Sebes György: Rejtélyes távozás

Publikálás dátuma
2019.05.19. 09:44

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Most egy apró sérülés keletkezett a köztévé szövetén. Még nem tudjuk, foszlik-e majd tovább, vagy egyelőre minden marad a régiben.
Az életben vannak óriási rejtélyek, amelyek azok maradnak mindörökké, vagy csak sok év elteltével oldódnak meg. Időről-időre foglalkoznak velük, felröppennek találgatások, ténynek látszó dolgok, de aztán mindig kiderül, a titokra továbbra sem derült fény. Több mint ötven év elteltével sem tudjuk még biztosan, ki ölte meg Kennedyt. A Portugáliában eltűnt angol kislány, Madeleine McCann esete is homályban van több mint tíz éve, a gyakorta felbukkanó hírek (és álhírek) ellenére is. A Loch Ness-i szörny pedig már majdnem egy évszázada foglalkoztatja a közvéleményt, de még mindig nem világos, csak reklámfogás-e, vagy valamilyen nagyobb összeesküvés része. Mi, magyarok sem akarunk lemaradni ebben a „versenyben”. Majd mi megmutatjuk, nekünk is vannak olyan ügyeink, amelyek homályosak, kérdőjelesek, ellentmondásosak. Itt van mindjárt a legújabb, az MTVA kontra Szujó Zoltán eset. Talán egyszer majd megismerjük az igazságot, megtudjuk, pontosan mi történt, mert ami eddig napvilágra került, az nem segít ebben. Már az is megérne egy hosszabb elemzést, mitől annyira népszerű a Forma-1 Magyarországon. Leszámítva persze a nemzeti büszkeséget, hogy már több mint harminc éve nálunk is rendeznek minden évben egy futamot a Hungaroringen. Ezen kívül viszont sokan nézik a többi verseny közvetítését is, pedig nem történik más, mint hogy majdnem két órán keresztül köröznek a mind modernebb versenyautók egy-egy kiépített pályán, vagy egy városban, néha előznek, néha egymásnak mennek, de sokkal több nincs benne. És mégis megéri a Magyar Televíziónak, hogy rengeteg pénzért megvegye a közvetítési jogokat és három napon át – az időmérőktől magáig a versenyig – mindent élőben leadjon. Abban pedig, hogy mindezt sokan nézik, biztosan jelentős szerepe van – illetve volt eddig – két embernek, a riporternek és a szakkommentátornak. Az sem lehet véletlen, hogy amikor a már csak nyomaiban közszolgálati tévé néhány éve megszerezte a jogokat, rögtön vissza is igazolta Szujó Zoltánt az RTL Klubtól. Ő ugyanis a kétezres évek elejétől módszeresen bedolgozta magát az utazó cirkuszba. Mindenkit ismer, szinte barátságban van a pilótákkal és a csapatfőnökökkel, ez a kapcsolati tőke pedig sokat érhetett az MTV-nek is. Mellette nagyon bevált a szakkommentátor, Wéber Gábor, akivel tökéletesen megértették egymást és remek csapatot alkottak. A közvetítések tehát az ő szakértelmükkel és kommunikációs képességeikkel emelkedtek meg, mindketten sokat tettek a sportág népszerűsítéséért. És akkor – egyik napról a