Jövök le a dombról, a szőlők közül kiszakított kiskertben egy asszony hajlong. Két gumicsizma támasztja alulról, a vádlija vaskos, térdhajlata alatt úgy kanyarognak a megpattant hajszálerek, mintha a szőlőlevél finom kis erezetének megannyi útvesztője rajzolta volna ide a nyomvonalat. Palántát ültet, talán paprikát.
A csípője is vaskos, a dereka is. Valaha talán volt némi völgy vagy hajlat e két testrész között, mára azonban befedte az idő, mint a tengerparti homokban ásott várárkokat a dagállyal érkező sós hullám. Felegyenesedik, hátrafordul. Mellei a köldöke vonaláig lógnak, s ahogy a kapára támaszkodik, úgy ringnak meg, akár a szék karfájához erősített, aggni való, csöpögő túróval teli vászonzsák, amiből nagyanyám rendszeres időközönként kinyomkodta a savót.
Nem ismerjük egymást, de azért köszönünk, errefelé ez így szokás, egy helyen lakunk, még ha én nem is olyan régóta.
Epét hányt az éjjel, ezt mondja a jó napot után alig három másodperccel, s nekem ettől földbe gyökerezik a lábam. Hiába nőttem fel hasonlóan kis helyen, ma is meglep az a gyors kitárulkozás, ami a falusi emberek, de leginkább a falusi nők sajátja. A férfiak hallgatagok, leginkább akkor villanyozódnak fel, ha a karburátorokról, esztergapadokról, jó áron beszerzett traktorokról beszélhetnek, ezekről viszont olyan részletességgel tudnak beszámolni, hogy a Háború és béke kitelne a szavaikból.
Tudta, hogy nem kéne megennie a tejfölös gombapörköltet, már akkor tudta, mikor először beletunkolt a fehér halmok alatt megbújó paprikás szaftba, de nem tudott ellenállni, mondja. Az embere szedte a gombát kint az akácosok aljában, az első kora nyári termésből rottyantotta az ebédet, nem lehetett nem megfőzni, sértődés kerekedett volna belőle: egy férfi úgy hoz haza akár félmaroknyi gombát is az erdőből, mintha legalábbis gímszarvast ejtett volna el, vagy szürke medvét a vadnyugaton.
Huszonöt éve társak, folytatja, még mindig a kapára támaszkodva. Egy baráti társaság voltak hajdan, két házaspár, ugyanannál a cégnél. Együtt vették a két telket is, ide jöttek ki hétvégén, kicsit dolgozni, kicsit nyársalni, megvoltak jól, jöttek a gyerekek, ment az élet, ahogy annak menni kellett. Előbb ő vesztette el a férjét, egy évre a másik asszonya ment el, itt maradtak ketten, mint két árva madár. Jól ismerték egymás szokásait, rigolyáját, mindennapi kipárolgását, morálját és moráltalanságát, nem zsákbamacskát vettek hát, amikor végül összebútoroztak. S nemcsak az edényeket tették össze, de a két szomszédos hétvégi telket is, ami addig egy vékony barázdával ketté volt választva. Fentebb most virágok nyílnak, lent meg épp palántázni kell. Az ember nem szeret kint hajlongani, ezért egyedül viszi most a két parcellát, az „öreg” legfeljebb locsolni jár késő délutánonként.
Nem panaszkodik, bírja, legalábbis azokon a napokon, amiken nem zavar be az előző napi tejfölös gomba, bár jön ő olyankor is, mert jönni kell, a gyomok bújnak elő, de a kedve ilyenkor sokkal búsabb, s a kedélye is epésebb kicsit.