Nyugati kettős mércék - és neveltjük, Orbán

Orbán tusványosi beszédét évek óta jobban várja az ellenzéki interpretátorok hada, mint talán maga a jobboldali politikai közösség. Most sem volt ez másként, és a sokféle kritika ellenére el lehet mondani, hogy Orbán koherensen rendezte össze a számára fontos és így említésre érdemes tényeket, adott egy olyan Európa-víziót és benne Magyarország-képet, amelyek elemeikben (orbáni) rendszerré állnak össze. 
Az európai populisták erősödésének egyik oka, hogy egyértelműségekre törekszenek és azokat meg is teremtik – ez nem egyenlő a szimplifikációval –, másrészt az Európai Uniónak a migrációval előálló válságára a progresszió még nem találta meg a politikailag koherens válaszokat. A keleti baloldaliak és liberálisok különösen nem akarják belátni, hogy egy olyan Európában élünk, amely ha nincs is dezintegrált állapotban, de kétségkívül a közösségben az a fajta „egységes európai álláspont”, amelyre itthon hivatkozni szokás különböző (szak)politikai kérdésekben, egyelőre nem nagyon látszik körvonalazódni. 
Az utóbbi években különböző nemzetállami kormányzati szintekről nemcsak az addig leginkább a szakirodalomból ismert, az uniós intézményekre vonatkozó legitimációs deficit meglétét kezdték harsogni, hanem az egyes tagállamok között tartóssá váltak a politikai viták is. Például az egyik tagállamnak „ilyen”, a másiknak „olyan”, a briteknek pedig „amolyan” Brexit lenne jó. Ugyanígy a bevándorlás kérdésében – nem az irányelvek, hanem – a praxis szintjén finoman szólva sincsen egység. Ehhez jön Nyugat-Európa és Közép-Kelet-Európa látens konfliktusa, amelyhez hozzájárulnak – és nem egy kérdésben átfedést is mutatnak – a fejlett/magországok és a később csatlakozók/a periféria országok közötti viták. 
Mindezen, most csak utalásszerűen említett jelenségek mellett ott vannak Donald Trump kereskedelempolitikai tervei, Kína „puha nyomása” és feltartóztathatatlansága, Oroszország ütköző állam politikája és Európát részbeni függésben tartó energiabirodalma, Törökország zsarolási potenciálja a migrációs válság kezelését illetően, vagy éppen a kelet-európai országoknak a Nyugat iránt érzett csalódottsága.
Ezekhez kapcsolódóan Ivan Krastev és Stephen Holmes figyelemre méltó írással jelentkezett a Journal of Democracy júliusi számában. A progressziónak csúfolt, egyébként szimpla túlfűtött antiorbánizmus még mindig nem kívánja elfogadni azt, hogy a Nyugat – ha nem is krízise, de – új rendje lehet „felelős” a kelet-európai fordulatokért. Eleve a hidegháborút követően azzal kezdődött (vagy inkább folytatódott) a Nyugat és a Kelet viszonya, hogy az utóbbiaknak az előbbiek követőinek kellett lenniük, konszolidálódásuk és sikerük kulcsát a „nyugati” minták elfogadásában láttatták. Pedig az EU-kormányzás szociokulturális mintáiban olyan egyenlőtlen, hierarchikus, hatalmi és kirekesztő mechanizmusokat lehetett beazonosítani, amelyek a korábbi koloniális és birodalmi történelmek jellemzői voltak. 
Böröcz József magyarul 2018-ban megjelent könyvében mindezt más oldalról így fogalmazza meg: „Az »európai« regionalitást megkönnyíti a szimbolikus földrajz azon Európa-központú modellje, amely a Nyugat-Európa társadalmai által a világ nagy része fölött gyakorolt gyarmati uralom amorális geopolitikai-geoökonómiai tényeit legalább a tizenkilencedik század közepe óta rögzült, kvázi-morális alá-fölérendeltségi kategóriákra fordítja le. E fölfogás egyfajta, szilárdan meggyökeresedett nyugat-európai egyediség (amelyre szinte mindig fordított szinekdoché reprezentációval mint »európaiságra« hivatkoznak), a nyugat-európai szubjektumban felülmúlhatatlan módon összpontosuló felvilágosult ész és erkölcsi jóság olyan hierarchiáját tárja a világot benépesítő kultúrák elé, amely hierarchia csúcsán Nyugat-Európa található.”
Ennek ellenére a korábbi kelet-európai vezetők szolgai módon igyekeztek követni a „nyugati mintákat”, amelynek egyik velejárója volt a szuverenitás folyamatos feladása – hol az uniós „szintnek”, hol a transznacionális (a profitot az anyaországba exportáló) vállalatok kedvéért. A Nyugatnak erre irányuló kritikája az elitek részéről évtizedeken át rasszizmusnak, idegenellenességnek és természetesen nacionalizmusnak lett bélyegezve. 
Emellett az „illiberális” – tehát antiliberális – fordulattal élő országok azt is tapasztalhatták, hogy míg a rendszerváltáskor „normálisnak” a szabad választás, a hatalmi ágak elválasztása, a magántulajdon védelme minősült, addig mára a szekularizmus, a multikulturalizmus és az identitáspolitikai kérdések abszolutizálása vált azzá. Keleten kormányzati többséget eredményező többségek érzik – rosszabb esetben tapasztalhatják – azt, hogy a nyugatiak úgy akarják elfogadtatni ezen új normalitásokat, hogy a maguk részéről még a korábbiaknak sem tudnak megfelelni. Leegyszerűsítve: a német alkotmánybírósági döntések német kormánypártok általi körülírása oké, a magyar nem oké; Macronnak a tiltakozók szerint alkotmányellenes új munka törvénykönyve oké, a magyar nem oké. A nyugati politikai osztály korrupciója kezelhető, a keletié elszabadult. Egy Merkel-Putyin találkozás geopolitikai szükségszerűség, egy kelet-európai vezető Putyinnal való kézfogása minden gazdaság- és energiapolitikai racionalitás nélküli putyinizálódás. Az osztrák kerítés rendben van, a kelet-európai embertelenség. A kelet-európai álhírgyártás globális probléma, a nyugati kommunikáció szelektivitása iránymutatás. 
A sor folytatható.Mindehhez társul az is – Krastevék nyomán –, hogy a „nyitott társadalom” fogalma jelentős jelentésváltozáson ment keresztül: míg 1989-ben a határok lebontását jelentette, addig a migrációs invázióval (Krastevék kifejezése) ma ez már nem így értelmeződik azokban a közép-kelet-európai társadalmakban, amelyek történelmük során egyébként is megszenvedték a multietnikus mindennapokat, és amelyek életében a rendszerváltások (és az azt követő, a Nyugat által is inspirált területfelosztó háborúk) a kulturális „egyneműsödés” irányába mutattak. Ezen társadalmakkal – társadalomtörténeti okok miatt is – nehezebb elfogadtatni, hogy a migráció nem jár a szuverenitás további feladásával. Különösen akkor, ha az egyes újonnan csatlakozó országokból jelentős a lakosság – helyesebben: a munkaerő - kiáramlása, és a fiatalok mobilitásigénye nő. 
A demográfiai válságok közepette, ha akadnak olyan vezetők, mint Orbán, akik erre a szorongásra politikát építenek, akkor a „nem is kell hozzá bevándorló” szemlélet tovább terjedhet. Ami az egyik oldalról olvasható úgy, mint irracionális pánik a nemlétező bevándorlóktól, de a másik oldalról jelentheti az ország kiüresedésétől való félelmet: annyira fél valaki attól, hogy „fogy a magyar”, hogy „ide ne jöjjenek a migránsok”. Mindezeket a szorongásokat csak erősíti az a folyamat, amikor a globális nyilvánosság részéből megállás nélkül érkeznek a nyugati integráció kudarcairól szóló beszámolók.
Ha efelől nézzük a folyamatokat, úgy az „illiberális fordulatok” magyarázata mögött a Nyugat mintafelmutató szerepének delegitimálódását is láthatjuk. Ahhoz tehát, hogy Orbán képzelő- és politikai ereje gyengüljön, valószínűleg a Nyugatnak is változnia kell.  
Frissítve: 2018.07.31. 14:34