másikra, szinte órák alatt – mindez megváltozott. Már az sem hétköznapi a történetben, hogy – állítólag – egy olyan hanghiba lépett fel, amit képtelenség volt elhárítani. Tehát a kiutaztatott csapatot – Szujót és Wébert – hazarendelték, hogy inkább mégis itthonról közvetítsenek, ne a helyszínről. Ez – állítólag – annyira megviselte a riportert, hogy azt kérte, a szombati időmérő edzésen helyettesítsék. Mire a főnökei ezen annyira bedühödtek, hogy azt mondták, akkor már egyáltalán ne dolgozzon. Se ma, se holnap, se semmikor. Elhiszi valaki ezt az egészet? Ráadásul még az sem tiszta, hogy akkor ki mondott fel. Szujó ugyanis azt közölte, számára ennyi volt, ő kiszáll, tehát felmond. Az MTVA közleménye viszont arról tudósít, hogy a riporter (cége) megszegte a szerződést, amit emiatt fel is bontanak vele. De van még további ellentmondás is. Szujó állítólag szombat délután a tévéműsorból tudta meg, hogy – lényegében – ki van rúgva. Azt azonban nem tudni, miért lepődött meg, ha ő mondott fel. Továbbá: a riporter nem győzte hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem politikai okok húzódnak meg távozása hátterében. Ez csak attól gyanús, hogy erre senki sem gondolt egészen addig, amíg nem kezdte el bizonygatni. De még érdekesebb, hogy azt is írta, „a harc részemről itt véget ért”. Vagyis ezek szerint már eddig sem volt minden rendben a köztévé Forma-1-es közvetítései körül. Csak eddig valahogy nem beszéltek róla. Most azonban már sem szerződés, sem betyárbecsület nem akadályozza Szujó Zoltánt, hogy fellebbentse a fátylat az anomáliákról. Mint kiderült, a háttércsapat régóta nem volt annyira profi, mint amennyire elvárható egy ilyen műsor esetében és mint amilyenek a mikrofon mögött a bőrüket vásárra vivő „beszélő emberek”. Milyen érdekes. Óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon még miféle gondok és problémák lehetnek – egyelőre a szőnyeg alá söpörve – az adófizetők pénzéből fenntartott köztévénél. Hogy netán az a „kis” konfliktus – amely egy bevált szakember távozásához vezetett – egyedi eset, vagy sok ilyen fordul elő, csak nem beszélnek róla. Hogy csak a sportnál maradjunk, az MTVA a jelentős – hazai és külföldi – események jogainak jelentős részét birtokolja. Ez valódi profizmust követel meg, de – Szujó utólagos kommentárjaiból következtetve – az egyáltalán nincs meg jelenleg. Most egy apró sérülés keletkezett a köztévé szövetén. Hivatalosan úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Az ellentmondásokat nem oldják fel, a kérdésekre nem adnak választ. Ahogy az a nemzeti együttműködés rendszerében már megszokott. Még nem tudjuk, foszlik-e majd tovább a szövet, vagy minden marad a régiben. Vannak persze az életnek nagy titkai, de közülük csak nagyon kevés marad örökké rejtve.   

