kaptam a hangom is. De ma már több mint húsz éve, hogy járom a világot. Európában sok minden összeköt minket, és bár olyan apró dolgok, mint a magyar bor, a likőrök, a gulyás, a bécsi Sacher-torta, vagy a „vínersnicli”, az olasz „paszták” picit különbözővé tesznek minket, tulajdonképpen unokatestvérek vagyunk, egy nagy család tagjai” – fejezte be Joseph Calleja.