Balogh Gyula;

pályázat;Nemzeti Színház;Vidnyánszky Attila;TAO;

2018-02-20 06:45:00

Vidnyánszky: a tao a magyar színházi élet rákos daganata

Vidnyánszky Attila mivel egyedül pályázott, nagy valószínűséggel újabb öt éven át vezetheti a Nemzeti Színházat. Az elmúlt öt évről, a látogatottságról, indulatokról, ellenségképről és a terveiről beszélgettünk.

- Meglepte, hogy nem jelentkezett vetélytárs az igazgatói pályázatra?

- Ez nem foglalkoztatott különösebben. Úgy gondolom, hogy az elmúlt öt évben a Nemzeti Színházban elvégzett munkánk, a munkatársaimmal közösen elért sokrétű szakmai eredmények bizonyították az alkalmasságomat a színház vezetésére, és ebbe akár még az is belefér, hogy más nem méretteti meg magát vetélytársként.

 

- Tehát úgy gondolja, hogy elsősorban szakmai okokból nem pályázott más?

- Szakmai okokból is. Természetesen értem, hogy mi húzódik meg a kérdése mögött. De én, mint már korábban is többször elmondtam, azt az eljárást sem tartom Istentől elrugaszkodott dolognak, hogy amennyiben a fenntartó alkalmasnak talál valakit egy intézmény vezetésére vagy elégedett az adott intézményvezető munkájával, akkor lehetősége legyen megbízni őt akár pályáztatás nélkül is. Mivel magam is úgy gondolom, hogy a pályáztatás rendszere több sebből vérzik, tettem is korábban javaslatot egy olyan törvénymódosításra, amelynek szellemében a fenntartónak lehetne mérlegelési lehetősége a pályáztatás és a közvetlen felkérés között. Ez ellen akkor a szakma egy része hevesen tiltakozott, holott külföldön, például a demokratikusnak tekintett Németországban, Franciaországban vagy Ausztriában ez természetesnek számít, ott pályáztatás nélkül, közvetlenül nevezik ki az intézményvezetőket.   

 

- Az elmúlt években volt is több balhé, vagy legalábbis színjátéknak tűnő dolog, ami egyes pályázatokat kísért.

- Ez a jelenség, sajnos, gyakran együtt jár a pályáztatási procedúrával, és nem csak nálunk - ilyen értelemben ez nem egy hungaricum. De sokszor azt érzem, hogy ezeket a konfliktusokat mesterségesen gerjesztik kívülről, és ehhez a média is szívesen asszisztál.

 

- A Nemzeti mostani pályázata is akkor bizonyos értelemben színjáték?

- Én nem tekintem annak, mindenki maga dönti el, hogyan viszonyul hozzá. A magam részéről én arra törekedtem, hogy a szakmai tudásomra és tapasztalatomra alapozva tisztességesen elkészítsem a pályázatomat, amit teljes mértékben vállalok. Amint megszületik a döntés, a pályázatomat nyilvánossá teszem.

 

- Miért csak a döntés után?

- Ennek a pályázatnak komoly tétje van. Úgy gondolom, hogy a javaslattevőknek illetve a döntéshozóknak saját, szuverén szakmai véleményüket kell képviselniük, és nem szerencsés, ha kívülről megpróbálják őket befolyásolni, akár nyilvánosan, például a médián keresztül azzal, hogy a döntés előtt nyilvánosságra hozott pályázati szöveget ízekre szedik, félremagyarázzák.

 

- Visszatérve még a beszélgetésünk elejére. Azt helytállónak tartja, hogy azért sem pályázott más a főigazgatói pozícióra, mert ön a kormányzat bizalmát élvezi?

- Lehet, hogy kevesebben állnak készen az igazgatással járó felelősség vállalására. Attól, hogy a kormányzat bizalmát élvezem, senki sincs kizárva a pályázatból, bárkinek joga és lehetősége van megmérettetnie magát. Egyébként ez nem egyedülálló jelenség, hiszen, például, a Katona József Színház, az Örkény Színház, a Madách Színház vagy az Opera esetében is egy pályázó indult,  ahogy most debreceni Csokonai Színház vezetésére sem volt több jelentkező. Vajon miért?

 

 

- Tőlem kérdezi? Nem tudom. De azt lehet látni, hogy sokan meg se próbálnak ringbe szállni.

- Pedig én mindenkit arra biztatnék, akár fiatalokat is, hogy aki szakmai szempontból alkalmasnak érzi magát és vezetői ambíciói vannak, próbálja meg, készüljön fel, mérettesse meg magát. Még ha nem is jár első alkalommal sikerrel, nagyon hasznos tapasztalatot adhat számára egy pályázaton való részvétel, hiszen arra készteti, hogy átgondolja, rendszerezze a tudását és a koncepcióját. Én sem először veszek részt a Nemzeti Színház vezetésére kiírt pályázaton, ugyanakkor a 2002-ben Márta Istvánnal közösen benyújtott pályázatunk rengeteg tanulsággal szolgált számomra. 