Tamás Pál: Az európai ragasztó

Publikálás dátuma
2019.05.19. 06:30

Fotó: Shutterstock
A májusi EP-választásoknak természetesen lesznek kockázatai Európában, megfogalmazódnak eddig nem feltűnő (blokk)opciók. Amit látni fogunk, sokban nem hasonlít majd a korábbi európai nagy kérdésekre. Úgy véljük, ezzel szemben Magyarországon a jövő heti választásokon váratlan opciók, szokatlan szempontok, váratlan európai hangulatok nem igen bukkannak elő, a választások inkább csak igazolószelvények leadását jelentik a szemben álló politikai táborokban. Végül is nálunk mostanában Orbán Viktoron kívül nincs politika. Mindenki tudja, hogy most Orbán megbuktatásáról nincs szó, tehát izgalom sincs, egy milliméternyi se. Ahol mégis, kizárólag pártpolitikáról, és/vagy jól leplezett politikai analfabetizmusról beszélhetünk.

Magyarország különböző értékei az uniós átlaghoz képest

Az európai politikai mező

Az európai közvélemény eközben megosztott a társadalom állapotát illetően. Két kérdés metszi keresztbe Európát. Az első: Hol vannak az alapvető törésvonalak az európai társadalmakban? És a második: Ezek mennyire keményedtek meg és milyen távolságokra vannak tőlük a még befolyásolható választók. Persze, nem egyszerűen arról van szó, ki és milyen távolságra van éppen a megosztó politikai személyiségektől. A politikai pólusok ennél - az itt bemutatott vizsgálatokban - több dimenziósabbak. Magát az európai politikai mező aktuális állapotát két nagyobb összeurópai vizsgálaton belül mutatjuk be.
Mindkét munkában valamennyi tagállammal és azon belüli hangulatokkal külön foglalkoznak. Az első a Bertelsmann Alapítvány nagy felvétele (C.E. de Vries & I. Hoffmann: The Hopeful, the Fearful and the Furious, 2018). A másikat a legismertebb európai külpolitikai elemző központ, a párizsi ECFR (European Council on Foreign Relations) rakta össze néhány hete, és publikálta 2019 áprilisában (Almut Moller koordinálásban).
Május végén, persze, mindenen túl, számítani fog, hogy érzéseid szerint általában lefelé csúszol, vagy ilyen mozgási irányt amúgy nem érzékelsz. Vagyis hogy végül is aktuális hiteid szerint gyermekeid felnőttként nálad jobban, vagy rosszabbul fognak élni.
A Bertelsmann Alapítvány friss adataival indítunk. Ezekből mindenekelőtt kiderül, hogy a mai Európában nincs szoros kapcsolat az országok életszínvonala és az általános szorongásszintek között. Ez az elterjedt hiedelmekkel szemben újdonság. Valószínűleg csökkent az érzékelt egzisztenciális nyomorszint is. A kontinens szintjén a szorongás szintje 51 százalékos, majdnem ekkora Lengyelországban (56 százalék) és Olaszországban (65 százalék), de alacsonyabb Németországban (38 százalék) és Hollandiában.
Magyarország az európai ügyek fontossági sorrendjéhez nehezen illeszkedik: az európai 27-eket első és második helyen az eurozóna állapota és a terrorizmus leküzdése érdekli. Az eurozónán még egy ideig kívül vagyunk, és a terrorizmussal eddig komolyan nem találkoztunk. Miért érdekelné mindez a magyarokat? A harmadik helyen a globális klímaügy, a negyediken pedig valóban a migráció szerepelnek. De van egy jellegzetes áthangolódás Európában: a baloldaliakat és a progresszíveket jobban érdekli a klímakérdés, a kemény jobboldaliakat és a gazdaság iránt nem érdeklődőket pedig a migránsok. Ez utóbbi ügyben ott vagyunk, ahol lehetnénk Orbán nélkül is (ő persze ráerősít). De érdekes, hogy közben a klíma-kérdés a magyar politikai értékvilágban alig létezik, s ez igaz a baloldalra is.
A második munka, az ECFR Cohesion Monitor az idén már harmadik változatában mutatja Európa összeragasztottságát, egymáshoz illesztettségét. Az ECFR elkötelezett EU-párti, méréseik szerint az EU-közvélemény integráltsága jelenleg magasabb, mint volt 2007, vagyis a gazdasági válság előtt. Míg az utolsó évek fő eleme a fragmentáltság volt, s jól láthatóan folyt a küzdelem e feldaraboltsággal (ide sorolható az euróövezet reformja, a biztonságpolitika és a brit kilépés lehetősége is). Közben hiába növekedtek kisebb-nagyobb euroszkeptikus tömbök és mozgalmak, az EU tényleges bontásához, vagy felpuhításához nem járultak hozzá.
Az ECFR Monitor egyéni és szerkezeti kohéziót különböztet meg összesen 42 statisztikai mutató alapján. Ezekből azután tíz indikátort szintetizáltak és dolgoztak ki nemcsak a 28 tagállamra, hanem külön 12 országcsoportra is. A kohéziós pályák minden egyes tagállamban eltérnek, de mindegyik visszatért a 2007-es szintre, sőt, a legtöbb tagállam meg is erősödött. A 2007 óta eltelt években az euroszkeptikus pártok zömmel erősödtek, de ez a folyamat nem tűnt visszafordíthatatlannak. Az országmutatók szintjén az utolsó években a leggyorsabb növekedés, vagy helyreállítás a 28-ból 17 tagállamban mutatható ki. Ami a magyar viszonylatokban érdekes, hogy míg a közvélemény meg van győződve arról, hogy Orbánra reagálva a magyar európai vonzalmak szomszédainkétól nagymértékben eltérnek, a különbségek mégsem nagyok. Azt tudjuk, hogy nálunk Európa népszerű, de arra nem figyelünk, hogy közben világképünk is a többi közép-európaiakéra hasonlít.

