Sötétlő árnyak

Az „illiberális fordulatok” magyarázata mögött a Nyugat mintafelmutató szerepének delegitimálódását is láthatjuk. Ahhoz tehát, hogy Orbán képzelő- és politikai ereje gyengüljön, valószínűleg a Nyugatnak is változnia kell – írja a tegnapi Népszavában Böcskei Balázs, az IDEA Intézet vezetője, amihez csak annyi hozzáfűznivalónk lenne, hogy egy kicsit megerősítenénk az „is”-t és mellőznénk a „valószínűleget”.
Piszkos nagyot téved az – Böcskei nem esik ebbe a hibába –, aki a kormányfő szombati tusványosi beszédét besorolja a hagyományos orbániádák közé. A beszédnek ugyan voltak tragikomikus elemei, de Orbán Viktor a 2009-es kötcsei beszéd óta nem volt ennyire nyílt és koherens, mint most, amikor bejelentkezett a Kárpát-medence, Közép-Európa és – ha bejönnek az Unió jobbratolódását előrejelző számításai – Európa megújító vezetőjének. Olyan koherens jobboldali Európa-képet vázolt fel, amely arra kellene hogy kényszerítse a magyar ellenzéket, hagyja végre abba az elveszett áprilisi választások feletti nyafogást, és álljon elő saját Európa-képével.
A történelem megmutatta már, hogy a liberális parlamentarizmus – a Nyugat - lomhasága, kényelmessége, önimádata miatt képtelen szembenézni saját fogyatékosságaival, hogy meg tudja teremteni a szélsőséges jobb- és baloldal felemelkedését, a radikális féligazságok virágzását és hatalomra jutását. A magyar kormányfő világosan látja, hogy az Európai Unió politikai berendezkedése képtelen az új, nagyon is valóságos problémák kezelésére. Az már más kérdés, hogy amit megoldásként ajánl, vonzó zsákutca, mert a nemzetállamok felgerjesztett nacionalizmusa nevében megy neki a mélyebb integrációnak.
Orbán magyar hegemóniával építené újra – szellemileg is – új korszakot teremtve Közép-Európát. Ezzel megnyomta a vészcsengőt. Mert miből gondolja, hogy ha a magyar emlékezetben Trianon élő fájdalom, akkor a magyar hegemónia nem ugyanolyan taszító történelmi emléke a Monarchia egykori nemzetiségeinek? Túl kevés méz a madzagon a „kölcsönös tisztelet”, Közép-Európa szükséges infrastrukturális – sztrádák, vasúti összeköttetés - fejlesztése. Mert a madzag végén nemcsak a magyar hegemónia árnya mutatkozik meg, hanem Moszkva – Orbán által nyíltan vállalt – biztonsági érdeke is, hogy a térség ismét ütközőzóna legyen Nyugat-Európa és Oroszország között, ami a Balti-tengertől az Adriáig élők számára vállalhatatlan.
Igaza van Orbánnak: az Uniónak közvetlenül tárgyalnia kell Moszkvával: el kell ismernie az orosz biztonsági szempontokat, szilárd XXI. századi biztonsági és együttműködési rendszert kell javasolnia, akár a NATO által nyújtott XX. századi „erőegyensúly” helyett. A kereskedelmi szankciók is értelmetlenek, mint ahogyan a Trump által meghirdetett kereskedelmi háború is az. Ezek nem XXI. századi eszközök. Az Unió döntéshozatali mechanizmusa is komoly átalakításra szorul. Ami ebből a munkából a magyar ellenzékre vár: egyértelmű Európa-képet adni mielőbb, mert végleg elveszti annak esélyét, hogy beleszólhasson a földrész – és benne Magyarország - jövőjébe.
Szerző
Friss Róbert

