Orbán mint - legalábbis túlfűtött rajongói szerint - a legnagyobb magyar (Széchenyi forogna a sírjában ennek hallatán) most már a kisiskolásoknak szánt történelem tankönyvekbe is becsempészte magát. Rendkívül szokatlan, hogy egy élő, mi több, aktív politikus munkássága iskolai tananyaggá válna. Ez lehet, hogy a saját országában megtörtént Sztálinnal, Mao-val, Horthyval, vagy éppen Hitlerrrel, de a demokratikus országok iskoláiban az ilyesmi elképzelhetetlen volna. Tananyaggá válásával (megjegyzem: a miniszterelnök nem tiltakozott ellene) Orbán ismét átlépett egy láthatatlan határt, és újfent bebizonyította a napnál is világosabban, hogy nincs ízlése. Ő is tudja, mély tudományos elemzést eddigi tetteiről aligha lehet elvárni, ami pedig bekerült a tankönyvekbe, ócska talpnyalás csupán. Olyan, mintha - az észak-koreai szokásokhoz idomulva - a legfőbb politikai vezetőnek 30 méter magas szobrot kezdenének faragni valamilyen ércnél maradandóbb anyagból, hogy a késői utódok is magukon érezhessék a kedves vezető mindenkiről gondoskodó tekintetét. Orbánt ismerve nem volnék meglepve, ha a tankönyvbotrány után valamikor elrendelné, hogy állítsanak még életében szobrot neki, mert ő mindenkinél nagyobb, fontosabb, oszt' jó napot. Majd meglátják, még igazam lehet!