Nyugati kettős mércék - és neveltjük, Orbán

Orbán tusványosi beszédét évek óta jobban várja az ellenzéki interpretátorok hada, mint talán maga a jobboldali politikai közösség. Most sem volt ez másként, és a sokféle kritika ellenére el lehet mondani, hogy Orbán koherensen rendezte össze a számára fontos és így említésre érdemes tényeket, adott egy olyan Európa-víziót és benne Magyarország-képet, amelyek elemeikben (orbáni) rendszerré állnak össze. 
Az európai populisták erősödésének egyik oka, hogy egyértelműségekre törekszenek és azokat meg is teremtik – ez nem egyenlő a szimplifikációval –, másrészt az Európai Uniónak a migrációval előálló válságára a progresszió még nem találta meg a politikailag koherens válaszokat. A keleti baloldaliak és liberálisok különösen nem akarják belátni, hogy egy olyan Európában élünk, amely ha nincs is dezintegrált állapotban, de kétségkívül a közösségben az a fajta „egységes európai álláspont”, amelyre itthon hivatkozni szokás különböző (szak)politikai kérdésekben, egyelőre nem nagyon látszik körvonalazódni. 
Az utóbbi években különböző nemzetállami kormányzati szintekről nemcsak az addig leginkább a szakirodalomból ismert, az uniós intézményekre vonatkozó legitimációs deficit meglétét kezdték harsogni, hanem az egyes tagállamok között tartóssá váltak a politikai viták is. Például az egyik tagállamnak „ilyen”, a másiknak „olyan”, a briteknek pedig „amolyan” Brexit lenne jó. Ugyanígy a bevándorlás kérdésében – nem az irányelvek, hanem – a praxis szintjén finoman szólva sincsen egység. Ehhez jön Nyugat-Európa és Közép-Kelet-Európa látens konfliktusa, amelyhez hozzájárulnak – és nem egy kérdésben átfedést is mutatnak – a fejlett/magországok és a később csatlakozók/a periféria országok közötti viták. 
Mindezen, most csak utalásszerűen említett jelenségek mellett ott vannak Donald Trump kereskedelempolitikai tervei, Kína „puha nyomása” és feltartóztathatatlansága, Oroszország ütköző állam politikája és Európát részbeni függésben tartó energiabirodalma, Törökország zsarolási potenciálja a migrációs válság kezelését illetően, vagy éppen a kelet-európai országoknak a Nyugat iránt érzett csalódottsága.
Ezekhez kapcsolódóan Ivan Krastev és Stephen Holmes figyelemre méltó írással jelentkezett a Journal of Democracy júliusi számában. A progressziónak csúfolt, egyébként szimpla túlfűtött antiorbánizmus még mindig nem kívánja elfogadni azt, hogy a Nyugat – ha nem is krízise, de – új rendje lehet „felelős” a kelet-európai fordulatokért. Eleve a hidegháborút követően azzal kezdődött (vagy inkább folytatódott) a Nyugat és a Kelet viszonya, hogy az utóbbiaknak az előbbiek követőinek kellett lenniük, konszolidálódásuk és sikerük kulcsát a „nyugati” minták elfogadásában láttatták. Pedig az EU-kormányzás szociokulturális mintáiban olyan egyenlőtlen, hierarchikus, hatalmi és kirekesztő mechanizmusokat lehetett beazonosítani, amelyek a korábbi koloniális és birodalmi történelmek jellemzői voltak. 
Böröcz József magyarul 2018-ban megjelent könyvében mindezt más oldalról így fogalmazza meg: „Az »európai« regionalitást megkönnyíti a szimbolikus földrajz azon Európa-központú modellje, amely a Nyugat-Európa társadalmai által a világ nagy része fölött gyakorolt gyarmati uralom amorális geopolitikai-geoökonómiai tényeit legalább a tizenkilencedik század közepe óta rögzült, kvázi-morális alá-fölérendeltségi kategóriákra fordítja le. E fölfogás egyfajta, szilárdan meggyökeresedett nyugat-európai egyediség (amelyre szinte mindig fordított szinekdoché reprezentációval mint »európaiságra« hivatkoznak), a nyugat-európai szubjektumban felülmúlhatatlan módon összpontosuló felvilágosult ész és erkölcsi jóság olyan hierarchiáját tárja a világot benépesítő kultúrák elé, amely hierarchia csúcsán Nyugat-Európa található.”
