Italexit helyett költségvetési unió

Publikálás dátuma
2018.07.08 07:00
Marabu rajza
Fotó: /
Az Európai Unió nemcsak a menedékkérők miatt tanácstalan, az euróövezet reformjában is rengeteg a bizonytalanság. Egy sor okból közös költségvetésre lenne szüksége az eurózónának, de ezzel szemben továbbra is nagyon erősek az ellenérzések.
A több mint hatszáz menekültet szállító Aquarius mentőhajó kitiltását – friss felmérések szerint – az olaszok többsége támogatja. Matteo Salvini, az új belügyminiszter látszólag hátradőlhet: népszerűsége nőtt, miután Brüsszel 2015 óta nem sokat tett a válság enyhítése érdekében. A migránsozó politika azonban Olaszországban sem old meg semmit. A menekültek számának növekedése egyre riasztóbb. Az ENSZ illetékes főbiztossága világszerte 66 millió szerencsétlen sorsú embertársunkról tud, de kutatók szerint egyedül a Száhel-övezetben több tízmillióan várják, hogy észak felé indulhassanak. Márpedig egy ilyen méretű afrikai exodus alapjaiban rengetné meg Európát, s a válság tagállami szinten biztosan nem kezelhető.
Az Európai Unió nemcsak a menedékkérők miatt tanácstalan, az euróövezet reformjában is rengeteg a bizonytalanság. Az olasz populisták felelőtlen kampányígéretei a közös valutát és az Uniót is alapjaiban fenyegetik. A megoldás kulcsa a németek kezében lenne, ám a keresztényszocialistákat (CSU) csak az őszi tartományi választások érdeklik. Seehofer belügyminiszter vélhetően ezért zsarolta meg lemondása felajánlásával Angela Merkelt. A német kancellár és a francia elnök láthatóan előremenekülnek: Mesebergben az euróövezeti költségvetésről is komoly bejelentést tettek. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) szakértői lényegében ugyanezt javasolják: az új pénzügyi eszköz idővel az olaszhoz hasonló válságok kezelésében is segíthet.

Veszélyes olaszok

Olaszország nemcsak a menekültek miatt van bajban. Vajda Péter néhány hete e hasábokon írt a mesebeli kék madárról, vagyis azokról az irreális gazdasági ígéretekről, melyekkel a populisták – a „migránsozás” mellett – választást nyertek. Az egykulcsos jövedelemadó, a feltétel nélküli alapjövedelem és hasonlók a The Economist számításai szerint nagyjából az olasz GDP 6 százalékába kerülnének. Mindez abban az országban, amelynek a valutaövezetben az egyik leggyengébb a gazdasági teljesítménye. Követelték továbbá, hogy a hitelezők a hatalmas államadósság egy részét engedjék el: az ötletadó akár a humorista Beppe Grillo, az Öt Csillag Mozgalom alapítója is lehetett.
A kormányzati felelősség persze még a populista nagyot mondókra is jótékonyan hat. Hírek szerint már Paolo Savona, az új Európa-ügyi miniszter sem akar kilépni a valutaövezetből, inkább annak reformját javasolja. Ez azért biztató, mert Mattarella köztársasági elnök épp az ő szélsőséges euró- és unióellenessége miatt tagadta meg első körben az új kormány kinevezését.
A pénzpiacok azonnal jelzik a populista veszélyeket. Az olasz államkötvények után fizetendő kamatok már a kormányalakítás körüli huzavona idején emelkedtek. A befektetők nem kíváncsiak a pártpolitikai csatározásokra, számukra az olasz papírok megbízhatósága a fontos. Egy ideig vonzó lehet a növekvő hozam, ám a kamatszint egy bizonyos ponton már közelgő államcsődöt is jelezhet. Ilyenkor könnyen törhet ki pánik: ha a befektetők tömegesen adják el olasz államkötvényeiket, s helyettük például biztonságos német értékpapírokat keresnek. Márpedig, ha a magántőke nem hajlandó tovább görgetni a GDP 132 százalékát elérő államadósságot, az pénzügyi összeomlást jelent. Az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) forrásai ugyanis – az olasz gazdaság méretei miatt – a görögökéhez hasonló mentőakciók finanszírozására nem elegendőek.
További veszélyforrás, hogy az amúgy is gyenge olasz bankrendszer jelentős mennyiségű hazai állampapírt birtokol, így a bizalom megrendülése akár újabb bankválságot is okozhat. A Monte dei Paschi már évek óta a csőd szélén tántorog, de az elmúlt hetekben az UniCredit részvényei is mintegy 10 százalékot zuhantak.

