Tamás Gáspár Miklós: Ellenzékváltó hangulat

A miniszterelnök pártkongresszusi beszédében izzó szeretettel gratulált saját magának az elért nagyszerű eredményekért, majd – férfias elérzékenyüléssel – szerencsekívánatait fejezte ki Orbán Viktornak abból az alkalomból, hogy kétharmados, háromnegyedes, négyötödös, kilenctizedes többséggel megnyerte a 2018-i országgyűlési választásokat.

Evvel kapcsolatban a szónok megjegyezte, hogy az országban nem kormányváltó, hanem ellenzékváltó hangulat észlelhető. Ebben a miniszterelnök úrnak véletlenül csakugyan igaza van.

Teljesen.

Az ellenzéki hajlandóságú választók semmit nem szeretnének jobban, mint a „béna” (ugyancsak a miniszterelnök úr festői szóleleménye) ellenzéket leváltani és másikkal fölváltani.

Ám itt a demokrácia (még fönnálló maradéka) csődöt mond.

Akinek nem tetszik a valóságosan létező ellenzék, az az ellenzék ügyeibe nem szólhat bele, legföljebb újabb pártot alakíthat magának, amivel persze csak súlyosbítaná a problémát, amelyet meg szeretne oldani.

Még Gulyás Márton ellenzéknevelő, ellenzékpedagógiai és ismeretterjesztő műsora (a Közös Ország Mozgalom), bár gyakran áll elő ellenzékhelyettesítő ötletekkel, sem ért el döntő sikereket az ellenzékteremtés terén, mert ehhez az ellenzék (ami nincs) beleegyezésére lenne szükség, s ez nyilvánvalóan lehetetlen.

Műkedvelő demokraták szívét (ha még dobog) megmelengetheti viszont az a tudásunk, hogy a sokféle és különféle demokraták észszerűen gondolkodnak és viselkednek abban a különös helyzetben, amelyben az általuk támogatott ellenzéki erők nem érdemlik meg ezt a támogatást, s ezt a támogatók és támogatottak egyaránt jól tudják. A fölmérések szerint az amúgy mogyorónyira töpörödött szabad sajtó hiányában is honfitársaink többsége nagyrészt jól (vagy legalább elég józanul) látja a hont – mindenesetre élesebb szemmel, mint azok, akik bizalmukat szeretnék elnyerni avégett, hogy majdan képviselhessék őket.

A heveny és idült problémák tekintetében a pártok (néhány megkülönböztető mániájuktól eltekintve) zömmel egyetértenek, mindez azonban nem segít.

A képviseleti (parlamenti) demokrácia egyik lélektani alapföltevése, hogy (állítólag) a nép képét viselő népképviselők hozzáértőbbek, okosabbak, önzetlenebbek és hazafiasabbak, mint a nép átlaga.

Mi olyan remekül állunk, hogy népünk csakugyan kiválóbb, mint törvényhozói. Örömre tehát van okunk bőven.

Népünk azt a paradoxont is érti, hogy kutyaütő kormányát nem tudja udvariasan kitessékelni a stallumaiból – egyszerűen azért, mert nincs kit megbíznia evvel a munkával: az ellenzéket mégse tudja leváltani.

Még kevésbé, mint a kutyaütő kormányt. Kormányválasztás (azaz országgyűlési választás, amely létrehozza a következő kormánytöbbséget) van. Ellenzékválasztás nincs. A nép megszüntetheti azt az állapotot, hogy Orbán úr és barátai legyenek kormányon, de nem jelölheti ki azokat, akik Orbán urat és barátait ez esetben helyettesíthetnék. (Ebben persze a választási rendszer is ludas, de nem kizárólag.)

Voltaképpen arra lenne szükség, hogy a józan, észszerű, demokratikus hazafiak az országgyűlési választások előtt ellenzékválasztást rendezzenek, amelynek a győztese aztán megküzd Orbán úrral és barátaival, s akkor az ellenzékválasztás nyertese úgy megveri Orbán urat és barátait, mint a kétfenekű dobot. Az ellenzékválasztás intézményét azonban sajnos nem ismeri a nemzeti sajátosságainktól – ugye, ugye? – idegen alkotmányunk.

Azért nincs kormányváltó hangulat, mert az ellenzéki választók sokkal kevesebben vannak, mint az ellenzéki választók (vagyis azok, akik elküldenék a kormányt jó messzire, és akik egyébként többségben vannak), s ezért a kormányváltás előtt ellenzékváltásra lenne szükség. (Olvassa el nyugodtan, lassan az előző mondatot, és meglátja: nagyon is van értelme.) Az ellenzékválasztásra a mi szétbarmolt demokratikus köztársaságunk alapító atyái (köztük e sorok írója) annak idején bezzeg nem gondoltak, úgyhogy ezt a lépést nem ismeri választási rendszerünk.

Ezért méltányos tehát, hogy Orbán miniszterelnök úr már most megünnepelhette jövőre esedékes választási diadalát, amely egyébként a választók döntő többségének a mélységes elkeseredését váltja ki.

Érdekes ország ez csakugyan. Párja nincs.