Ennek ellenére a korábbi kelet-európai vezetők szolgai módon igyekeztek követni a „nyugati mintákat”, amelynek egyik velejárója volt a szuverenitás folyamatos feladása – hol az uniós „szintnek”, hol a transznacionális (a profitot az anyaországba exportáló) vállalatok kedvéért. A Nyugatnak erre irányuló kritikája az elitek részéről évtizedeken át rasszizmusnak, idegenellenességnek és természetesen nacionalizmusnak lett bélyegezve. 
Emellett az „illiberális” – tehát antiliberális – fordulattal élő országok azt is tapasztalhatták, hogy míg a rendszerváltáskor „normálisnak” a szabad választás, a hatalmi ágak elválasztása, a magántulajdon védelme minősült, addig mára a szekularizmus, a multikulturalizmus és az identitáspolitikai kérdések abszolutizálása vált azzá. Keleten kormányzati többséget eredményező többségek érzik – rosszabb esetben tapasztalhatják – azt, hogy a nyugatiak úgy akarják elfogadtatni ezen új normalitásokat, hogy a maguk részéről még a korábbiaknak sem tudnak megfelelni. Leegyszerűsítve: a német alkotmánybírósági döntések német kormánypártok általi körülírása oké, a magyar nem oké; Macronnak a tiltakozók szerint alkotmányellenes új munka törvénykönyve oké, a magyar nem oké. A nyugati politikai osztály korrupciója kezelhető, a keletié elszabadult. Egy Merkel-Putyin találkozás geopolitikai szükségszerűség, egy kelet-európai vezető Putyinnal való kézfogása minden gazdaság- és energiapolitikai racionalitás nélküli putyinizálódás. Az osztrák kerítés rendben van, a kelet-európai embertelenség. A kelet-európai álhírgyártás globális probléma, a nyugati kommunikáció szelektivitása iránymutatás. 
A sor folytatható.Mindehhez társul az is – Krastevék nyomán –, hogy a „nyitott társadalom” fogalma jelentős jelentésváltozáson ment keresztül: míg 1989-ben a határok lebontását jelentette, addig a migrációs invázióval (Krastevék kifejezése) ma ez már nem így értelmeződik azokban a közép-kelet-európai társadalmakban, amelyek történelmük során egyébként is megszenvedték a multietnikus mindennapokat, és amelyek életében a rendszerváltások (és az azt követő, a Nyugat által is inspirált területfelosztó háborúk) a kulturális „egyneműsödés” irányába mutattak. Ezen társadalmakkal – társadalomtörténeti okok miatt is – nehezebb elfogadtatni, hogy a migráció nem jár a szuverenitás további feladásával. Különösen akkor, ha az egyes újonnan csatlakozó országokból jelentős a lakosság – helyesebben: a munkaerő - kiáramlása, és a fiatalok mobilitásigénye nő. 
A demográfiai válságok közepette, ha akadnak olyan vezetők, mint Orbán, akik erre a szorongásra politikát építenek, akkor a „nem is kell hozzá bevándorló” szemlélet tovább terjedhet. Ami az egyik oldalról olvasható úgy, mint irracionális pánik a nemlétező bevándorlóktól, de a másik oldalról jelentheti az ország kiüresedésétől való félelmet: annyira fél valaki attól, hogy „fogy a magyar”, hogy „ide ne jöjjenek a migránsok”. Mindezeket a szorongásokat csak erősíti az a folyamat, amikor a globális nyilvánosság részéből megállás nélkül érkeznek a nyugati integráció kudarcairól szóló beszámolók.
Ha efelől nézzük a folyamatokat, úgy az „illiberális fordulatok” magyarázata mögött a Nyugat mintafelmutató szerepének delegitimálódását is láthatjuk. Ahhoz tehát, hogy Orbán képzelő- és politikai ereje gyengüljön, valószínűleg a Nyugatnak is változnia kell.  
2018.07.31 08:26
Frissítve: 2018.07.31 14:34

Közép-európai hálátlanok

Közép-Európában afféle "földrajzi hálátlanságról” beszéltek '89 után. Azt hitték, hogy a “felszabadított” kelet-németek sokáig hálásak maradnak, ahogy azt is, hogy ha gyorsan öntik a pénzt a keleti országokba, akkor az egyesülés magától végbemegy. 