Országcsoportok az Európai Unión belül

Kohéziós szintek

A legerősebb kohéziós szintek kis, vagy egyébként nem igazán meghatározó államokban (Belgiumban, Luxemburgban, illetve Máltán és a balti országokban) tűnnek fel. Nem mondható az sem, hogy a korábbiakhoz képest az európai identitás a többi térségben megerősödött volna. A volt államszocialista világban különösen feltűnőek a különbségek a baltiak és a közép-európai tagállamok között. A baltiaknál, úgy tűnik, az európai kötöttségek az állami lét alapvető metszetei, a függetlenség alapjai. Tulajdonképpen ezek védelmezik a szovjet kötésekből kiszabadult nemzeti közvélemények számára az új függetlenségeket. A közép-európaiaknál ilyen összefüggések nincsenek, s nem hiszik, hogy szuverenitásuk az EU-tagság nélkül veszélyben lenne. Sőt ilyen összefüggésekben kisebb lengyel csoportok kivételével sehol sem élik meg a uniós tagságot általános biztonsági ernyőként.
Közép-Európában komolyan nőtt a strukturális kohézió érzése, de számottevően csökkent az egyéni kohézió észlelése mindenütt. Vagyis, másképp fogalmazva, a társadalom szerkezetében megerősödött egyfajta “európai bizalmi érzés”, egyfajta idetartozás érzékelése. Ugyanakkor csökkent annak hite, hogy az európai tagságból lényeges egyéni, életminőségi, jóléti biztosítékok következnének. Ma már a régióban mindenütt tudják, hogy jobb egészségügy, nagyobb szociális biztonság emiatt nem lesz, s azt sem hisszük, hogy a tagságból könnyebben elérhető egyéni fogyasztás következne. Eközben a franciáknál és az olaszoknál 2007 óta határozottan csökkent az egyéni kohézió, továbbá a briteknél, a dánoknál és a görögöknél csökkent mind a strukturális, mind az egyéni kohézió érzése. Tehát az ECFR Monitor lelkesedését alaposabb elemzés után nem osztanánk, ha az EU-ba eddig befektetett kapcsolati tőke, vagy együttműködési tapasztalat egyelőre többet is ér, mint az esetleges nemzeti kakaskodások.
Persze, az is nyilvánvaló, hogy a nemzeti közvélemények a válság óta nem Barrosót és Junckert, az EU formális vezetőit, hanem Merkel megoldásait figyelték. Ezért is nyíltak meg most a szélesebb jövőképek, s nő a bizonytalanság Merkel távozásával. Ha tíz évvel ezelőtt az EU-t meg inkább transznacionális projektként éltük meg, ma ugyanez a kohézió inkább kormányközi ügynek tűnik. Ebben az értelemben nemcsak itthon kapcsolódnak erősebben az európai és a kormány-ügyek (vagyis a szuverenitás kérdései), hanem sokfelé Európában is. E tekintetben sem vagyunk különlegesek.
