Forgács Imre: Trumponomics – 2018

Publikálás dátuma
2018.03.03 08:40
TRUMP DAVOSBAN - A csak a sikereket említő beszéde után pár nappal bezuhantak a világ tőzsdéi FOTÓ: AFP/EYEPRESS NEWS

Bonyolult világunkban Donald Trump örökké újszülött marad, akinek minden vicc új. Davosban például az amerikai gazdaság sikereit dicsérte; ezek szerinte az ő adócsökkentési reformjának köszönhetőek. Lényegében újra felfedezte azokat a neoliberális tételeket, melyeket egykor – a reaganomics névadója – Ronald Reagan is hangoztatott. Eszerint a növekedés elsősorban a vállalkozások adóterheinek csökkentésétől, valamint a deregulációtól várható. Igaz, a The Washington Post és a többiek mindezt másképp látják. Szerintük a „trumpista” gazdaságpolitikának nem sok köze van a sikerekhez: azok jórészt Obama válság utáni erőfeszítéseit igazolják.

Szakértői körökben amúgy sokan remélik, hogy az elnöknek nem lesz módja pusztító kampány-ígéreteit a gyakorlatban megvalósítania. Ezzel mindenki jól járna, miután a teljesen liberalizált amerikai pénzpiacok éppen tíz éve döntötték romba a világot. A 2018-as év globális gazdasága – a jó növekedési adatok ellenére – számos feszültséget hordoz. Ennek jele volt például a New York-i tőzsde látványos zuhanása, ami más földrészeken is – dollár százmilliárdokban mérhető – veszteségeket okozott. Mindez nem sokkal Trump Svájcban előadott győzelmi jelentése után történt. Így az elnöki beszéd – immár sokadszor – a humoristák és mémgyártók kifogyhatatlan témájává vált.

A 21. századnak, sajnos – az újraéledő protekcionizmus és nemzeti önzés mellett – korábban nem ismert problémákkal kell szembesülnie. Az Európai Unió felelős vezetői azokról a veszélyekről is beszéltek, melyeket a szabályozatlan digitális gazdaság vagy az állandósuló pénzügyi bizonytalanság okoz.

A davosi évnyitó

A világ vezető gazdasági szakembereinek és politikusainak svájci találkozóját mindig nagy várakozás előzi meg. Már az előzetes értékelések és prognózisok is bejárják a világsajtót: az idei davosi jelentés egyik szenzációja volt, hogy a gazdasági kockázatok között a növekvő kiberfüggőséget és a hackertámadásokat is kiemelték. Az IMF szerint az elmúlt harminc évben jelentősen nőttek az egyenlőtlenségek is, az eladósodottság pedig soha nem látott méreteket öltött.

További probléma, hogy a 2008-as pénzügyi- és bankválság hatására a fejlett országok jegybankjai óriási mentőakciókba kezdtek. Egyrészt történelmi mélységekbe taszították a kamatszintet. Ennek az volt a célja, hogy a megtakarítások ne a bankbetéteket hizlalják, hanem reálgazdasági befektetéseket keressenek. Másrészt a jegybankok frissen nyomtatott pénzzel árasztották el a piacokat: ezt – elegáns szakkifejezéssel – „mennyiségi könnyítésnek” nevezték. A baj csak az, hogy az általános terápia – többek között az inflációs veszély miatt – egyre kevésbé folytatható. Az amerikai jegybank szerepét betöltő FED már elkezdte a kamatok lassú emelését, és bejelentette, hogy idővel a mennyiségi könnyítés is abbamarad. Elemzői vélemények szerint a tőzsdepánik oka éppen ez volt: a piacok most „árazták be”, hogy a részvények hozama várhatóan csökkenni fog a pénzügyek szigorítása miatt.

Mint minden orvosságnak, a jegybanki pénznyomtatásnak is vannak mellékhatásai. Ezért maradhattak életben 2008 után versenyképtelen vállalatok, melyeket csak az olcsó hitelek tartottak a felszínen. Márpedig ha a kamatok emelése Európában is megkezdődik és a mennyiségi könnyítés mindenhol véget ér, akkor a veszteséges vállalatok csődje aligha lesz elkerülhető. Ezek a cégek nem törlesztik tovább a bankhiteleket és a pénzügyi kígyó így a saját farkába harap. A nem fizető adósok számának növekedése miatt megint a kereskedelmi bankok kerülnek nehéz helyzetbe. Fokozza a bajt, hogy a – beavatkozási lehetőségeiket mostanra kimerítő – jegybankok szinte eszköztelenné váltak. Pénznyomtatással vagy kamatvágással aligha segíthetik már a bajbajutottakat.

Ezért volt jóval fontosabb Trump hencegésénél Angela Merkel davosi beszéde, aki – többek között – a tőkepiacok és az eurózóna erősítését, valamint a bankunió reformjának felgyorsítását szorgalmazta. A bank- és költségvetési unió a tagállamoknak éppen a jövőbeli pénzügyi válságok enyhítésére nyújthatna védelmet. A francia elnökkel együtt álltak ki az Európa-projekt mellett, hogy – Macron szavaival – „a gyorsabb haladás híveit ne akadályozhassák a többiek”. Merkel keményen üzent a „brexitistáknak” is. Szerinte a brit kilépés „sajnálatos” ugyan, de az Európai Unió számára egyúttal ösztönzést jelent.