Így történt, és mégsem. Mivel Csehország, Szilézia, az NDK középső és déli részei nem elmaradott falusi tájak, hanem hagyományos ipar területek voltak, azt remélték, ha az emberek szabadok lesznek, és működtetik az ott a XVIII. század óta létező ipari kultúrát, elmúlik a rossz álom, és hamarosan utolérik a Nyugatot. Tehát - gondolták - ne sajnáljuk a pénzt, és küldjünk oda, ha éppen ez kellene, a kézi vezérlésben rutinos nyugati adminisztrátorokat, és a dolog beindul. A csehekről, magyarokról, lengyelekről persze nem hitték, hogy kvázi németek lennének, így olyan gyorsan, mint a kelet-németektől, nem várt tőlük senki semmit. S természetesen nem kaptunk olyan sok pénzt sem, mint a drezdaiak vagy a lipcseiek. 
De a modell adott volt: felszabadítottak bennünket. Nem várták, hogy naponta hálálkodjunk, ám azért időnként feltétlenül. És elvárták, hogy ne ugráljunk, hogy ne mi akarjuk tanítani az új szövetségeseket. Az utolsó huszonöt évben aztán sok minden történt, de biztosan nem tanúsítottunk elég hálát. És közben akár voltak alternatív gazdasági tippjeink, akár nem, nem éreztük eléggé jól magunkat a bőrünkben. 
A kelet-német forgatókönyv ismert volt: 1948 táján Nyugaton a valutareform tűnt megoldásnak, tehát megpróbálták most itt is. De ezzel felértékelték az egykori NDK-s piacot, a termelési költségeket. A korábbi kelet-európai piacok számára az ottani termékek túlságosan drágák lettek, a nyugati termékekkel pedig nem voltak versenyképesek. Az egész keleti gazdaság összeomlott, és a piacaiktól megfosztott vállalatokat ilyen tömegben nem tudták, de nem is nagyon akarták átállítani. Így azután rövid idő alatt négymillió keleti munkahelyet lehetett ócskavasként eladni nyugat-német vállalatoknak. Ma már a kelet-és nyugatnémet munkanélküli szint megközelítően azonos, de ezért az átállítási modellért kellene most lelkesedniük a kelet-németeknek? Közben még folyamatosan ment a “homogenizálás” is, a keletiek és nyugatiak kiegyensúlyozásának jelszavával.
Közép-Európában az összeomlás pár százalékponttal simábban zajlott, működtek valamilyen minimális önvédelmi reakciók. Azok viszont nemzetállamiak voltak, és közben a kelet és a nyugat “homogenizálásáról” komolyan - sem az EU tagjaiként, sem korábban - belátható pályákon nem beszéltek. Itt nem vettek el úgy és annyit, mint az NDK-soktól, miközben Schengen, a kint is használható egyetemi diplomák és az ALDI itt is összejött. Ez azért nem kevés, de láthatóan nem elég. A lényeget tekintve ugyanis nem a kapitalizmus minőségéről, hanem az elviekben is rosszul kitalált gazdasági megmentési modellekről van szó. Miért kellene akkor ezekért a nem nagyon felvilágosodott polgároknak hálásnak lennie?
Valaki azt írja, nem elég innovációs központokat összerakni, technológiai hátszélről beszélni, üvegszálas hálózatokat felépíteni (például Kelet-Németországban). Igaz, Közép-Európában ilyesmiről most éppen nem is beszél senki - nincs is miből ilyeneket mostanság meghirdetni. Ez persze eredmény: legalább technológiával nem vernek most át senkit.
Nemrégiben volt Drezdában egy nagyobbfajta értelmiségi összejövetel “A kelet-német gyarmat 1989 óta” címmel. Kelet-Európa '89 utáni “gyarmatosításáról” itthon kevés szó esett, habár beszélünk “belső’ és “külső” gyarmatosításról, Brüsszelről a volt szocialista világban, Nyugatról a volt Keleten. Drezdában az volt a fő téma, hogyan gyarmatosították a volt nyugat-német elitek az egykori NDK-t. 