Az eurokohézió a nemzetállamok mellett országcsoportokat is számba vesz. Sőt úgy tűnik, hogy Európa “összetartottságát” elsősorban ezek állapotában lehet a legjobban megragadni. Itt az egyes országok egyszerre többféle csoporthoz is tartozhatnak. Így állapotuk különböző metszetei egyidőben többféle alakzatban is megragadhatóak (lásd ábránkat). Vannak országcsoportok, amelyeket jól ismerünk, önmagukban is közismertek, s az itt vizsgált csoportokban különleges izgalmakat nem váltanak ki (Benelux-államok, baltiak, Skandinávia, Visegrádi Négyek). S vannak itt vizsgált csoportok, amelyek ritkábban használt kulturális-politikai metszetekkel dolgoznak.
Létezik egy "Új Hanza”", ahova természetesen a baltiakat és az Északi-tenger menti államokat sorolják, meg az északi német tartományokat, de a hagyományos Nyugat-Európából ide tartozik Hollandia, sőt most Írország is. De hát valahova a nyugati peremet is sorolni kell. Van egy másik, aktuális erőcsoport is: ezt Hat Nagynak nevezik. Az idesorolt európai közép-nagyhatalmak igen különfélék, különösebb történeti-kulturális közük nincs egymáshoz (németek, britek, franciák, lengyelek, olaszok, spanyolok), de nagyságrendjükből, elsősorban lélekszámukból és az abból levezethető politikai képviseltségükből, de egykori nagyhatalmi ambícióikból, az EU-n belüli vállalásaikból következően áll össze a középhatalmi kép. Együtt általában nem lépnek fel, bár a "Hatok" az EU-n belüli meghatározó sodorvonalat jelenthetnék. De gazdaság- és biztonságpolitikájukban lényegében nincs közös. S esetenként a "kicsik" velük szemben agresszívabban védik akár pillanatnyi érdekeiket. Egy komolyabb európai válság a "Hatokat” együtt is mozgósíthatná és ebben az esetben valóban az unió meghatározó erejévé válhatnának.
Északnyugat-Európa leginkább jobb módú országcsoportja alkotná itt a "Jómódú Hetet" (persze a Hat Nagy közül is tartozhatnának ide államok). A "jómódból" következhet nagyvonalúság, engedékenység, de a jólét védelme, egyfajta "jóléti önzés" is. Náluk akkor is működik a jóléti állam, amikor más országcsoportokban legfeljebb ígéretet jelent. Külön kezelik az "Alapító Hatokat": az EU-t a kezdeti időkben megalapító államokat. Ezeknek ma külön jogaik nincsenek, de itt léteznek a legszorosabb kapcsolatok gazdasági, civil és szociális csoportok között. A különböző modellek az EU magjáról nagyjából ezeket a térségeket jelentik. Ez az "alapító Európa" akkor is együtt maradna, ha valamilyen mély politikai törés az Uniót komolyan károsítaná. Velük szemben megfogalmazódik a "Délkeleti Négyek" csoportja: ide a késve érkezett balkáni államok sorolhatóak.

