Tamás Pál: Az európai ragasztó

A májusi EP-választásoknak természetesen lesznek kockázatai Európában, megfogalmazódnak eddig nem feltűnő (blokk)opciók. Amit látni fogunk, sokban nem hasonlít majd a korábbi európai nagy kérdésekre.

Úgy véljük, ezzel szemben Magyarországon a jövő heti választásokon váratlan opciók, szokatlan szempontok, váratlan európai hangulatok nem igen bukkannak elő, a választások inkább csak igazolószelvények leadását jelentik a szemben álló politikai táborokban. Végül is nálunk mostanában Orbán Viktoron kívül nincs politika. Mindenki tudja, hogy most Orbán megbuktatásáról nincs szó, tehát izgalom sincs, egy milliméternyi se. Ahol mégis, kizárólag pártpolitikáról, és/vagy jól leplezett politikai analfabetizmusról beszélhetünk.

Magyarország különböző értékei az uniós átlaghoz képest

Az európai politikai mező

Az európai közvélemény eközben megosztott a társadalom állapotát illetően. Két kérdés metszi keresztbe Európát. Az első: Hol vannak az alapvető törésvonalak az európai társadalmakban? És a második: Ezek mennyire keményedtek meg és milyen távolságokra vannak tőlük a még befolyásolható választók. Persze, nem egyszerűen arról van szó, ki és milyen távolságra van éppen a megosztó politikai személyiségektől. A politikai pólusok ennél - az itt bemutatott vizsgálatokban - több dimenziósabbak. Magát az európai politikai mező aktuális állapotát két nagyobb összeurópai vizsgálaton belül mutatjuk be.

Mindkét munkában valamennyi tagállammal és azon belüli hangulatokkal külön foglalkoznak. Az első a Bertelsmann Alapítvány nagy felvétele (C.E. de Vries & I. Hoffmann: The Hopeful, the Fearful and the Furious, 2018). A másikat a legismertebb európai külpolitikai elemző központ, a párizsi ECFR (European Council on Foreign Relations) rakta össze néhány hete, és publikálta 2019 áprilisában (Almut Moller koordinálásban).

Május végén, persze, mindenen túl, számítani fog, hogy érzéseid szerint általában lefelé csúszol, vagy ilyen mozgási irányt amúgy nem érzékelsz. Vagyis hogy végül is aktuális hiteid szerint gyermekeid felnőttként nálad jobban, vagy rosszabbul fognak élni.

A Bertelsmann Alapítvány friss adataival indítunk. Ezekből mindenekelőtt kiderül, hogy a mai Európában nincs szoros kapcsolat az országok életszínvonala és az általános szorongásszintek között. Ez az elterjedt hiedelmekkel szemben újdonság. Valószínűleg csökkent az érzékelt egzisztenciális nyomorszint is. A kontinens szintjén a szorongás szintje 51 százalékos, majdnem ekkora Lengyelországban (56 százalék) és Olaszországban (65 százalék), de alacsonyabb Németországban (38 százalék) és Hollandiában.

Magyarország az európai ügyek fontossági sorrendjéhez nehezen illeszkedik: az európai 27-eket első és második helyen az eurozóna állapota és a terrorizmus leküzdése érdekli. Az eurozónán még egy ideig kívül vagyunk, és a terrorizmussal eddig komolyan nem találkoztunk. Miért érdekelné mindez a magyarokat? A harmadik helyen a globális klímaügy, a negyediken pedig valóban a migráció szerepelnek. De van egy jellegzetes áthangolódás Európában: a baloldaliakat és a progresszíveket jobban érdekli a klímakérdés, a kemény jobboldaliakat és a gazdaság iránt nem érdeklődőket pedig a migránsok. Ez utóbbi ügyben ott vagyunk, ahol lehetnénk Orbán nélkül is (ő persze ráerősít). De érdekes, hogy közben a klíma-kérdés a magyar politikai értékvilágban alig létezik, s ez igaz a baloldalra is.