Ércbe öntött élet

Szó van arról, hogy Nagy Imre szobrát eltávolítják a Kossuth térrel szomszédos Vértanúk teréről, még az is szóba került, hogy az úgynevezett Szoborparkba szállítják át. Jártam ott egyszer, láttam a Rákosi- és a Kádár-korszak levitézlett vezetőit. Nagy Imre szobra nem tartozik oda. Oda tartozik, ahol most van. Akik ezt nem tudják, nem ismerik sem a történelmet, sem az emberi természetet.
Ami a történelmet illeti, Jeszenszky Géza már tisztázta Nagy Imre szerepét benne. Igaz, Nagy kommunista volt. Igaz, hogy moszkvai tartózkodása idején, az 1930-as években elárulta elvtársait. Nem igaz, hogy részt vett a cári család meggyilkolásában; még a helyszín közelében sem volt. Igaz, hogy begyűjtési miniszter volt a második világháború után, majd pártja adminisztratív osztályát is vezette. De ennél fontosabb: életét veszélyeztetve igyekezett a kolhozosítást lassítani, majd 1953 után az új szakasz, a szebb magyar jövő miniszterelnöke lett. 1955-ben el is távolították, de mégis – vagy éppen ezért – megindult az a rendszerellenes erjedés, az írók lázadása, amely 1956 nélkülözhetetlen előzménye volt. Aki ezt tagadja, az meghamisítja ’56 értelmét.
A történelemhez tartozik Nagy Imre viselkedése a romániai száműzetésben, majd Kádár János börtöneiben. Kádárnak szüksége lett volna Nagy páratlan népszerűségére, de Nagy már az első puhatolózásokkor határozottan elutasította a miniszteri bársonyszéket. Végeredményben a biztos halált választotta. Ennek egyik következménye lett, hogy 1989 előtt a magyar ellenzék java – a későbbi SZDSZ és MDF, de az akkori Fidesz is - 1956 és Nagy Imre emléke körül egyesült.
Akik ezt sem értik, azoknak fogalmuk sincs az emberi természetről, azaz – ha érdekeik ezt kívánják – valamiféle tökéletességet várnak el másoktól. Elfogultságból vagy tudatlanságból azt hiszik, hogy – Jeszenszkyt idézve - Kossuth Lajos vagy Winston Churchill tökéletes ember volt, pedig egyik sem volt az. Ha éppenséggel Ronald Reagant dicsőítik, vajon tudják-e, hogy a jobboldali republikánus elnök korábban baloldali demokrata volt? Donald Trump is demokrata volt. Tudják Orbán Viktorról, hogy az 1990-es években a Liberális Internacionálé alelnöke volt? A politikai világ, de az átlagemberek világa is tele van köpönyegforgatókkal, opportunistákkal, de olyanokkal is, akik alkalomadtán egy új igazságot fedeznek fel, és annak szentelik életüket. Nagy Imre fiatalkori hibái és bűnei eltörpülnek későbbi rendkívüli teljesítményei tükrében.
1956-ról írt könyvem (Vesztett illúziók, 2006) erről is szól. Többévi töprengés után őszintén megírtam Nagy bűneit, de a hangsúly 1953 utáni hősiességén volt. A könyv öt nyelven jelent meg, az amerikai kiadásért szakmai kitüntetésben részesültem, a magyar fordítás csaknem 12 ezer példányban fogyott el. A józan, komoly olvasók megértették, hogy árnyalt tartalom nélkül a történelem - történelemhamisítás. A szobor eltávolítása pedig a felnőtt gondolkodásmód elutasítását, az infantilis ábránd-világ diadalát jelképezné.
Szerző
Charles Gati

Működik az orbáni demokrácia

Ami sok, az sok. Nem is csoda, hogy az államfő megelégelte a kormányzati önkényt. Hogy csak úgy odahajigálnak törvényjavaslatokat a parlament elé, a kétharmad meg gondolkodás és kétségek nélkül megszavazza őket. Felháborító, hogy egy új jogszabály "szakmailag alá nem támasztott, hatástanulmányokkal nem igazolt" paragrafusokat tartalmazhat. És olyanok vannak benne, amik nem egyeztethetők össze az alaptörvénnyel. Viszont nem tartalmaz biztosítékokat, meg garanciákat, ráadásul kulcskérdéseket kormányrendeletre bíz. 
Érthető, ha Áder János úgy gondolta, ez így nem mehet tovább. Kifogásait tehát elküldte az Alkotmánybíróságnak, és normakontrollt kért. Ha valaki még nem értesült volna róla, a vízgazdálkodással kapcsolatos törvénymódosítás miatt háborodott fel. Természetesen a környezet védelme, a természeti kincsek megóvása van annyira fontos, mint bármely politikai ügy. Jól teszi tehát a nem létező köztársaság elnöke, ha figyel rá. És szóvá teszi, ha nem elégedett vele. 
Mindössze azt tarthatjuk furcsának - bár a nemzeti együttműködés rendszerében egyáltalán nem az -, hogy más esetekben nem volt elégedetlen. Vagy ha volt is, azt nem tárta a nyilvánosság elé. Tavaly tavaszi újraválasztása óta három törvényt küldött vissza megfontolásra a parlamentnek: a margitszigeti teniszpálya-centrumról szólót, a kötelező kéményseprést eltörlő jogszabályt, valamint a plakáttörvényt. Közben aláírta a felsőoktatási törvény módosítását, amelynek fő célja a Közép-Európai Egyetem (CEU) ellehetetlenítése volt. Ez éppúgy a Soros György elleni kampány részeként fogalmazódott meg, mint a Stop Sorosnak elkeresztelt törvénycsomag, amely korlátozza a migrációval foglalkozó és a külföldi támogatással működő civil szervezetek működését. Azt is aláírta. Hiába az uniós kifogások, az amerikai figyelmeztetések és alkotmányjogászok aggályai. 
A Fidesz egykori frakcióvezetője, Orbán Viktor harcostársa - ma államfő - most lépett. Átpasszolta a labdát a hű emberekkel teletömött Alkotmánybíróságnak. Működik az orbáni demokrácia.