 

- Van olyan fiatal, akit bevont a pályázatába, vagy egy idő után szívesen átadná neki a vezetést?

- Nem tudom, kit tekinthetünk fiatalnak, mindenesetre a pályázat elkészítése igazi csapatmunka volt fiatalos lendülettel, függetlenül az életkortól. Azon még nem gondolkodtam, hogy kit tekintenék megfelelő vezetőnek a későbbiekben, de úgy gondolom, hogy a megfelelő igazgató kiválasztása megint csak a fenntartó és a szakmai közösség feladata illetve felelőssége lesz.

 

- Milyen új elemeket írt a pályázatába?

- A nyilvánosságra hozott pályázatból majd egyértelműen látható lesz, hogy mik azok a sikeres, meglévő elemek, amelyekből tovább építkezünk, és milyen jelentősebb változásokat tervezünk. Karakteresen új lesz, például, hogy a bemutatók száma az indulási évhez képest a felére csökken, mivel az eddig kialakított repertoár nagyszámú előadást tartalmaz, emellett változni fog a játszási struktúra is.

 

- Amikor átvette a színházat az Alföldi-féle repertoárt teljesen lenullázta. Ma is így csinálná?

- Ez egyáltalán nem volt feltett szándékom, és lett is volna olyan előadás, amit megtartottam volna, de a társulat egy részének távozása végülis ilyen helyzetet eredményezett. De erről már korábban is többször beszéltem, nem szeretnék most erre visszatérni.

 

- Eddig folyamatosan cáfolták, hogy a Nemzeti egyes előadásai nem vonzanak telt házat, hogy is van ez?

- Az első két évben valóban előfordult, hogy némileg csökkent a nézőszám. De ez természetes jelenség a színházakban igazgatóváltáskor, hiszen változik a repertoár, a társulat, és ezzel együtt változik a közönség is. Ugyanakkor a harmadik évtől egyértelműen növekedni kezdett a közönségünk létszáma, 2017-re pedig a látogatottságunk már 90 százalék fölé emelkedett. Persze, mindig előfordulhatnak olyan produkciók, amelyek komoly művészi értékkel bírnak, de emellett megosztják a közönséget. Például, véleményem szerint, a Sardar Tagirovsky által rendezettFigaro házassága figyelemre méltó, értékes előadás, amit szeretnék repertoáron tartani, ugyanakkor tudom, hogy igénybe veszi a közönséget.

 

- Teljesen a nulláról kezdték, lehet mondani, hogy van már saját közönségük?

- Úgy gondolom, hogy kialakult egy stabil, érdeklődő, nyitott közönség. Nyilván nem egyik napról a másikra, de sikerült megszólítani az előítéletektől mentes, igényes nézőket, akik nem politikai szempontok alapján döntik el, hogy jönnek vagy nem jönnek az előadásainkra, hanem elsősorban a színpadon látott produkciók minősége, művészi értéke határozza meg az érdeklődésüket. Több olyan emblematikus előadásunk is van, mint például a Szentivánéji álom, a Fodrásznő, a Részegek, a Mesés férfiak szárnyakkal, a Cyrano de Bergerac vagy a Bánk bán, amelyeket a nézők többször is megnéznek.

 

- Amikor átvette a Nemzetit érződött Önben a megfelelési kényszer és ez a rendezéseiben is érezhető volt. Mára a Szentpéterváron színre vitt Bűn és bűnhődést valamint, az itteni Bánk bánt nézve, mintha kezdene felszabadulni.

- Azt, hogy keresem a szélesebb közönséggel való párbeszéd lehetőségét, és ehhez megpróbálok különböző színházi formanyelvet találni, nem tekintem megfelelési kényszernek. Én elsősorban a magam számára felállított művészi mércének szeretnék megfelelni, amit, persze, hol jobban, hol kevésbé tudok megközelíteni. De azért több olyan előadás is van, amit a szabad és ihletett alkotói munka eredményének tekintek, számomra ilyen, például, a Psyché, amit két éve rendeztem, de nagyon sokan szeretik a Fekete ég – Fehér felhő vagy az Isten ostora című előadásomat is. Az első időszakban nyilván rendkívül nagy nyomás és teher nehezedett rám, hiszen társulatot, repertoárt kellett építenünk, és egy színház igazgatójának adminisztratív terhei igencsak lefoglalják az alkotói energiákat. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy színre vittem aJános vitézt, a Csongor és Tündét, mert ezekkel tudatosan egyfajta színházi nyelvet is közvetíteni akartam. Az itteni rendezéseim közül talán ezekre vagyok a legbüszkébb. Ezeket az előadásokat teltházzal játsszuk folyamatosan, de a közönség akkor is dőlt rájuk, amikor még nem ingyen játszottuk őket.