A második munka, az ECFR Cohesion Monitor az idén már harmadik változatában mutatja Európa összeragasztottságát, egymáshoz illesztettségét. Az ECFR elkötelezett EU-párti, méréseik szerint az EU-közvélemény integráltsága jelenleg magasabb, mint volt 2007, vagyis a gazdasági válság előtt. Míg az utolsó évek fő eleme a fragmentáltság volt, s jól láthatóan folyt a küzdelem e feldaraboltsággal (ide sorolható az euróövezet reformja, a biztonságpolitika és a brit kilépés lehetősége is). Közben hiába növekedtek kisebb-nagyobb euroszkeptikus tömbök és mozgalmak, az EU tényleges bontásához, vagy felpuhításához nem járultak hozzá.

Az ECFR Monitor egyéni és szerkezeti kohéziót különböztet meg összesen 42 statisztikai mutató alapján. Ezekből azután tíz indikátort szintetizáltak és dolgoztak ki nemcsak a 28 tagállamra, hanem külön 12 országcsoportra is. A kohéziós pályák minden egyes tagállamban eltérnek, de mindegyik visszatért a 2007-es szintre, sőt, a legtöbb tagállam meg is erősödött. A 2007 óta eltelt években az euroszkeptikus pártok zömmel erősödtek, de ez a folyamat nem tűnt visszafordíthatatlannak. Az országmutatók szintjén az utolsó években a leggyorsabb növekedés, vagy helyreállítás a 28-ból 17 tagállamban mutatható ki. Ami a magyar viszonylatokban érdekes, hogy míg a közvélemény meg van győződve arról, hogy Orbánra reagálva a magyar európai vonzalmak szomszédainkétól nagymértékben eltérnek, a különbségek mégsem nagyok. Azt tudjuk, hogy nálunk Európa népszerű, de arra nem figyelünk, hogy közben világképünk is a többi közép-európaiakéra hasonlít.

Országcsoportok az Európai Unión belül

Kohéziós szintek

A legerősebb kohéziós szintek kis, vagy egyébként nem igazán meghatározó államokban (Belgiumban, Luxemburgban, illetve Máltán és a balti országokban) tűnnek fel. Nem mondható az sem, hogy a korábbiakhoz képest az európai identitás a többi térségben megerősödött volna. A volt államszocialista világban különösen feltűnőek a különbségek a baltiak és a közép-európai tagállamok között. A baltiaknál, úgy tűnik, az európai kötöttségek az állami lét alapvető metszetei, a függetlenség alapjai. Tulajdonképpen ezek védelmezik a szovjet kötésekből kiszabadult nemzeti közvélemények számára az új függetlenségeket. A közép-európaiaknál ilyen összefüggések nincsenek, s nem hiszik, hogy szuverenitásuk az EU-tagság nélkül veszélyben lenne. Sőt ilyen összefüggésekben kisebb lengyel csoportok kivételével sehol sem élik meg a uniós tagságot általános biztonsági ernyőként.

Közép-Európában komolyan nőtt a strukturális kohézió érzése, de számottevően csökkent az egyéni kohézió észlelése mindenütt. Vagyis, másképp fogalmazva, a társadalom szerkezetében megerősödött egyfajta “európai bizalmi érzés”, egyfajta idetartozás érzékelése. Ugyanakkor csökkent annak hite, hogy az európai tagságból lényeges egyéni, életminőségi, jóléti biztosítékok következnének. Ma már a régióban mindenütt tudják, hogy jobb egészségügy, nagyobb szociális biztonság emiatt nem lesz, s azt sem hisszük, hogy a tagságból könnyebben elérhető egyéni fogyasztás következne. Eközben a franciáknál és az olaszoknál 2007 óta határozottan csökkent az egyéni kohézió, továbbá a briteknél, a dánoknál és a görögöknél csökkent mind a strukturális, mind az egyéni kohézió érzése. Tehát az ECFR Monitor lelkesedését alaposabb elemzés után nem osztanánk, ha az EU-ba eddig befektetett kapcsolati tőke, vagy együttműködési tapasztalat egyelőre többet is ér, mint az esetleges nemzeti kakaskodások.