A magyarok Istene

Orbán Viktor tusnádfürdői beszédének a legnagyobb tanulsága az volt: kinőtte Magyarországot,  ideológiáját exportálni kell. Korábban ugyan Emmanuel Macron francia elnök is felvázolt elképzeléseket arról, miként lehetne megreformálni az EU-t, ám ezekre már semmi szükség. Érthető, hogy a magyar kormány Budapesten nem hajlandó teret adni az elnök elképzeléseinek, semmi szükség arra, hogy itt okoskodjon a hanyatló nyugat egy liberális képviselője.
Itt nem konkrétumok, konkrét elképzelések kellenek, hanem ideológia, amelynek lényege: Orbán Viktor az első számú vezető, a kereszténydemokrácia legfőbb letéteményese. Sőt még ezt a politikai irányzatot is újragondolta. Eddig azt hihettük, a kereszténydemokrácia alapja mások elfogadása a hagyományos keresztény elvek alapján, ő azonban rámutatott: az illiberalizmus, a kirekesztés jellemzi leginkább. Angela Merkel és más kereszténydemokrata politikusok igazán tanulhatnának tőle.
A magyar kormányfő  először azért mégsem egész Európát irányítaná, csak a közepét. Már csak történelmi okok miatt is nyilvánvaló: Szlovéniától Csehországon és Szlovákián, Lengyelországon át mindenki lélegzetvisszafojtva várja, hogy magyar irányítással emeljék fel a térséget, amelyen belül egyébként nálunk a legalacsonyabb az átlagfizetés, és csak a lengyeleknél csekélyebb az egy főre jutó GDP. Kivált Varsóban tapsolnak lelkesen annak hallatán, hogy ütközőzóna lennénk a Nyugat és Oroszország között, hiszen közismert róluk, mennyire kedvelik Moszkvát.
Olyan posztra törekszik a magyar kormányfő, amilyet még fel sem találtak. Egész Európát irányítaná, de nem az Európai Bizottság elnökeként. Mert ez utóbbi a hanyatló Nyugat egyik intézménye, amelynek szerinte a jelenlegi körülmények között nincs is jövője. Talán valamiféle felsőbb hatalomnak kellene megválasztani, akinek nem kell foglalkoznia az apró-cseprő hétköznapi nehézségekkel, feladata csak az lenne, hogy meghatározza az egész kontinens irányvonalát. Ismerje meg mindenki a kontinensen a magyarok Istenét!

