Valóban figyelemre méltó, nívós produkciók kerültek a versenyprogramba, de arra nemigen volt mód, hogy igazi találkozóvá váljon az eseménysorozat, mert a közreműködőkön kívül, akik két nap szállást kaptak, szinte alig tudtak szakmabeli fesztiválvendégeket fogadni – zömében önköltséges alapon ajánlottak elhelyezést, a jegyeket, bár kedvezményesen, de szintén több ezer forintért kínálták a szakmabelieknek, az újságíróknak is. Évtizedek óta járok hazai és külföldi fesztiválokra, de ilyet még nem pipáltam. Némi „közelharc” árán az utolsó három napra – kérésemre, mert ekkor voltak olyan produkciók, amiket még nem láttam – részesültem azon kiváltságokban, melyek minden fesztiválon a lehető legtermészetesebbnek számítanak. Újságírókollégát mindössze kettőt láttam; egyiküknek Kaposváron élnek a szülei, másikuk a balatoni házukból ingázott naponta. Csak úgy a fesztiválra érkező szakmabeli olyan ritkaságszámba ment, mint a fehér holló. Így ez a rendezvény nem nevezhető országos találkozónak, hanem a válogatás alapján országos merítésű, Kaposvár városának szánt fesztiválnak csupán. Ami amúgy remek dolog, igencsak üdvös lenne, ha minden nagyobb városban szerveznének hasonlót. Túl messze nem kell menni a mintáért, érdemes a „szupergazdag” Románia színházi fesztiváltérképét tanulmányozni.
Minden más viszont ment flottul, ezért le a kalappal! És tényleg nem lehetett azt mondani, hogy a versenyprogram ide vagy odahúz, valóban szakmai alapú, értékközpontú válogatás volt, tán azt nem kellett volna kikötni, hogy csak két alternatív produkció szerepelhet a programban.
A legnépszerűbb kétségtelenül A fösvény volt a szolnoki társulattól, Mucsi Zoltánnal a címszerepben. Ő olyan karizmatikus személyiség, és annyira elementáris a humora, ami miatt naná, hogy rengetegen akarták látni. Eljátszott egy sértődékeny mai zsugorít, akinek a pénznél tényleg nincs semmi fontosabb. Az anyagiak fétisébe becsavarodott üzletember rigorózussá, mániákussá válik, mondhatni totálisan bekattan. Terrorizálja az egész környezetét. Attól a pillanattól kezdve, hogy színpadra lép, imádja a közönség, és összehúzza a szemöldökét a jelenlévő szakmaiak egy része. Ripacskodással vádolják őt is meg a többieket is. Akikkel beszéltem, azoknál iparkodtam védeni a Szabó Máté által rendezett előadást, ami tényleg meglehetősen harsány, de ez egyáltalán nem áll távol Molière műveitől, hiszen a vásári komédiákon alapulnak. Szabó ezzel az előadással, amit végig lehet nevetni, szerintem az egész mai kor érzéketlenségét, felszínességét, gagyiságát is jellemezni akarta. Szinte szétverték a házat, akkora sikere volt.
Azt lehet erre mondani, hogy Mucsival a címszerepben, vígjátékkal sikert aratni nem nagy kunszt. De a kaposvári közönség például két elvontan filozofikus, a létkérdéseket taglaló Borbély Szilárd mű színpadi megvalósítását is igencsak értő módon fogadta. A Nincstelenek eredetileg 2013-ban jelent meg, és rögvest kiugró sikerű regény volt. Költészettel beszélt a nehéz rögvalóról, egy falu sorsáról, egy szegény, három gyermekes család sanyarú helyzetéről. Lélekfájdító a szöveg, és az a debreceni Csokonai Színház előadása is, Botos Bálint rendezésében. A színészek jól érzékeltetik a minden téren való nélkülözést, a szinte elképzelhetetlen szegénységet, az ebből is fakadó pattanásig feszülő idegeket, a szeretetlenséget, a hidegséget, és a mégiscsak meg-megnyilvánuló szeretetet, hiszen tán anélkül lehet a legkevésbé élni. Míg ez egy hagyományosnak nevezhető előadás, Horváth Csaba, az úgynevezett fizikai színház hazai apostola, egészen más típusú produkciót hozott létre Borbély Akár Akárkijéből. Örökös mozgásban vannak a szereplők, nyughatatlanságukban szinte meg sem állnak. Lényegében haláltáncot járnak. Meg a halálról beszélnek, aki megtestesül, nagyon is jelen van, fenyegető valósággá válik. Énekelnek is róla. „Tobzódik” az összművészet, aminek a Horváth által vezetett Forte Társulat tagjai a mesterei. Leginkább külvárosi figurák ütköznek egymással, életképek és életérzések kergetőznek, tulajdonképpen intellektuális, fekete humorral telített, tragikomikus revüt látunk, amelyben az idegzsába szereplőknek nincs nyugtuk, nem férnek a bőrükbe.
Az Iráni konferencia előadásán – Ivan Viripajev kultikussá vált drámájában – a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház produkciójában viszont a szereplők jobbára csak ácsorognak két előadói pulpitus előtt. Irán temérdek probléma gócpontjává vált a világban, róla folyik a hamar elfajuló diskurzus. A tervezett tudományos konferencia helyett világnézetek dühödt, személyeskedő összecsapása, sérelmek felhánytorgatása, gyűlölködő párbeszédek helyszíne lesz a dániai rendezvény. Bocsárdi László abszolút mer a színészei tehetségére, fajsúlyára építeni, és ezt nyugodtan teheti is, a sepsiszentgyörgyi az egyik legjobb magyar társulat, a határon belülieket is beleértve. Nagyban is kivetítik a szereplőket, hogy láthatóvá váljon a legkisebb gesztusuk, arcrándulásuk. Velünk szembefordulva lényegében monológokat mondanak, amikbe aztán belevágnak mások, és mind békétlenebbé válik a hangulat. Minket is a konferencia résztvevőinek tekintenek, a bejáratnál valamennyien kapunk erről nyakunkba lógatható igazolást. Amikor a szereplők nem a pulpituson ágálnak, a nézőtérről szólalnak meg, de az igazi nézőket, bár imitálják, hogy kíváncsiak a véleményükre, egyszer sem szólaltatják meg. A színészek azonban bírják karizmával, talentummal, tényleg a világ égető problémái közül kerül mind feszültebb hangulatban, megbeszélésre jó néhány.
Wass Albert Elvásik a veres csillag című darabjának középpontjában Mózsi áll, az agyafúrt székely, aki annak érdekében, hogy a legmostohább körülmények között is tovább lehessen létezni, kijátssza a hatalmat, vagy valamilyen módon kiegyezik vele. Kiss Józsefnek a Békéscsabai Jókai Színházban bemutatott rendezése rávilágít, hogy az egykori túlélési technikákra sajnos manapság is rákényszerülünk. Jean Anouilh A pacsirta című műve – Kéri Kitty elgondolásai szerint, a Soproni Petőfi Színház előadásában – Jeanne d’Arc történetén keresztül mutatja meg, hogy a hatalom el is tiporhatja azt, aki szembemegy vele, ám ezt olykor mégis meg kell tenni.
A kaposvári fesztivál az első lépés volt az országos színházi találkozó újraélesztéséhez. Az eddigi tetszhalott ismét lélegzik. Jó lenne elérni, hogy megint ereje teljében legyen. A miskolci operafesztivál pedig még feltámasztásra vár.