Persze, az is nyilvánvaló, hogy a nemzeti közvélemények a válság óta nem Barrosót és Junckert, az EU formális vezetőit, hanem Merkel megoldásait figyelték. Ezért is nyíltak meg most a szélesebb jövőképek, s nő a bizonytalanság Merkel távozásával. Ha tíz évvel ezelőtt az EU-t meg inkább transznacionális projektként éltük meg, ma ugyanez a kohézió inkább kormányközi ügynek tűnik. Ebben az értelemben nemcsak itthon kapcsolódnak erősebben az európai és a kormány-ügyek (vagyis a szuverenitás kérdései), hanem sokfelé Európában is. E tekintetben sem vagyunk különlegesek.

Az eurokohézió a nemzetállamok mellett országcsoportokat is számba vesz. Sőt úgy tűnik, hogy Európa “összetartottságát” elsősorban ezek állapotában lehet a legjobban megragadni. Itt az egyes országok egyszerre többféle csoporthoz is tartozhatnak. Így állapotuk különböző metszetei egyidőben többféle alakzatban is megragadhatóak (lásd ábránkat). Vannak országcsoportok, amelyeket jól ismerünk, önmagukban is közismertek, s az itt vizsgált csoportokban különleges izgalmakat nem váltanak ki (Benelux-államok, baltiak, Skandinávia, Visegrádi Négyek). S vannak itt vizsgált csoportok, amelyek ritkábban használt kulturális-politikai metszetekkel dolgoznak.

Létezik egy "Új Hanza”", ahova természetesen a baltiakat és az Északi-tenger menti államokat sorolják, meg az északi német tartományokat, de a hagyományos Nyugat-Európából ide tartozik Hollandia, sőt most Írország is. De hát valahova a nyugati peremet is sorolni kell. Van egy másik, aktuális erőcsoport is: ezt Hat Nagynak nevezik. Az idesorolt európai közép-nagyhatalmak igen különfélék, különösebb történeti-kulturális közük nincs egymáshoz (németek, britek, franciák, lengyelek, olaszok, spanyolok), de nagyságrendjükből, elsősorban lélekszámukból és az abból levezethető politikai képviseltségükből, de egykori nagyhatalmi ambícióikból, az EU-n belüli vállalásaikból következően áll össze a középhatalmi kép. Együtt általában nem lépnek fel, bár a "Hatok" az EU-n belüli meghatározó sodorvonalat jelenthetnék. De gazdaság- és biztonságpolitikájukban lényegében nincs közös. S esetenként a "kicsik" velük szemben agresszívabban védik akár pillanatnyi érdekeiket. Egy komolyabb európai válság a "Hatokat” együtt is mozgósíthatná és ebben az esetben valóban az unió meghatározó erejévé válhatnának.

Északnyugat-Európa leginkább jobb módú országcsoportja alkotná itt a "Jómódú Hetet" (persze a Hat Nagy közül is tartozhatnának ide államok). A "jómódból" következhet nagyvonalúság, engedékenység, de a jólét védelme, egyfajta "jóléti önzés" is. Náluk akkor is működik a jóléti állam, amikor más országcsoportokban legfeljebb ígéretet jelent. Külön kezelik az "Alapító Hatokat": az EU-t a kezdeti időkben megalapító államokat. Ezeknek ma külön jogaik nincsenek, de itt léteznek a legszorosabb kapcsolatok gazdasági, civil és szociális csoportok között. A különböző modellek az EU magjáról nagyjából ezeket a térségeket jelentik. Ez az "alapító Európa" akkor is együtt maradna, ha valamilyen mély politikai törés az Uniót komolyan károsítaná. Velük szemben megfogalmazódik a "Délkeleti Négyek" csoportja: ide a késve érkezett balkáni államok sorolhatóak.

