Vulkánszerű ősrobbanás

Gyilkos ösztönű nagyanyát játszik Molnár Piroska Szász János A nagy füzet című, Karlovy Varyban nagydíjat nyert filmjében. Egy végletekig megkeményedett embert, aki unokáit a lehetetlenül kegyetlen, elviselhetetlenül zord körülmények között, a barbársággal határos módszerekkel, túlélésre tanít, mindenáron. A Bors néniben, a Kolibri Színházban pedig már több századszor bájjal, szelíd humorral, egészségtől, kiegyensúlyozottságtól, telivér harmóniától kicsattanó anyókaként életörömre, játékosságra, mámoros boldogságra tanít. Két eszelős véglet, ami természetes módon van jelen Molnár Piroska színészi pályáján.

Mindkettő energiáktól duzzad. Ez a nagy színésznő, aki a civil életben csendes szerénységgel magába gubódzó, szerepeiben gyakran olyan, mint egy ősrobbanás. A vulkán, a magas hőfokon izzó láva, kismiska hozzá képest. Hihetetlen erők munkálnak benne. Számtalan szerepében mintha mindent egy lapra tenne fel, és ez sok tekintetben így is van, hiszen lényegében a magánéletét feláldozta a pályájáért, személyes tragédiákon ment keresztül azért, hogy ábrázolni tudja az élet teljességét.

Ascher Tamás rendezésében, a Jelenetek egy kivégzésből című darabban, egykori, és sok tekintetben mindenkori színészi otthonában, Kaposváron, eljátszotta a végletek végletét. Galactia festőnőt adta, aki az életet nem is két, hanem ezer kanállal habzsolja, mohón, és ellenállhatatlanul falja a férfiakat, óriási, féktelen lakomákat rendez, harsány, belevaló, kikerülhetetlen nőstény, ha szükségét érzi, akár szembemegy az egész világgal. Ugyanakkor kifinomult, elmélyült, a belső rezdüléseire, és a környezetére érzékenyen figyelő művész, létkérdéseken dilemmázó, felelősségteljes értelmiségi. Egyszerre vásárian, vérbően, féktelenül komikus és letaglózóan tragikus.Kész volt már hozzá a teljes színészi eszköztár.

Ott volt az akkori kaposvári teátrum napi 18 órában áldozatosan dolgozni kész, akár kis szerepekben való csillogásért is mindent feláldozó, lelkes csapata, melynek tagjai megteremtették azt a közeget, amiben színészileg felnőhetett. Egy olyan közeget, ahol a színészbüfé is az alkotás egyik központi helye, ott szintén végeérhetetlenül a produkciókról van szó, a várostól való viszonylagos elzártság, olykor elviselhetetlen belterjesség, ami évad vége felé akár már kibírhatatlanná lesz, ugyancsak alkotóerővé válik. És bírni kellett hozzá a Budapest és Kaposvár közötti ingázásokat, az előadás utáni hajnalokon az egyik városban ébredéseket, és reggel tízre a másik városba próbára rohamtempóban, az utakon életveszéllyel is dacolva autózásokat, a munkáért való ingázást, forgatásra, szinkronba, interjúra, tanításra, bármire.

A nehezebb utat választotta. A Katona József Színház alapító tagjaként benne lehetett volna tutiban. Megbecsülten akár meg is állapodhatott volna. De okos szimattal rájött, hogy annyi kiváló színész között szerencsés, ha évadonként egyszer kap egy igazi, nagy labdát. Meg amúgy is középkorú volt már, a fiatal szerepeket eljátszotta volna előle az ifjúság, az idősebb figurákat az előtte járó jeles nemzedék. Kaposváron viszont, ahol akkor kétségtelenül az ország egyik legjobb színháza működött, még fiatal szerepeket is játszhatott, de már idősebbeket ugyancsak. Szinte le se jött a színpadról. Adódott olyan szezon, hogy hat fontos bemutatója volt. Szerepei számát tekintve hazai rekordokat döntöget. És tényleg hihetetlen végletekben lehetett része.