Régi és új törésvonalak

Érdekes, hogy már csak publicisták, s nem társadalomkutatók beszélnek a kelet-nyugati törésvonalakról. Bár a migrációs vitában erről sokat beszélnek, de a szocialista múlt helyett most már fontosabbnak tűnik itt, kinek volt gyarmattartó múltja (sok nyugatinak), s kinek egyáltalán nem (Közép-Európa). A baltiak szenvedélyes orosz-ellenességét (vagy félelmeit) máshol nem osztják Kelet-Európában (a lengyelek is sok tekintetben csak formálisan). A baltiaknak a szövetség biztonság, a többi keleti állam mindenekelőtt segélyeket, felzárkóztatási forrásokat akar. De ma már hiányoznak e tekintetben az egy-másfél évtizeddel korábbiakhoz képest a követelőző hangulatok a helyi közvéleményekben.
Ma jobban él egy “tüntessük el, amihez szinte maguktól hozzájutunk” filozófia. A helyi elitek forrásokat eltulajdonító képességei (az elfogadott közös játékszabályok szerint) korlátozottak; a jelenleginél megszokottnál többet nehezen lophatnak. Amennyire áttekinthető (itt inkább rejtett megfigyelésekre támaszkodhatunk), az EU-szabályok és az elérhető összegekre tekintettel egyre nehezebb felszívni, kiszárítani, eltüntetni a befutó összegeket. Már a jelenlegi összegek gyors és beszámoltatható áramoltatása is nehezen megy, a közvélemény pedig nem lát alternatívákat, nem ismeri a támogatások mélyebb mikro-gazdaságtanát. Egyébként úgy látszik, az összegek felhasználásáról a nyugati donorok is realista képekkel rendelkeznek. De úgy vélik, ezzel a békét fenn tudják tartani és annak lebegtetésével, hogy azért tudják, hogyan terítik Keleten a befolyó összegeket, tulajdonképpen egy fokig a keleti politikai és gazdasági elitet zsarolhatják is. Amíg ezek az összegek befutnak, igazán a keleti elitek sem lázadoznak. Felfogásunk szerint ez az együttes európai lét egyik legfontosabb kerete.
Az utolsó években az igazi strukturális ellentétek nem az európai Kelet és Nyugat, hanem az Észak és Dél között bontakoztak ki. E tekintetben legmarkánsabban a "Déli Hetekről" beszélnek. Itt a nagyobbrészt az északi donorok által kikényszerített minimális pénzügyi fegyelem programját a helyi közvélemények nemzeti szuverenitásuk alapvető korlátozásaként, “új gyarmatosításként” élték meg, de a görög válság lecsengése után a németek (az északiak) “protestáns” pénzpolitikájának visszavételét követően az utolsó két esztendőben a konfrontáció csökkent (bár strukturálisan bármikor újrakezdődhet).
Számunkra az igazán érdekes, hogy míg a visegrádiak és a balkániak alávetették magukat forma szerint a nyugati takarékkoncepcióknak, a merevebb pénzügyeknek, s szükség szerint eldugtak a befutó segélyeket, addig a mediterrán Dél erre nem volt ilyen mértékben hajlandó. Ugyanakkor a keleti elitekkel szemben a délieket a nyugati donorok mégis “inkább nyugatiaknak hiszik” és ezért rajtuk szigorúbban számon kérték. Felfogásunk szerint a feszültségeket mindkét esetben kulturális hitek generálták. Érdekes, hogy a segélyprogramok kezelésének megtisztításában lehetett ugrani és olyan szuper lazának hitt országokban, mint Grúzia megmutatták, hogy 2-3 év alatt a nemzetközi “tisztasági sorrendben” 30-40 hellyel lehet előrejutni. A keleti EU-országokban semmi ilyesmi nem történt. S ami még érdekesebb, a nyugati donorok konkrétan itt semmi ilyesmit nem is kívántak.
Szerző

Ellentmondásos, de ez oké

Publikálás dátuma
2019.05.18. 19:45
MARABU RAJZA
Két évig nem jött Trumptól meghívó, pedig Orbán már a kampányban el volt ragadtatva tőle. Támadt is némi zavar az erőben, de ennek szerencsére vége. Trumpról kiderült, hogy jó fej, és mindig is az volt.
Ültünk a Fehér Ház kerítésének talapzatán és sütött a nap. Vártuk, hogy beengedjenek minket George W. Bush és Medgyessy Péter találkozójára, közben hazai hírekre kiéhezett állandó tudósítókként tereferéltünk a Pestről érkezett kollégákkal. Akkor ugyanis - ó, azok a bohókás koalíciós kormányok! - még szokás volt a jelesebb eseményekre kiutaztatni a fő lapok és tévék újságíróit, az ellenzékieket is. Egy akkor éppen ellenzéki lap riportere is velünk ücsörgött, amíg bentről nem szóltak, hogy készítsük az útleveleket, nyitják a kaput. - Én oda be nem megyek! - mondta a fiatalember általános megrökönyödésre. Próbáltuk győzködni, ugyan már, mikor máskor jutna be a híres Ovális Irodába, de megmakacsolta magát. - Ott lakik a Gonosz! - jelentette ki, és rá tényleg hiába herdálták az adófizetők pénzét, szent meggyőződésében inkább lemaradt a Monica Lewinski által nevezetessé tett, festett oldalajtó megtekintéséről és arról, ahogy bent Bush erős vezetőként méltatta Medgyessyt. De hát akkor a magyar jobboldal éppen heves Amerika-utálattól szenvedett.

Egyik elnök megy...