Természeti törvények

Éjfél körül jár, de nincs mit tenni: ha menni kell, hát menni kell. A természet törvényeivel nem hadakozunk, meg hát a sarkon ott a kis park, igazán nincs okom panaszra, néhány perc alatt megoldható a kutyasétáltatás. Nem is érzi magát veszélyben az ember még éjjel sem: a park közepén kivilágított szobor áll, a közvilágítás rendben, és ott az éjjel-nappali kisbolt, ahonnan mindig jut egy kedves szó is Puszinak.
Puszival most tanulunk sétálni: korábban sosem vezették pórázon, így miután kihoztuk a menhelyről, fejvesztve rohant, amint ráraktuk a hámot. Most már eljutottunk a viszonylag normális sebességig, örül, ha meghallja a pórázcsörgést, s bár a gyalogátkelőhely és a közlekedési lámpa fogalmát azért még át kell vennünk néhányszor, jól haladunk.
Mivel Puszi nem lát túl jól, az első pillanattól közvetítem neki, mikor hova megyünk és mit csinálunk, hogy ha ne adj’ Isten, bármi történne a jelenleg sem túl jó állapotban lévő szemével, akár látatlanban is tudjon biztonsággal közlekedni. Ne rohanj, Puszi, lassan; az egy szerelmespár a szobornál, Puszi, szerintem nem örülnének túlzottan, ha odamennél; igen, Puszi, az ott egy locsoló, vizes leszel; gyere inkább, hadd dobjam ki ezt a zacskót a kukába, ne lóbáljam már itt a kezemben… Kívülről biztosan szórakoztató páros vagyunk, de a gyakorlati haszna mindennek vitathatatlan: Puszi a lakásban már lekapcsolt villany mellett is simán eligazodik a hangom után.
Így sétálunk Puszival hazafelé, a kisboltból integetnek, a késői óra ellenére igazán feldobottan érkezünk a ház elé, ám ott visszahőkölök: a kapucsengő előtt egy fekete ruhás férfi áll. Először az jut eszembe, de jó, nem kell előhalásznom a kulcsomat, aztán állunk, állunk, mégsem történik semmi, úgyhogy kezdek gyanút fogni. A férfi valójában igen furcsa terpeszben áll ott a csengő előtt, állapítom meg, de még hosszú másodpercek kellenek, míg az agyam összekapcsolja a testhelyzetet és a bejárat előtt vígan csörgedező patakot. A fekete ruhás éppen levizeli a kapunkat!
Puszi menne haza, én állok döbbenten, és kiszakad belőlem egy hangos „ezt nem hiszem el” – mire a férfi kelletlenül megfordul. Kezében a szerszámjával. Mivel már felhívtam magunkra a figyelmet, beleállok, és megkérdezem, egyébként normálisnak vallja-e magát, hogy beáll hugyozni a kapualjunkba, de ő csak néz rám bambán, én pedig próbálom kitörölni a tudatomból annak a képét, hogy ezen tevékenységét felém fordulva is folytatja.
Felém mordul, én valami olyasmit kiabálok, hogy itt lakom, szeretnék bejutni, aztán eszembe jut, hogy ez talán nem a legcélravezetőbb taktika, úgyhogy fogom Puszit, és csapunk még egy kört a ház körül. Mire visszaérünk, a férfi sehol – csak a bűzös csík a járdán meg a jókora húgyfolt a házfalon és az ajtón.
Gyere, felemellek, mondom Puszinak, és ölbe veszem, még mielőtt beletapicskol a vizeletbe. Először az jut eszembe, elmagyarázom, miért térünk el a szokásos rutintól, aztán meg arra: minek. Mindent neki sem kell értenie. Pláne, hogy nekem sem megy.