Játszhatta például Az öreg hölgy látogatásának címszerepét, adhatta azt a szülőfalujába visszalátogató, egykori sérelmeiért temérdek pénze segítségével gyilkosság árán is elégtételt vevő perszónát, aki tökéletesen elaljasul, és erre késztet másokat is. De parádézhatott a Csárdáskirálynőben is, mint Cecília. A rendhagyó előadásból országos botrány kerekedett, amikor közvetítette a tévé. Mohácsi János rendező ugyanis Kálmán Imre operettjébe belelátta keletkezésének idejét, az I. világháborút, kínkeservet, gyötrelmet, halált vegyített szép, fülbemászó dallamokkal, megmutatta az ábrándvilág és a valóság közti ordító különbséget, és ez sokaknak nem tetszett.

De Molnár igen jó partner volt ebben, hiszen hozni tudta a szerepkör igényelte negédet, sztárságot éppúgy, mint a dermesztő kiábrándultságot, elkeseredettséget, kiégettséget. És persze kiválóan énekelt. Ez mindmáig erőssége. A Zeneakadémián is fellépett már. A világnagyság zeneszerző, Kurtág György kérte fel, hogy énekeljen Beckettet idéző zenedarabjában. És egykori férje, a szintén nemzetközi hírű Eötvös Péter, a kortárs opera meghatározó alakja, művében szintén énekelt. Az Operettszínházban is állandó vendéggé vált.

Több mint húsz esztendeig játszott Kaposváron, és több mint tízig a Nemzetiben. Alföldi Róbert rendezésében, a Vadászjelenetek Alsó- Bajorországból előadásában falusi asszonyt adott, aki rájön, hogy homoszexuális a fia, és ezért, leginkább a környezete hatására, kitagadja. Ráragad a község gyűlölete. Szomszédjai bigottsága neki is a vérévé válik. Így saját vérét taszítja el magától, teszi üldözötté, és közvetve hozzájárul a halálához. Molnár, ha a szerep úgy kívánja, dermesztő rideggé tud válni, megfagy körülötte minden. Arca akár rezzenéstelen, tekintete lidércesen metsző, egész lénye megmerevedik, a jégcsap kismiska hozzá képest. Ilyen volt A tanítónő Nagyasszonyaként is, aki szintén tönkreteszi a fiát azzal, hogy nem engedi hozzámenni az alacsony származású tanítónőhöz. Molnár a fennhéjázó előítéletesség tragikomikus természetrajzát adta.

A korlátoltsággal vegyített önképűség szobrát mintázta, megmutatta azt a mifelénk oly gyakori embertípust, akit kitermelt a lefelé húzó magyar ugar. És aki akár gombamód szaporodik. Kisszerűsége fontos tényezővé válik. Ez a nagy színésznő ismeri a pitiáner kártevők lelkét is. Tudja őket úgy játszani, hogy röhögjünk rajtuk, és mégis megálljon a rettenettől a levegő. És képes habkönnyen szórakoztatni is. Soha nem felejtem el, a Hyppolit, a lakájban, a Játékszínben, Schneidernéként, a felkapaszkodott újgazdag urizáló feleségeként, aki csak majmolja az előkelőséget, csupán utánozni igyekszik a művelteket, és ettől újra és újra röhejessé válik, hiszen hazugságon alapszik egész életfelfogása.

Molnár csaknem tenyeres-talpas volt a szerepben, mert felettébb harsány lenni, már-már jóízűen ripacskodott, miközben soha nem lépte túl az ízléshatárt. Bemutatott egy embert, aki csak a külsőségekre ad, mást föl sem ér ésszel. Azt a fenn az ernyő nincsen kas típust mintázta, aki már önmaga paródiájává válik. Gurultunk a nevetéstől, és közben pillanatokra mégiscsak elszorulhatott a torkunk, mert érezhettük, hogy azért ez a típus is képes a rombolásra.

Legújabb szerepében Stella P. Campbell színésznőt adja, aki plátói szerelemben, és örökös zsörtölődésben, pikírt humorral, 40 évig levelezett Bernard Shaw-val. Jordán Tamás partnereként epésen intellektuális és nőiesen kacér a Rózsavölgyi Szalon intim közelségben lévő kis pódiumán.

Nem emlékszem, hogy az elmúlt időszakban láttam volna rossznak. Akár vacak produkciókban is képes jó lenni, bár kimondottan társulati lény, ha úgy adódik, magára hagyatva is kidolgozza a szerepét. A kisujjában van a szakma, a zsigereiben a szenvedélyes játékkedv. Időnként mondja, hogy lassítania kellene, vissza fognia magát. De szerencsénkre nem teszi.