Fordulat Mesebergben?

A német-francia vita az euró reformjáról lassan egy éve tart. Emmanuel Macron már tavaly kifejtette a valutaövezeti költségvetésről és a közös pénzügyminiszterről szóló merész elképzeléseit. Szerinte költségvetési unióra lenne szükség, miután a 2008-as válság bebizonyította, hogy az eurót használó déli tagállamok pénzügyi szempontból igen sebezhetőek. A berlini kormányalakítás elhúzódása miatt azonban Merkel csak mostanában válaszolhatott. A Frankfurter Allgemeine Zeitungnak június 3-án adott interjúban még lehűtötte a „föderalisták” túlzott várakozásait. Hajlandónak mutatkozott ugyan több pénzt fizetni a britek kiválása miatt, ám a költségvetési politikát ekkor még a tagállamok kizárólagos hatáskörébe utalta. Az eurókötvény és az uniós szintű, közös adósságkezelés gondolatát pedig – elvi okokból – mindig is elutasította.
Újabban Mark Rutte, az ultraliberális holland miniszterelnök is azt hangoztatja, hogy a „déliek” költekező gazdaságpolitikájáért az Unió nem vállal felelősséget. Populista stílusban: az adófizetőink pénzéből nem fogjuk finanszírozni a „lusta” görögök vagy olaszok államadósságát. Mindez a kampánygyűlések közönségét biztosan mozgósítja, ám – miután a közös valuta legfőbb haszonélvezői az „északiak”– a valóság kicsit bonyolultabb. Az euró számos előnye mellett a jövedelmek átcsoportosításának is fontos eszköze, s ezen önszabályozó módon nem változtatnak a piacok. Ugyanaz az euró-árfolyam kifejezetten kedvező az olcsó keleti munkaerőre épülő német autógyártóknak. Túlságosan erős viszont a görög és az olasz kisvállalkozóknak, akik a turizmusból élnek és keveslik a tengerparton nyaralókat. A németek valóban példát mutatnak a belső fogyasztás mérséklésében, s ennek köszönhetik óriási külkereskedelmi többletüket. Ám nemcsak Donald Trump, hanem az uniós partnerek is sérelmezik egy ideje, hogy emiatt kevesebbet exportálhatnak német földre.
A költségvetési unióra főleg a stabilizáció miatt lenne szükség azért, hogy a gazdaságilag gyengébbek pénzügyi kockázatai valamelyest mérséklődjenek. Feltétlenül növelné az Unió népszerűségét, ha a tagállamok között méltányosabban osztanák el a pénzügyi válságok okozta terheket.
A Macron-Merkel tandem az első lépést már megtette: Mesebergben június 19-én együtt jelentették be, hogy szükségesnek tartják a valutaövezeti költségvetést, ami akár már 2021-től működhet. Merkel ugyan még óvatos: csak néhány milliárd eurós büdzséről beszél, s a részletekre is várni kell, de valami legalább elkezdődött.