A mostani európai politikai osztály ezt a nyelvet utálja. Talán nem tiltja be, de forrásokat, szervezeti hátteret nem kínál hozzá. Mégis, ez az elemzési nyelv mostanában inkább erősödik. A gyarmatosítás-konferencián megszólalt egy szász miniszter, egy befolyásos össznémet politikai felvilágosító központ igazgatója és mások is a szász kulturális elitből. Nekik nem a gazdasággal van közvetlenül bajuk - az alapjában rendben is lenne -, hanem a kulturális, civilizatorikus, identitáshoz kapcsolódó lepontozottsággal. Az előadók szinte mind keletiek voltak, közülük mindössze kettőnek a neve mellett jelöltek nem-keleti intézményt - és meglehet, hogy ők is keletiek voltak, de most éppen odaát dolgoznak.
Merkel óta egyébként nehéz azt mondani, hogy a keletieknek nincs befolyásuk az össznémet politikában. De a becslések szerint a német eliteknek ma is csupán négy-öt százaléka lehet keleti. A 22 keleti rektorból 3 érkezett a keleti tudományból. Különböző mértékben, de alulreprezentáltak minden területen, a bíróktól a vállalatvezetőkig. A magyarázat nem a természetes emberi gonoszságban rejlik, hanem a hálózatokban. A nyugatiak '89-ben számos posztot vettek át, és azóta az egyes szakmákban ezek a hálózatok csak tovább érvényesülnek.
Persze komolyan senki sem gondolja, hogy a kelet- és nyugatnémetek más nemzetiségűek, hogy a szászok és a bajorok minden történelmi különbségükkel együtt valóban más etnikumúak lennének. Fontos tény az is, hogy míg az orosz és a német határ között a “brüsszeliek” minden helyi elitet korruptnak tartanak - és ebben a bal-és a jobboldal között általában nem látnak különbséget -, addig Németországban bármennyit szidalmazzák is a keletieket, a legrosszindulatúbb ellenfelek sem állítják, hogy a kelet-németek korruptak volnának. Vajon miért? 
Az első eshetőség, hogy a kelet-európai elitek olyan elkeseredetten vádolták korrupcióval egymást a saját országukban, hogy végül sikerült a külvilág szemében alapvetően beszennyezniük a partnereket és persze önmagukat. A másik változat: vannak korrupt németek is (épp az utóbbi hónapokban tartóztattak le egyébként nyugatról származó iparbárókat), de mert a hálózataik nem voltak nyugatiak, nem lehetett helyieknek festeni őket. És van egy harmadik lehetőség is: a politikai rendszer már az NDK-ban is eltért a közép-európaitól. Még '89 után hallottam nyilvánosan az egyik legnépszerűbb magyar történésztől, amikor éppen tömegével rugdosták ki az egykori NDK-s egyetemekről a professzor-kollégákat, hogy úgy kellett nekik, túl lojálisak voltak. 
Azt, hogy a Balatonnál lehetett német-német családi találkozókat tartani, Drezdában vagy Lipcsében már elfeledték. De hogy a német határtól keletre egy kis aprópénzt sem lehet a helyiekre - és nem csak az elitekre - rábízni, azt a németek többsége ma is így gondolja. A modell egyszerű, akkor a saját zsebünkre dolgoztunk a szocializmussal szemben, most meg bizonyára ugyanazt tesszük, hiába van már kapitalizmus. 
És mindezt rólunk-tőlünk tanulták. '89 előtt együtt voltunk büszkék magunkra, most pedig egymást szidva nem vesszük észre, hogy a címkék kintről nézve elmosódnak.
Közben pedig elolvadt még egy különbség. Miközben irigykedtünk, hogy mennyire rossz, hogy nincsenek nyugati nővéreink-fivéreink, mert tőlük mennyivel többet kaphattunk volna, mi itt Magyarországon gyorsan elfeledtük, gyakran milyen fontos biztonsági zárakként működhetnek a nemzeti elithálózatok. A németek azt hitték, hogy a helyi, “szocializmussal szennyezett” (bal- és jobb-) eliteket ki kell iktatni, tűnjenek el a helyi érdekek, és győzzön az össznémet vagy összeurópai, mert az a modern. De azután kiderült, hogy ott voltak a helyi innovációs hálózatok, az összefonódott, de időnként mindenkit védő dacszövetségek, a helyi főiskolák, amelyek nélkül kiürülnek az országrészek. 
