Már a debreceni egyetemi éveik alatt is ismerték egymást, barátság szövődött önök között. Milyen embernek ismerte meg Borbély Szilárdot?
Tizenhét éves volt, mikor először találkoztunk, az általam tartott felvételi előkészítőre járt, 1982-ben. Közelebbi kapcsolatba, barátságba azonban csak később, már egyetemistaként kerültünk, ő első, én ötödéves voltam. Élénken emlékszem az egyik első beszélgetésünkre, ami különösképp jól jellemezte a Szilárddal való viszonyunkat: egy végtelen hosszúra nyúlt, 2-3 órás eszmecsere során már kezdtem magam zavarban érezni, mert szinte csak én beszéltem, ő alig pár szóval jelezte, hogy ott van. Mígnem aztán hirtelen magához ragadta a szót, és vagy 20 percig beszélt, amiből nemcsak az derült ki, mennyire figyelt korábban, de hihetetlen éleslátóan és -elméjűen szólt hozzá a témához.
Péntekenként rendszeresen kijárt hozzánk, ám nagyon nehezen oldódott föl, egyetemista korában zártabb, depresszióra hajlamos személyiség volt, miközben, ahogy az szokás, a hazaindulása után oda-vissza kísérgettük egymást, s ekkor bőbeszédűen disputáltunk. Nagyon olvasott, széleskörűen tájékozott volt, aki igényelte a beszélgetéseket; megmutatta az írásait, véleményt cseréltünk. Kiválóan ismerte, de kritikusan viszonyult a magyar irodalmi hagyományokhoz, mindig előállt valami szubverzív fölvetéssel, ötlettel. Alakját aszketikus, áldozatsorsú emberré teszi az emlékezet, miközben pedig jó humorú, vidám ember is volt, akit sok minden érdekelt, a leghétköznapibb dolgok is.
Milyen költőnek tartotta, miként jellemezné a líráját?
Már a kezdetektől költőként gondoltam rá, és jónak tartottam, a Hosszú nap el versét olvasva pedig rádöbbentem, hogy ez nagy költészet. Akkoriban megoszlott róla a kortársaim véleménye, sokan nem is igazán tartották költőnek őt. Amikor azonban az Alföld folyóiratban megjelent, Nádas Péter előszavával, aki a sajátján kívül olyanok méltatására is hivatkozhatott, akiknek megmutatta a verseket, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter vagy Orbán Ottó, a fiatalabb nemzedék tartózkodása is olvadozni kezdett. Hogy aztán a későbbiekben, kötetről kötetre – Mint. minden. alkalom; Ami helyett – erősödjön iránta az érdeklődés és kortársai között az egyik legjelentősebb költővé váljon. Szerintem a 2003-as (2000-ben írt) Berlin & Hamlet kötetnél történt meg ez a fordulat.
Olyan versnyelvi redukcióval élt, ami Pilinszky és Tandori után már-már lehetetlennek bizonyult. Egyben ott volt a versekben a hívő hitetlenség beszéde is, egy metafizika nélküli, de mégiscsak valamiféle istenkeresés.
A szülei tragédiájának traumája mennyire változtatott ezen a versbeszéden?
E téren nem éreztem annyira a változást. Témáját tekintve persze, de ahogy ő is, én is nagyon fontosnak gondoltam, hogy mindig valami újjal kell előállni. Ő pedig eleve a nyelv addig még ismeretlen területeire merészkedett, fölforgatva a tradíciókat. A Halotti pompában például a barokk irodalom hagyományát. Egészen odáig a költészete személytelen volt, az „én” általánosabb formában jelent meg, mígnem az életrajzi történet behozásával erőteljesebbé vált.
A barokk mellé hogyan jöttek a haszidizmus műfajai?
Egyfelől tudatosan akarta magának a zsidó identitást, vagy legalábbis a keresését. Másfelől mindig is volt benne vonzalom a hagyomány és a misztika iránt, a racionalitás kereteken belül – a kritikáiban is sokszor szánt ezekre külön figyelmet; Balassa Péter ezt „vallási szubtextus”-ként jellemezte. Fontos volt számára a vallás, de a görögkeleti változata, nem a katolikus. Feloldási lehetőséget jelentett a – Nincstelenekből vagy más önéletrajzi írásaiból ismerhető – gyerekkorból hozott traumákra, a depresszióra való hajlamra, a lét céltalanságának terhe okozta személyes szorongásra-aggódásra.
Interjúiban nagy nyíltsággal beszélt a szülei meggyilkolásáról, ennek feldolgozása a műveiben nyomon követhető, ám a végkifejletet ismerve a saját életében a trauma feloldása nem sikerült.
A tragédiát követően Szilárd két hónapig mindennap kijött hozzánk, s mesélte, mi van az édesapjával, aki nem halt bele a rablótámadásba, de élet-halál között lebegett (még 6 évet élt, de már soha nem épült fel teljesen). Én akkor el sem tudtam képzelni, hogyan bírta ki. Míg magamat alapvetően derűsebb, optimistább személyiségnek tartom, ő pedig eleve depresszívebb, fizikailag is gyengébb volt, rejtély számomra, miként vészelte túl ezt a megpróbáltatást. Nekem nem sikerült volna, azt gondolom.
Éveken át foglalkoztatta a felderítetlen bűntény, nem hagyta nyugodni az igazságérzetét, sokat nyomozott. Ellenben nem a művekbeli feldolgozását tekintette terápiának – a pszichologizálást a művészetben nem szerette –, hanem a munkába való belemeneküléssel próbálta magát, a gondolatait lekötni.
Öt évvel a halála után mennyire élő a költészete, az emlékezete?
Egy barátom mondta, hogy József Attila verseit sem tudod anélkül olvasni, hogy ne lenne rajta a halálának pecsétje – ez igaz Szilárd költészetére is. Én legalábbis, újraolvasva a könyveit, a történtek függvényében sokkal profetikusabbnak, sötétebbnek, tragikusabbnak érzékelem a verseit.
A szélesebb olvasói érdeklődés a Nincstelenek iránt tartósnak mutatkozik, a költészetének státusa a szakmában már életében sem volt kérdéses: az utóbbi 20 év egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Ugyanakkor, bár a Halotti pompa nagy és értő figyelmet kapott, költői nyelvét inkább zárványként, semmint folytathatóként értékelik sokan. Ahogy egyszerre építkezik a magyar hagyományokból – egyben búcsút is mondva szerepeknek, beszédformáknak – és legalább ennyire tudatosan az attól idegenből. Ahogy felépít egy artisztikus nyelvet és ennek a töredezettségét, szétporladását tapasztalja. Hogy miközben a brutális, nyers valóságot írja le, nem ad feloldást – a katarzis nélküli tragikum hangoltsága bármennyire is perspektíva a kortárs művészetben, versolvasóként nehéz ezt megemészteni.