Ez náluk mindig attól függ, hívják-e Orbánt Washingtonba. Ha igen, jó fejek, ha nem, rusnya imperialisták. Bill Clinton meghívta - jó fej. A felesége külügyminiszterként bírálta - imperialista. George W. Bush és Barack Obama tizenhat éven át úgy tett, mintha nem is létezne - fúj! Két évig aztán Trumptól se jött meghívó, pedig Orbán, Európából szinte egyedüliként, már az elnökválasztási kampány idején el volt tőle ragadtatva. Támadt is némi zavar az erőben, de ennek szerencsére vége, Trumpról kiderült, hogy jó fej és mindig is az volt.
Manapság nem ücsörgünk a Fehér Ház kerítésén, a független sajtót már régen nem hívják meg a közjogi méltóságok külföldi útjaira. Az is igaz, hogy a független újságíró nyilván nagyon is be akarna jutni Donald Trump Fehér Házába (tényleg, most hol lakik a gonosz?), és még meg is próbálna odakiáltani valami olyasmit, hogy "Elnök úr, mi a véleménye a CEU elüldözéséről?!" 2015 februárjában Orbán Viktor hazai külpolitikai újságírók nagyobb csoportjának fejtette ki nézeteit. Azt ígérte, hogy az ilyesmi majd rendszeres lesz, de az első alkalom egyben az utolsó is maradt. Az Egyesült Államokról olyasmit mondott, hogy nem lehet vele tartósan jóban lenni, mert az egyik elnök megy, a másik jön, és ettől folyton változik az irányvonaluk. Ilyesmi demokráciában éppenséggel másutt is előfordul, de Trump felbukkanásáig az amerikaiakra pont az ellenkezője volt jellemző: a politikai, biztonsági és gazdasági érdekek védelmében általában erős konszenzus uralkodott. Ha például kétpárti kongresszusi küldöttség utazott valahová, ott a szenátorok és képviselők kölcsönösen szép tiszteletkörökkel vezették fel mondanivalójukat ("Jóbarátom a szemközti padsorból kitűnően fogalmazta meg, mi látogatásunk fő célja..."), de hát amúgy is szakértő legyen a talpán, aki a külpolitikai kijelentésekből megmondja, melyik a republikánus és melyik a demokrata párti.
Igazság szerint a kétpárti egyetértés sok területen továbbra is létezik, csak az a bökkenő, hogy Donald Trump ennek ritkán része. Márpedig az amerikai kormányzati rendszerben a külpolitika az elnökhöz tartozik, a törvényhozás csak a személyi döntésekbe, például a nagyköveti kinevezésekbe tud beleszólni, másrészt legfeljebb a kassza nála lévő kulcsával érzékeltetheti, milyen politikát tartana helyesnek. De még Trump extravagáns, sokszor rögtönzöttnek tűnő külpolitikai döntéseiben is felfedezhető az amerikai nemzeti érdek elnöki mandátumokon, sőt, évtizedeken átnyúló ívének folytatása: a világhatalmi státus anyagilag és biztonsági értelemben is kifizetődik, tehát bármi áron fenn kell tartani, miközben lehetőség szerint fékezni kell mások ilyen irányú ambícióját.

Puha fasizmus

Nem meglepő tehát, hogy a fehér házi tudósítók nem Orbánról faggatták az elnököt - vele kapcsolatban úgyis minden világos, ahogy Ed Markey (D) massachusettsi szenátor fogalmazott, a fehér házi meghívás az ő rasszista, nőgyűlölő, "puha fasizmusának" hallgatólagos támogatását jelenti. (A republikánus John McCain szenátor 2014-ben neofasiszta diktátornak nevezte Orbánt. Ha már kétpártiság...) Az amerikai riportereket jobban izgatta a küszöbönálló kereskedelmi háború Kínával, és az, hogy emiatt zuhanásba fordult a tőzsde, Orbánra egyáltalán nem voltak kíváncsiak. Ez, és a magyar miniszterelnökre szánt rövid idő ellentmondani látszik annak a felfogásnak, miszerint a látogatás mindkét fél számára jelentős lett volna. Még ha igazak is az egy- vagy akár kétmilliárd dolláros fegyvervásárlás lehetőségéről terjengő hírek, a magyarokkal köthető üzlet volumene akkor is két nullával marad el a vámháború tétjétől.
Orbán persze nem tehet arról, hogy a vizit ilyen nagy jelentőségű bejelentésekkel esett egybe. Egy csöndes napon talán többször tűnt volna fel a CNN és a FoxNews képernyőjén, de a Trump-elnökség idején nem nagyon akadnak csöndes napok, legfeljebb amikor Mar-a-Lagóban golfozik, de oda hiába vitte volna magával a nagyobb labdához szokott magyart. (Floridai magánklubjába inkább Abe Sinzó japán kormányfővel megy, vagy David Cornstein budapesti nagykövettel, ők értenek a golfhoz.) Arról azonban Orbán tehet, hogy az ideológiai értelemben vele közeli rokonságban álló, a tekintélyelvű vezetőkhöz különösen vonzódó Trump egészen mostanáig fütyült rá és a visegrádi országok vezetői közül utolsónak szakított rá időt.