2017.11.15 07:03

Menekülés Davosból

Az elemzők idegesek: növekszik a félelem, a 2008-as válság mélyen belénk égette, mennyire törékeny a világgazdaság. És persze Kína. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász szerint aggasztó, ami ott zajlik, és ha egyszer megreccsen a kínai rendszer, az az egész világgazdaságot magával ránthatja. Tényleg: meddig húzhatja magával a világot a kínai modell, ha a szabadpiaci gazdaság, a liberális demokrácia is sántikál? Ha a saját vezetői rúgják ráadásul bokán?
Kedden a svájci Davosban összeül az 1971-ben alapított világgazdasági fórum, ahová az idén nem megy el az amerikai, a francia és a kínai elnök, s a brit kormányfő sem. Európából a németek – Merkel kancellárral - ott lesznek, a magyarok megint távol maradnak. A világ politikai elitjének tagjai el vannak foglalva a saját bajaikkal, nem látva, hogy azok valamennyiük bajai. Persze, Davos soha nem hozott közvetlen hasznot, közvetve is „csak” annyit, hogy a planéta vezérei, ha nem is mindig néztek egymás szembe, legalább láthatták mindazt, amivel vesződniük kellene. 
Bajban van az Egyesült Államok, ha a baj oka ma – szemben a 2008-as válsággal – kevésbé a rendszerben, inkább az elnökben van. Mert nélkülözi a globális látást, így tolja a szakadékba a liberális demokráciát Nyugat-Európában is, amelynek politikai berendezkedése sokkal sérülékenyebb, mint Amerika intézményes rendjéé. Az America first nem ismeri el az Államok totális és globális felelősségét a liberális parlamenti demokráciákért, amelyeket a második világháború után Európában a jóléti államok formájában megteremtett.  Nem véletlen a washingtoni feledékenység, hiszen Trump amerikai „forradalma” is a jóléti állam azon fogyatékosságaiból nőtt ki, amelyeken az európai jobboldali populizmus is nevelkedett. Davosban is azzal kellene szembenézni, hogy a liberális demokrácia a múlt század húszas-harmincas évei óta legnagyobb válságában van. Hogy – talán a skandináv modellt kivéve – nem sikerült olyan posztkapitalista gazdasági-társadalmi konstrukciót felkínálniuk a tömegtársadalmaknak, amely az egyre növekvő egyenlőtlenségeket csökkentené. (Tavaly a 26 leggazdagabb ember vagyona egyenlő volt az emberiség legszegényebb felének összvagyonával.) 
Nincs olyan modell, amely folytatója lehetne annak a tőke-munka-közösség közti kiegyezésnek, amely a háború után a jólét békéjét megteremtette Európában. Hátrál a liberális demokrácia, s nem segít sem a bázisdemokrácia, amely a politikai hatalom ellenőrzése helyett uralkodni akar, de az antiglobalizmus sem.  Mert ha Krugman a világgazdaságot a kínai összeomlástól félti, akkor mit gondoljunk a görög példáról vagy a Brexitről, amely azt bizonyította, hogy még ebből a lehetőségeitől jóval elmaradó uniós gazdasági-politikai közösségből sincs mód kilépni. Ha pedig az Unióból nincs kiszállás, hát a globalizálódó világból végképp nincs. 
Meglehet, persze, a világ csak a XX. század rendjétől vesz éppen búcsút, s káoszba tart, amelyben új rend terem. De menekülés helyett jobb volna rajta tartani a szemünket ezen az új renden.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:09

Mit nem tud?

Nehéz hétvégéje volt több mint hetvenezer általános iskolásnak: szombaton tartották a központi középiskolai felvételit magyarból és matematikából. Az írásbeli vizsgák után minden évben borítékolható a kollektív csalódás, a tesztek ugyanis sosem azt nézik, hogy mit tud a gyerek, hanem azt, hogy mit nem. A közösségi oldalak tele vannak értetlenkedő beszámolókkal: a feladatsorok nehézsége mellett a legtöbben azt kifogásolják, hogy a 10, 12, 14 éves gyerekeknek olyan időnyomás alatt kell dolgozniuk, ami még egy felnőtt idegrendszerét is megterhelné. 
Az utóbbi évek tanúsága szerint a tesztek összesített országos átlaga 50-70 százalék között mozog, ami azt jelenti, hogy a feladatsorok nehézsége jócskán a gyerekek tudásszintje fölé van belőve. Ráadásul a szakértők szerint a középiskolai felvételi nehézsége évről-évre változik – sokkal kiszámíthatatlanabbul, mint például az érettségié –, és sokszor semmi köze ahhoz, amit a gyerekek az iskolában tanulnak. (Igaz, kicsit közelebb van ahhoz, amit egy jó oktatási rendszerben tanulniuk kellene.)
Az Orbán-kormányok oktatáspolitikai döntései jó ideje abba az irányba mutatnak, hogy minél több gyereket tereljenek a szakképzésbe, a gimnáziumok kapui pedig csak az elit számára maradjanak nyitva. A szülőket viszont szerencsére nem egyszerű erről meggyőzni, pontosan tudják, hogy még egy gyenge gimnázium is sokkal biztosabb jövővel kecsegtet, mint egy erős szakgimnázium (korábban szakközépiskola). Éppen ezért elképesztő energiákat mozgósítanak: különóráról különórára vonszolják a gyerekeket, a gimnáziumok pedig szemezgethetnek közülük. 
Nem nehéz belátni, hogy ebben a rendszerben jelentős előnnyel indulnak azok, akiknek a szülei jobb anyagi helyzetben vannak, a „többiek” pedig szép lassan kiszorulnak a gimnáziumokból. Remény sincs arra, hogy a döntéshozók olyan felvételi rendszert vezessenek be, amely figyelembe veszi a gyerekek érdekeit, életkori sajátosságait és nem utolsósorban a lelküket. Ezek mostanában egyébként sem szempontok a magyar oktatási rendszerben.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:12