Lépéskényszerben

Az IMF szakértői 2018 márciusában terjedelmes tanulmányban javasolták egy központi költségvetési forrás (Central Fiscal Stabilization Capacity) létrehozását a valutaövezet tagjai számára. Elképzelésük szerint az új eszköz egyfajta biztosítási elv alapján működne. A tagállamok éves költségvetésükből „jó időkben” halmoznák fel azt a pénzalapot, amelyből válság idején stabilizálnák a rászorulókat. Nem beszélnek a németek számára „vörös posztót” jelentő eurókötvényről, de az alap vehetne fel hiteleket a pénzpiacon olyan esetekben, ha a válság rendkívüli méreteket ölt, és a rendelkezésre álló források már kimerültek.
A szakemberek előrelátását dicséri, hogy a segítségre szoruló országok automatikusan, vagyis nem politikai döntések (és viták) alapján juthatnának a szükséges forrásokhoz. Ehhez olyan mérőszámokra lenne szükség, amelyek egyértelművé tennék a rászorultságot. Ilyen lehetne például a munkanélküliségi mutató: ismert, hogy a „déli” tagállamok – különösen a fiatal generációk esetében – komoly foglalkoztatási gondokkal küzdenek.
További kompromisszum, ami talán megnyugtatja a németeket, hogy a központi költségvetés nem biztosít állandó finanszírozást a „potyautasok” számára. Csak azok a kormányok lennének jogosultak a közös pénz használatára, amelyek betartják a szigorú pénzügyi szabályokat, s a – stabilizációt követően – a transzferek használatáért is fizetnek. Köztudott, hogy a költségvetés ügye a brit befizetések elmaradása miatt különösen érzékennyé vált. A szakértők számításai szerint azonban a stabilizációs alap gazdasági előnyei messze meghaladnák a költségeket. Már a valutaövezeti tagok egyesített GDP-jének 0,35 százalékos központosítása e célra jelentős eredményeket hozna.
Ma már egyértelmű, hogy a Brexit a félrevezetett választók döntése volt és elsősorban Nagy-Britanniának okoz veszteségeket. Olaszország esetleges pénzügyi csődje azonban még súlyosabb következményekkel járna: nemcsak az Unió, hanem a világ második számú tartalékvalutája is megrendülne. A dollár első helyét eddig sem fenyegette veszély, de az euró népszerű Európában: elfogadottsága stabilan 70 százalék körüli. Legalább a közös pénz használói felismerhetnék, hogy megtakarításaik értékét is veszélyezteti a populisták menetelése. Az Európai Tanács június 28-ai ülésén megint csak az „illegális” bevándorlókról szónokoltak, de a valutaövezeti költségvetés ügyében talán nyertek némi időt a megegyezésre.
A párduc egy korábbi olasz korszakváltás nagyszerű regénye. Történelmi véletlen, hogy a szerző, Lampedusa családjának egykori birtoka ma a Földközi-tengeren át menekülők első számú célpontja. A főhős Salina hercege szerint mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy semmi ne változzon. Mintha csak napjaink Európájáról szólna.
2018.07.08 07:00
Frissítve: 2018.07.08 07:00