Az EU-ban szerencsére több megértés volt, mint a nyugat-német elitekben. Nem akartak azokhoz hasonlóan brutálisan lelépni, kitanítani bennünket, akármit  hiszünk is róluk. De még mindig nem tanultuk meg - velük együtt -, hogy lehet úgy etetni a helyi modernizációs forrásokat, hogy közben legalább egy fokig tiszteljük a helyi összefonódásokat.
2019.04.25 08:53
Frissítve: 2019.04.25 08:53

A hiányzó betű

Az én csalóm csaló, a te csalód gyanú felett áll. Ilyen egyszerűen osztják manapság az igazságot mifelénk. Gyakran akkor sem járnánk messze az „igazságtól”, ha egyszerűen csak „gazságról” beszélnénk, az „i” betűcske ott időnként teljesen felesleges. 
Emlékszünk a csengeri asszony nagy port kavart esetére, aki olyan „ravaszul megtévesztette” a dörzsölt debreceni politikust, hogy az lóhalálában szaladt a közjegyzőhöz, néhány százmilliót bebiztosítani a sertéstenyésztésbe egyre jobban beletanuló, szépkorú mamája számára. Ha Kósát átverte egy szélhámos, akkor ostoba, ha maga sétált be a kelepcébe, akkor gazember.
Innen nézve már teljesen mindegy, mi történt. A csengeri asszony „csaló státuszban” börtönlakó, az ex-miniszter éli világát. Mint ahogyan Erdősi néni, a herceghalmi polgármester felesége is köszöni, jól van, aki a vasárnapi boltzár ürügyén csinált látványosan hülyét mindannyiunkból. Bár a Kubatov-legények segítették, higgyük el a Fidesz pártigazgatójának, hogy neki köze sincs az egészhez. Gazság az is, amit az elő-előkerülő strómanokról megtudunk, akikkel nyilvános balhé nélkül lehet elvitetni a háttérben meglapulók piszkos ügyeit. Ott volt a Budapest legdrágább helyén álló Országos Gyógyszerészeti Intézet székházának eladása, amelyet 3,8 milliárdos licittel egy jelentéktelen játékbolt tulajdonosa „vehetett meg”. Bárki indulhatott az árverésen, ahogyan a földliciteknél is, nem volt kíváncsi az állam a pénz eredetére. 
A dolog máig zavartalanul működik, időnként a túlvilágról is. Teljesen életszerű, hogy egy cinkotai családi házban működő cég tulajdonosa, bizonyos F. Sándorné még 2016-ban megállapodást köthetett Vajnával a tv2 megvételére. Három év alatt több részletben közel 20 ezer millió (!) forintot fizetett ki az üzletrészért, állítólag „kölcsönből”. Néhány nappal a mágnás halála előtt formailag is megtörtént a tulajdonosváltás: miután a sajtó megkapargatta az ügyet, egy Fári Ádám nevű, Mészáros-közeli bankember vette nevére a céget. Hogy valójában ki a tulajdonos, azt még most is csak találgatni lehet.
Ungváry Krisztián történész a minap egy interjúban úgy fogalmazott: ha ez a kormány netán megbukna, a csengeri asszonynak nagyon össze kellene húznia magát a cellájában, mert akkor a kormány kulcsfiguráinak jelentős része oda kerülne mellé a börtönbe. 
Ha eljön egyszer az igazság pillanata, akkor lelepleződnek a gazságok is. Előbb-utóbb minden turpisság kiderül. És biztosan meg fogjuk tudni azt is, hogy a felcsúti egyszerű parasztgyerek tényleg olyan szegény-e, mint a templom egere, ahogyan az a vagyonnyilatkozatában szerepel. Egyszer kibújik majd a szög a zsákból, mennyi illeti meg őt, az ipát, a napát, a menyét, a vejét, a fiát, a lányát abból a lassan már több mint egymilliárd dollárból, amit a szomszédja - az a másik felcsúti egyszerű parasztgyerek -, néhány év alatt összeharácsolt. 
Gazembereket, csalókat mostanában csak az ellenzék soraiban szokás keresni, a kormányzat politikusai gyanú felett állnak. Leperegnek róluk a vádak, mint kutyáról az esőcseppek.
2019.04.25 08:52
Frissítve: 2019.04.25 08:52