 

- Sok támadást kapott azért is, hogy bizonyos előadásokat a diákoknak ingyenessé tett, ráadásul mindet ön rendezte.

- Az ötven címből álló repertoárunkból csupán négyet érint az ingyenesség, és az is csak a diákcsoportokra vonatkozik. Ráadásul semmi sem igazolódott be azokból az aggodalmakból, hogy ha ingyen játszunk, akkor senkit nem fog érdekelni. Óriási az érdeklődés, több hónapra előre vannak előjegyzéseink.

 

- Tehát nem a nézőgondok motiválták az ingyenességet?

- Egyáltalán nem. Ezeket az előadásokat korábban is könnyedén eladtuk, akár teljes áron. Ezt a gesztust inkább egyfajta példaadásnak szántam. Szerintem minden színházban egy-két előadást ingyenesen kellene repertoáron tartani.

 

- Ezt a szemléletet miként lehet összeegyeztetni a piaci, marketing szempontokkal?

- Én ezt össze tudom egyeztetni, másrészt nálam a piaci, marketing szempontok a sor végén szerepelnek. Iskolába járó gyerekeim révén jól tudom, hogy sok családnak még az ezer forintos belépőjegy kifizetése is gondot jelent. Másrészt, annak ellenére, hogy országos viszonylatban a nézőszám folyamatosan növekszik, még mindig nagyon szűk az a réteg, amelyet elér a színház. Bár, azt is tudom, hogy a taoval nézőszám szempontjából is csodát lehet tenni.

 

- Ön mindig is nyíltan hadakozott a tao ellen, épp nemrég jelentek meg tényfeltáró cikkek ezzel kapcsolatos feltételezett súlyos visszaélésekről.

- A Teátrumi Társasággal 2008 óta harcolunk ellene. Minden egyes azóta beigazolódott anomáliát már évekkel ezelőtt megjósoltunk. És nem csak a visszaélésekről van szó, hanem arról, hogy a tao a művészileg igényes repertoár megtartásában is ellenérdekeltté teszi a direktorokat. Egy idő után azonban a teátrumi társaság színházainak a vezetői is elkezdtek ragaszkodni hozzá, mert olyannyira beépült az intézmények költségvetésébe, miközben az önkormányzatok kivonultak a támogatók közül. Ha ma nem lenne tao, több színház anyagilag bedőlne. Még tavaly is elmondtam a Parlamentben a Magyar Kultúra Napján tartott felszólalásomban, hogy a tao a magyar színházi élet rákos daganata.

 

- De épp ön mondja, hogy ha ma megszűnne, az óriási károkat okozhatna.

- Nem azt mondom, hogy ne legyen, viszont úgy gondolom, hogy a jelenlegi formáján kellene változtatni. De a mostani botrány hátha kikényszeríti, hogy újragondoljuk az egészet. Morálisan is nehéz a helyzet. Amikor frissen kinevezett igazgató voltam a Nemzetiben, hozzám is eljött egy bank képviselője és azt mondta, hogy feltölti a tao-keretünket, ha visszaadok neki húsz százalékot. Nem akartam durva lenni vele, de erőteljesen jeleztem, hogy jobb lesz, ha távozik. Viszont érdekes kérdés, hogy vajon hányan mentek bele ilyen alkuba?

 

- Nem kellett volna feljelentenie?

- Az a helyzet, hogy papíron, jogilag, valószínűleg minden rendben lett volna. Sajnos, ez a tao-törvény jelenlegi formájában könnyen kijátszható, számos kiskaput hagy a visszaéléseknek. Nagyon sok múlik az ember morális tartásán, hogy ellent tud-e állni egy ilyen kísértésnek. És általános tapasztalat, hogy a tao-val kapcsolatos visszaélések legfőbb haszonélvezői egytől egyig a színházi szakma peremén működő, silány minőséget produkáló szervezetek, amelyeket a minőségi művészek közössége nem ismer el. Ez az általános vélemény az igényes szakma képviselői között.

 

- Ön tud indulatos lenni, most is szenvedélyesen érvel, mégis úgy érzem, mintha az elmúlt öt év alatt valamennyit szelídült volna.