Régi és új törésvonalak

Érdekes, hogy már csak publicisták, s nem társadalomkutatók beszélnek a kelet-nyugati törésvonalakról. Bár a migrációs vitában erről sokat beszélnek, de a szocialista múlt helyett most már fontosabbnak tűnik itt, kinek volt gyarmattartó múltja (sok nyugatinak), s kinek egyáltalán nem (Közép-Európa). A baltiak szenvedélyes orosz-ellenességét (vagy félelmeit) máshol nem osztják Kelet-Európában (a lengyelek is sok tekintetben csak formálisan). A baltiaknak a szövetség biztonság, a többi keleti állam mindenekelőtt segélyeket, felzárkóztatási forrásokat akar. De ma már hiányoznak e tekintetben az egy-másfél évtizeddel korábbiakhoz képest a követelőző hangulatok a helyi közvéleményekben.

Ma jobban él egy “tüntessük el, amihez szinte maguktól hozzájutunk” filozófia. A helyi elitek forrásokat eltulajdonító képességei (az elfogadott közös játékszabályok szerint) korlátozottak; a jelenleginél megszokottnál többet nehezen lophatnak. Amennyire áttekinthető (itt inkább rejtett megfigyelésekre támaszkodhatunk), az EU-szabályok és az elérhető összegekre tekintettel egyre nehezebb felszívni, kiszárítani, eltüntetni a befutó összegeket. Már a jelenlegi összegek gyors és beszámoltatható áramoltatása is nehezen megy, a közvélemény pedig nem lát alternatívákat, nem ismeri a támogatások mélyebb mikro-gazdaságtanát. Egyébként úgy látszik, az összegek felhasználásáról a nyugati donorok is realista képekkel rendelkeznek. De úgy vélik, ezzel a békét fenn tudják tartani és annak lebegtetésével, hogy azért tudják, hogyan terítik Keleten a befolyó összegeket, tulajdonképpen egy fokig a keleti politikai és gazdasági elitet zsarolhatják is. Amíg ezek az összegek befutnak, igazán a keleti elitek sem lázadoznak. Felfogásunk szerint ez az együttes európai lét egyik legfontosabb kerete.

Az utolsó években az igazi strukturális ellentétek nem az európai Kelet és Nyugat, hanem az Észak és Dél között bontakoztak ki. E tekintetben legmarkánsabban a "Déli Hetekről" beszélnek. Itt a nagyobbrészt az északi donorok által kikényszerített minimális pénzügyi fegyelem programját a helyi közvélemények nemzeti szuverenitásuk alapvető korlátozásaként, “új gyarmatosításként” élték meg, de a görög válság lecsengése után a németek (az északiak) “protestáns” pénzpolitikájának visszavételét követően az utolsó két esztendőben a konfrontáció csökkent (bár strukturálisan bármikor újrakezdődhet).

Számunkra az igazán érdekes, hogy míg a visegrádiak és a balkániak alávetették magukat forma szerint a nyugati takarékkoncepcióknak, a merevebb pénzügyeknek, s szükség szerint eldugtak a befutó segélyeket, addig a mediterrán Dél erre nem volt ilyen mértékben hajlandó. Ugyanakkor a keleti elitekkel szemben a délieket a nyugati donorok mégis “inkább nyugatiaknak hiszik” és ezért rajtuk szigorúbban számon kérték. Felfogásunk szerint a feszültségeket mindkét esetben kulturális hitek generálták. Érdekes, hogy a segélyprogramok kezelésének megtisztításában lehetett ugrani és olyan szuper lazának hitt országokban, mint Grúzia megmutatták, hogy 2-3 év alatt a nemzetközi “tisztasági sorrendben” 30-40 hellyel lehet előrejutni. A keleti EU-országokban semmi ilyesmi nem történt. S ami még érdekesebb, a nyugati donorok konkrétan itt semmi ilyesmit nem is kívántak.