Trump valóságshow-ja

Az amerikai elnök Davosban kampány- és toborzóbeszédet tartott. Szerinte az amerikai történelem legnagyobb adócsökkentését hajtották végre: ezzel persze csak a politikai pályáját kísérő hazugságok – udvariasabban: fake news – számát gyarapította. Reagan tanítványa azt is mondta, hogy a deregulációval végre felszabadították az üzleti szférát a gazdasági jogszabályok igája alól. Szerinte itt az ideje, hogy a befektetésre váró nemzetközi tőke – az immár virágzó és szabad – Egyesült Államokat válassza. Ezúttal ugyan nem fenyegette meg Kínát védővámokkal a folyamatosan növekvő külkereskedelmi deficit miatt, de az utalásai egyértelműek voltak: „nem lehetünk szabadok, ha egyes országok kizsákmányolják a nemzetközi kereskedelmi rendszert és a többiek rovására gyarapodnak”.

A súgógépről felolvasott beszédet udvarias tapssal fogadták, bár a teremben ülők a szónoknál vélhetően kicsit többet tudtak az amerikai gazdaságról. Többek között azt is, hogy a munkanélküliség valóban kedvező, 4 százalék körüli szintje nem az „America first” retorikának köszönhető. Ebben ugyanis az előző ciklusok keresletösztönző gazdaságpolitikájának (lásd mennyiségi könnyítés) vagy a nemzetközi konjunktúra javulásának sokkal fontosabb szerepe van.

Trump tudatlanságáról egyébként számtalan történet kering, s az egyik gyöngyszem éppen gazdasági természetű. A pénzemberek elhűlve hallgattak egy korábbi elnöki nyilatkozatot arról, hogy – miután az amerikai gazdaság egyre erősebb – a jövőben erős dollárra lesz szükség. Miután köztudott, hogy az exportösztönzés egyik lehetséges eszköze a nemzeti valuta gyengítése, az egyik bank vezető közgazdásza járhatott közel az igazsághoz. Szerinte ugyanis Donald Trump egy gyermek ismereteivel és szókincsével kommunikál. Számára az „erős” feltétlenül valamilyen jó dolgot jelent, ezzel szemben a „gyenge” csak a rossz szinonimája lehet. A Fehér Ház szakértői vélhetően titkolják előle, hogy a dollár 2017 januárja (nagyjából hivatalba lépése) óta sokat gyengült, mert ha bevallanák, akkor azt az amerikaiak szidalmazásának tekintené.

Új reformáció?

Az évtizedek óta uralkodó piaci dogmatizmus meghaladását egyébként sokan várják. Az egész világsajtót bejárta néhány egyetemi oktató és hallgató látványos PR-akciója, akik – a reformáció 500. évfordulójára emlékezve – 33 vitatézist „szögeztek ki” a London School of Economics kapujára.

A közgazdaságtan reformációja azért is sürgető, mert a neoliberalizmus az elmúlt évtizedekben valóságos dogmává vált. Sokkal inkább hitként, mint tudományként terjesztették. Davosban még az idén is voltak, akik az elvont „hatékonyság” jegyében a piaci értékmentességet hirdették. Márpedig a gazdagság és a jövedelmek elosztása mindig politikai kérdés, amelyről – elvben – a társadalom tagjainak kellene dönteniük. Mai világunk a tömeges szegénységgel, az ökológiai válsággal és a pénzügyi instabilitással küzd: a minimális sikerhez is a közgazdasági gondolkodás gyökeres megújítására lenne szükség.

A sokat emlegetett piac például jóval bonyolultabb és főleg kevésbé kiszámítható jelenség, mint ahogyan azt csupán a kereslet-kínálat összefüggése alapján gondoljuk. Működése a jogszabályokon kívül, az adott kultúra, a helyi társadalom szokásaitól, a kormányok cselekedeteitől, vagy éppen tartózkodásától függ. Minthogy különböző országok más és más intézményekkel rendelkeznek, az egyik gazdaságban bevált szakpolitika nem feltétlenül működőképes másutt. Gazdaságtörténeti példák sora bizonyítja, hogy nem javította a bajba jutott országok helyzetét, ha a tanácsadók elvont elméleten alapuló terápia alkalmazására tettek javaslatot.

A modern hálózati gazdaságok egyre inkább az adatokra épülnek, ezért a közgazdaságtan a komplex rendszerekkel foglalkozó egyéb tudományoktól is sokat tanulhat. A fizika, a biológia vagy a számítástechnika művelése akár a gazdasági szereplők viselkedésének jobb megértését is segítheti. A gazdasági döntések amúgy sem a tankönyvek által leírt „tökéletes racionalitást” követik. Tévedések, előítéletek és sok-sok manipulált információ alakítja a piaci kapcsolatokat. Ráadásul a monopolhelyzetek felismerésére a Facebook és a Google korában az átlagos fogyasztó soha nem lesz képes.

A londoni „reformátorok” talán ezért is zárták vitairatukat a közgazdaságtan oktatási kérdéseivel. Csak egyetérthetünk a jövő generációinak szóló 33. tézissel, miszerint „többet kell tenni a kritikai gondolkodás bátorításáért, az elméletek memorizálása és a modellek alkalmazásának jutalmazása helyett”. Tegyük hozzá gyorsan: a „trumponomics” korában különösen.

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.