- Azt hiszem, hogy egy rendező, egy színházzal foglalkozó művész alapból szenvedélyes kell, hogy legyen. De én sosem törekszem arra, hogy másokat bántsak. Ha engem támadnak, természetesen nem esik jól, és lehet, hogy korábban túlreagáltam dolgokat. Mindamellett az életkor és a tapasztalat valószínűleg megfontoltabbá, átgondoltabbá teszi az embert.

 

- Mégis a nyilatkozataiban még most is fellelhető az ellenségkép fontossága.

- Szerintem ezt csak azok látják bele, akiknek érdekük a konfliktus fenntartása vagy generálása. Az utóbbi években nagyon sok minden változott a szakmán belül, érezhető a közeledés és a kölcsönös megértés igénye. Például az általunk szervezett MITEM fesztiválra ma már a teljes színházi szakma kíváncsi és nagyrészt pozitív a megítélése. Másrészt a Teátrumi Társaság és a Színházi Társaság képviselői konstruktív légkörben le tudnak ülni egymással tárgyalni, kialakult egy korrekt párbeszéd. A POSZT kapcsán is egy asztalnál ülünk Mácsai Pállal, Máté Gáborral, Hegedűs D. Gézával.

 

- De épp ön volt az, még a Nemzeti előtt, aki létrehozta a Teátrumi Társaságot és ezzel politikailag szervezeti szempontból is kettészakadt a szakma.

- Ezt a helyzetet felvállaltam, de nem a szakítás szándékával, hanem annak érdekében, hogy a színházaknak és alkotóknak az a köre, amely addig nem igazán tudta hallatni a hangját, szintén érdekképviselethez jusson. Másképpen nem lett volna lehetőségünk az előadóművészeti törvénnyel kapcsolatos vitában érdemben hozzászólni, szakmai érveinkkel befolyást gyakorolni. Azt pedig még bírálóink sem vitathatják, hogy mennyi pozitív eredményt sikerült elértünk, például a színházi finanszírozás stabilitásának vonatkozásában.

 

- Többek közt a Nemzeti felújítására is jut két milliárd, mire fordítják?

- Az elmúlt 30 évben nem volt példa ilyen léptékű infrastrukturális fejlesztésre a magyar színházi életben, és a kaposvári, debreceni, szolnoki, veszprémi, váci színházak valamint az Opera és az Örkény Színház mellett mi is jelentős támogatásban részesülünk. Ezt teljes egészében az elavult színpadtechnikai berendezések felújítására költjük. Három nyarunk lesz rá és 2020-ig kell elszámolnunk a felhasznált összegekkel.

 

- A világhírű rendező Silviu Purcărete Udvaros Dorottyával vitte volna színre a Nemzetiben a Cseresznyéskertet, de nem kezdődtek el a próbák, mi történt?

- Purcărete családi okokból lemondta a munka januári kezdését, de nagyon szeretne nálunk dolgozni, ezért megállapodtunk vele abban, hogy jövő januárra halasztjuk a próbafolyamat elindítását.

 

- Még mindig a legtöbbet ön rendezi saját színházában, nem akar ezen változtatni?

- Hivatásom szerint rendező vagyok, szeretek rendezni. Az első időszakban felvállaltan igyekeztem egy karakteres, igényes, művészi arculatot adni a színháznak, hiszen művészeti vezetőként ez is feladatom – és ezt leginkább a rendezéseim által tudtam kifejezni. Ugyanakkor igyekszem minél több rendezőt megszólítani, többek között izgalmas külföldi alkotókat, hogy minél több művészi hatás érje a magyar színészeket és a közönséget. Ebben az évadban viszont már csak két rendezést vállaltam, és egyre több magyar rendezőt szeretnék bevonni a Nemzeti Színház munkájába, és az olyan ismert alkotók mellett, mint Zsótér Sándor, Kiss Csaba illetve Szász János, akivel a Caligulahelytartója című előadás megrendezéséről állapodtam meg, tehetséges pályakezdőknek is lehetőséget akarok biztosítani. Aki művészi teljesítményével bizonyít a közönség előtt, mindig visszavárom.

 

- Törőcsik Marival mikor beszélt utoljára?

- Decemberben jártam nála, egy órát beszélgettünk és az nagyon jó volt. Azóta, hála Istennek, kiengedték a kórházból és hazamehetett. Nagyon örülnék, ha minél hamarabb meggyógyulna és, például, a Galileiben újra színpadra léphetne.

 

- Mi a legnagyobb vágya, amit még a Nemzetivel el szeretne érni?

- Meghívást kaptunk a 2019-es szentpétervári Színházi Olimpiára, szeretném, ha méltó módon tudnánk ott Magyarországot képviselni. Az utána következő Színházi Olimpiát pedig csodálatos dolog lenne nálunk rendezni. Ennek elérése valóban az egyik nagy vágyam.