Sarc

Lehet háborogni, lehet tiltakozni a kötelező kamarai tagdíjak ellen, de minek. Az érvek leperegnek a kormányzatról: nincs értékelhető válasz arra, miért sarcolják ezzel a vállalkozásokat - különösen a kis, gyakran önfoglalkoztató betéti társaságokat -, miközben a súlyos ezresekért nem jár semmiféle értékelhető szolgáltatás.

Most az orvosi kamara tervezett csaknem száz százalékos tagdíjemelésének híre verte ki a biztosítékot, különösen, hogy a nyáron kiderült: a kamara gazdálkodásában a legbiztosabb tétel Éger István elnök egymilliós fizetése. (Igaz, ehhez kellett futni egy kört az adatvédelmi biztosnál, de végül még fizetnie sem kellett az adatért az érdeklődő tagnak.) A szervezet abból sem csinál titkot, hogy nem érdemes reménykedniük az orvosoknak a szolgáltatások bővülésében, inkább valamiféle apanázs ez: a testület szót emelt annak idején az orvosok béremelésének érdekében, a tisztségviselőknek is jár tehát a tisztes megélhetés.

Egy hasonló játszmát az iparkamara egyszer már megnyert. Amikor az Orbán-kormány - amely első országlása idején, 2000-ben éppen eltörölte a kisvállalkozások számára is a kötelező tagságot - újfent bevezette azt, mindenki felzúdult. Aztán mégsem történ semmi. Félő, hogy a Parragh-féle iparkamarában már kíváncsian várják, hogyan sül el Éger doktorék ötlete, mert ha ott keresztül lehet verni a tagsági díj emelését, ők sem maradnak tétlenek. Most még beérik az ellenszolgáltatás nélkül beszedett ötezer forinttal, de holnap már nekik is kedvük támadhat tízezer forintot kérni.

Bár annak idején a NER a kisvállalkozások pártfogójának mondta magát, ez nem tartotta vissza a kormányt az Orbán-közeli Parragh László vezette iparkamara feltőkésítésétől. Ez a sarc mára szerzett jog lett. Nem gondolhatja senki, ugye, hogy egy demokráciában az ilyesmit meg lehet szüntetni?