A sikerszerző, akit nem vettek fel a Magyar Írószövetségbe

Publikálás dátuma
2018.07.22 14:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Debütáló kötete 44 éve jelent meg, most 74. életévében jár. Nemere István azóta megírt hétszáznál több könyvet.
Nemere István első regénye, A rémület irányítószáma a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1974-ben. Ez azt jelenti, hogy az egyik legismertebb és legnívósabb, alapvetően szépirodalmi kiadónál kezdte írói pályafutását. Ezután átlagosan havi két regényt írt. Májusban – néhány nappal azt követően, hogy megjelent a 700. kötete – már a 701. is a boltokba került, a 702. pedig az Ünnepi Könyvhétre időzítve jött ki a nyomdából (a világrekordot a II. Erzsébet brit királynő által a Dame előnév viselésére jogosított Barbara Cartland brit romantikus regényíró tartja, a 2000-ben, 98 évesen elhunyt szerző 723 regényt publikált).
Aki 702 könyvet jegyez, nem csak gyorsan ír, valószínűleg ért az eladáshoz is. Nemere könyveit az évek során tucatnyi különböző kiadó adta ki, saját – kiadói eladási adatokon nyugvó – becslése szerint műveit 12 millió példányban értékesítették pályakezdése óta. (A szám nem meglepő, ha figyelembe vesszük a publikált könyvek számát.) Ezek jelentős hányada sci-fi, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb írásait. Mivel Nemere István a magyar sci-fi irodalom külön utat bejáró alkotója, sajátos pályája sajátos értékeket rejt. „Az alkotói út első két évtizedében, az 1970-es és 1980-as években nagyon népszerű író volt, de a kor kritikairodalmában ez nemhogy erény lett volna, inkább gyanússá tette. Első nagy csalódásai után belenyugodott abba, hogy külön utat kell bejárnia, így ebből kovácsolt erényt” – állítja S. Sárdi Margit irodalomtörténész. Ugyanakkor szakmai mellőzöttségéhez, el nem ismertségéhez hozzátesz az is, hogy a krimi és a sci-fi is alábecsült műfaja az irodalomnak. Ezen a törekvésen változtatott a Zsoldos Péter-díj életre hívása, amely a magyar sci-fi legjobbjait hivatott díjazni, ezt az elismerést 2005-ben Nemere István is megkapta az Időhajó című novellájáért. Nemere pályakezdésétől az 1980-as évek második harmadáig számított sikerszerzőnek, de az irodalomtörténész emlékeztet arra, hogy máig népszerű író, de már nem a sci-fi olvasóközönségét célozza meg. S. Sárdi úgy látja, Nemere olyan generációhoz tartozik a sci-fi irodalmon belül, amelynek mára kevés élő tagja van, és még kevesebb aktív szerzője: ekképpen minta és tanú egy személyben. „Számos kiváló novellája és néhány kiváló regénye van. Pályája elején a problémaérzékenysége tette vonzóvá (például az olyan témák, mint a különböző kultúrák együttélése, hatalom és erkölcs kettőssége), sikerének egyik titka, hogy a sci-fit ötvözte a krimitechnikával, alkalmazta a varázsmese szerkezetét a regényeiben (akár tudatosan, akár nem), ez pedig kiváló szerkezetet eredményezett” – teszi hozzá. S. Sárdi tanulmánya világított rá először arra, hogy Nemere tudományos-fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Sci-fijeiben egyensúlyban áll a beszélt és az irodalmi nyelv, pontos a nyelvi archaizmus és a szleng.
1987-ben jelent meg a Terra című sci-fi regénye, és nagyjából ekkortól Nemere egyéb műfajokban is elkezdte ontani a könyveket: a kalandregények, kémtörténetek, romantikus ponyvák, dokumentum/történelmi regények mellett kevesebb időt szánt a sci-fi művekre. A rendszerváltás időszakában fantazmagóriának hatott, egzotikusnak tűnt, hogy a távoli jövőben élő űrvándor históriája környezetvédelmi intelmeket is tartalmazott, ma ezt erénynek neveznénk. Ennek ellenére a regény némileg alulmúlja a korábbi Nemere-sci-fik színvonalát, bár későbbi korszakaiból is vannak kiváló tudományos-fantasztikus regényei. „E korszaktól kezdve viszont, ha nem is nagy számban, de mégiscsak rendszeresen alkotott sci-fi novellákat. És novellaíróként Nemere nagyszerű. Novellái tömörek, érzékenyek, példaszerű a szerkezetük, sokszor líraiak, bölcsesség és az élet rendíthetetlen szeretete sugárzik belőlük. A háború 11-kor kezdődik, a Mindenből csak egy, az Apóka mesél például emlékezetes munkák” – állítja S. Sárdi. Mégis, úgy látszik, manapság nincsen nagy igény a sci-fire, mert Nemere a 2008-ban megjelent Időrabló óta nem állt elő klasszikus sci-fi regénnyel.
Az, hogy Nemere ráállt a gépi termelésre (bevallása szerint napi 40-45 ezer karaktert ír, a hét mindegyik napján, párhuzamosan dolgozik a műveken), nem segítette, hogy a sci-fi kanonizált figurája lehessen. A szakmai elismerés mellett a Galaktika folyóiratban való rendszeres megjelenése növeli reputációját, de az szintén nem tisztázza megítélését, hogy egyetlen sci-fi irányzathoz sem sorolható (korai korszakaiban a Magyar Írószövetség íróiskolája tetten érhetően hatott rá). Többek között ezért is példaértékű, hogy az Írószövetség sci-fi szakosztálya 70. születésnapján másfél órás esttel köszöntötte a szerzőt, továbbá a szervezet felajánlotta, hogy tagjának fogadja. Ezt azonban Nemere István visszautasította, mivel pályakezdőként nyolc éven keresztül sikertelenül jelentkezett a Magyar Írószövetségbe.
2018.07.22 14:00
Frissítve: 2018.07.22 14:56

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00