Conley kilenc pontja

Heather Conley, aki George W. Bush idején volt a térségünkért felelős külügyi államtitkár, most pedig a főleg Zbigniew Brzezinski révén elhíresült Nemzetközi és Stratégiai Tanulmányok Központjának (CSIS) alelnöke, kilenc pontban foglalta össze, konkrétan mi baja van az állítólag adminisztrációról adminisztrációra változó amerikai külpolitikának Orbánnal: 1. az oroszok magyarországi befolyása; 2. az energiaforrások diverzifikálásának elmaradása; 3. két, az amerikaiak által keresett orosz fegyverkereskedő hazaengedése; 4. a NATO és Ukrajna magas szintű találkozóinak akadályozása; 5. a katonai együttműködési szerződés aláírásának, majd parlamenti ratifikálásának késése; 6. a magyar katonai költségvetés növelésének késleltetése; 7. a kínai gazdasági befolyás; 8. a CEU-ra szabott, az egyetem rendes működését ellehetetlenítő törvény; 9. Nikola Gruevszki volt észak-macedóniai miniszterelnök bujtatása.
Ebből legkevesebb négy pont, az első, a második, a hatodik és a hetedik már a Medgyessy-, illetve a Gyurcsány-kormányok idején is felmerült. Vegyük pusztán a NATO-ban elvben mindenki által vállalt, a Trump-kormányzat által oly komolyan vett kötelezettséget, miszerint a tagállamok legalább a GDP 2 százalékát védelemre fordítják. Ez Magyarország esetében tavaly 1,15 százalék volt, valamivel kevesebb, mint a Medgyessy Péter idején, jó másfél évtizede Washingtonban keserűen felpanaszolt 1,2 százalék. Még az egy-egymilliárd dollárosra becsült légvédelmi rakéta és repülőgép üzlet (illetve a németeknek ígért, hasonló nagyságrendű harckocsi- és rohamlöveg beszerzés) sem tornászná fel tartósan 2 százalékra, hiszen a fegyvervásárlás hosszú évekre elosztva kerülne be a védelmi büdzsébe.
Megjelenik továbbá a képben az az apróság, hogy az amerikai külügy pont Orbán fehér házi vizitjével azonos napra hívta tárgyalni Márki-Zay Pétert és Kész Zoltánt. Akiktől azt kérdezték, mintha nem tudnák a választ, hogy meg lehet-e bízni Orbánban. Merthogy 2001-ben az mondta, Magyarország amerikai vadászgépeket vesz, aztán beelőztek a svéd-brit Gripenek. Hozzátehetnénk a megbízhatóságáról ezt-azt, de minek...
A magyar miniszterelnök ezzel együtt megkapta Trumptól, amit akart. - Olyan mint én, kicsit ellentmondásos, de ez oké - dicsérte a vendéget a maga sajátos módján a házigazda. Mi pedig egyelőre nem tudjuk, milyen árat fizet majd Magyarország a kurta csevejért. Muszáj volt sietni, mert másfél év múlva az amerikaiak újra elnököt választanak, és lehet, hogy jó fejekből megint átvedlenek imperialistává. A mostani demokrata párti éllovas, Joe Biden például annak a Tom Lantosnak volt közeli barátja, aki élete utolsó éveiben - antikommunizmus ide vagy oda - rendszeresen bírálta Orbán szélsőjobbra tolódását.