Berta Ádám: Hiányzik az Antarktisz

Publikálás dátuma
2019.02.10. 12:30

Fotó: Shutterstock
Vers - A kortárs magyar költészet színe-java
Hogy vissza tudok-e emlékezni az első benyomásaimra? Annyit hallottunk az állomásról indulás előtt, meg annyi előadást láttunk, hogyan néz ki, milyen belülről, hogy mindenkinek elég pontos elképzelése volt arról, mi vár rá, ennek ellenére furcsa érzés volt először megpillantani a repülő ablakából. Hú, tényleg itt vagyunk? Alig hittük el. Az első pár héten, hónapban minden irtózatosan különleges volt, szinte bármit csináltunk, új volt a számunkra, rengeteg élmény ért minket. Aztán később már az ottani élet vált normálissá. Most itthon még minden nagyon új, nagyon furcsa, most igazából azzal foglalkozom, hogy megszokjam az ittlétet. Rokonokat, barátokat, ismerősöket látogatok, egy-két napot vagyok mindenhol, bőröndből élek már két hete. De nagyon jó volt megérkezni, embereket látni. Vicces volt, hogy az unokahúgomat vittem valamelyik nap iskolába, és kiderült, hogy mesélt rólam a tanár néninek, aki meg is kérdezte, mikor szembetalálkozott velem, hogy jaj, nem jönnék-e be kicsit mesélni az osztálynak. Bementem, meséltem, és a gyerekek nagyon aranyosak voltak, csupa okos dolgot kérdeztek. Igen, válaszoltam, hiányzik az Antarktisz, főleg a nyugalom. Mindenki úgy osztotta be az idejét, ahogy jónak látta. Nem volt megszabva, hány órakor menjek ki a mérőállomásomhoz, csak az, hogy naponta egyszer mindig begyűjtsem az adatokat. A sarkvidéki télben, a hónapokon át tartó sötétségben nehéz bármilyen napirendet tartani, valamiért folyamatosan, egyre jobban csúszott el a napunk, hiába feküdtem le, nem tudtam aludni, csak forgolódtam, ennek ellenére próbáltam mindig ugyanakkor kelni. Emiatt, meg a nap hiánya miatt nagyon fáradtak voltunk. Megviselt a hosszú antarktiszi éjszaka, mégis élveztük, mert mindennél gyönyörűbb. Egész másképp kötődtem hozzá, megérintett, intimebbnek éreztem, mint a nappalokat. Feneketlen sötét van, és hideg, igazán hideg. Gyönyörűek a csillagok, a sarki fény. Akármilyen zord volt az időjárás, mindennap el kellett jutnom a mérőállomásomig. A legkülönlegesebb az volt, ha rossz időben kellett megtenni ezt a másfél kilométert: bármerre indulsz, pár méter után megszűnik minden, mintha tejfehér semmiben mennél, nem látsz semmit, csak a kifeszített kötélre tudsz koncentrálni, hogy ne téveszd szem elől az utat.
Szerző
Témák
költészet vers
Frissítve: 2019.02.13. 15:25

Gerőcs Péter: Werkfilm

Publikálás dátuma
2019.02.10. 12:00

Fotó: Shutterstock
Regényrészlet
János leült a rendezői sátor közelében egy fatönkre. Mögötte Andi, a nyurga kis asszisztenslány konzultált valamit az egyik sminkessel. Odafordultak Jánoshoz. – Nem mész be a lakókocsiba? – Nem. Jó ez itt most nekem. András visszaért a sátrához egy banánt majszolva, de nem kászálódott fel a székére, hanem megállt János mellett. – Figyelj, Jánosom, most jön az átlényegülésed, amikor kijössz az égő házból a gyerekekkel. – Igen. – Na most pőre valóságot… azt akarom, hogy sár és korom legyen minden. Érted? Abban kell segítened, hogy a korom és a sár átlényegüljön. A piszok és a sár tiszta homok legyen. De sarat akarok! Lucskot! Jó ez a szenvtelenség amúgy, tetszik nekem, megcsinálja, de most kell hozzá az egész tested. Érted hogy mondom? A test csak test, nem érdekel téged. A fájdalom nem érdekel. Egyszerűen nem hiszel benne. Az érdekel, hogy a gyerek életben maradjon. De brúszviliszes macsizmó nem kell, az a hülye fapofa, ami érted hogy mondom! Nekem az kell, hogy a tekintetedben mindig csak az értelem, és mások megértése legyen. – Azt mondd meg nekem, hogy tudok azonosulni azokkal, akik nem csinálnak semmit? Őket hogy tudom megérteni. András bekapott egy nagy falat banánt, azzal volt teli a szája. – Pofonegyszerű! Nem? Hát érted, te is így voltál előtte, még a városi életedben, meg amikor a biztosítási ügynökség… egyrészt pontosan tudod, hogy milyen az, másrészt meg mondom, azt ismerted fel, hogy ezek a szélsőségek nagyon közel állnak egymáshoz, hogy a tohonyaság és a tettrekészség között nincs különbség egyszerűen hogy… ugyanaz az ember, csak a gyakorlatban, érted. – De hát nem éppen az a legnagyobb különbség? – Nem, csillagom. A közelben felbúgtak a kávégépek. – De hát akkor minek szónokolok, ha egyszer nincs jobb meg rosszabb? Minek akarnám rábeszélni bármire is a közösséget. – Azt senki nem mondta neked, hogy nincs jobb meg rosszabb, csak attól te még ugyanúgy tudsz együtt érezni az egyikkel is, meg mert… olyan ez, mint a pszichológia: megért mindent, de attól még terel valahová. A kiváltságod nem a jóság, hanem a fantázia. Jézus a fantáziájából élt. Azért tudta elfogadni az összes embert egyként, de azért nehogy már! Jézus minden szava maga volt az ítélet. Csak itt most a te esetedben ezt át tudjuk konvertálni gyakorlati normává, érted hogy mondom? Hogy ebben van egy kibaszott nagy paradoxon… – András odafordult Ágihoz a banánhéjjal – …dobd már ki nekem, bogaram. Köszönöm, imádlak. – Aztán a baseballsapkája napellenzőjére ültetett kék lencséjű napszemüvegét az orrára helyezte, a napellenzőt pedig mélyen a szemébe húzta – mert azt nem értjük, hogy a normatív gondolkodás nem feltétlenül morális, hogy úgy mondjam. Az ítélet nem okvetlenül a rossz és a jó megbélyegzése, az ítélet lehet agitáció, felhívás a helyes életre, amitől nem vagy te szarabb sem jobb, hanem csak közelebb vagy az Istenhez. Jó, a mi történetünkben nem ez a fáma, de közelebb magad… a belső azonossághoz. Neked az a bajod, vagy inkább különc, hogy mindenkinek azonnal érted a nyomorát vagy hogy ugye amit mondtam. Mit miért csinált. Ha csak meglátod a falusi parasztot, aki most verte félholtra az asszonyát, akkor érted, hogy mi bőszítette fel annyira. Azt a szemétséget, ami benne dolgozott, meg felbőszült miatta, azzal neked nincs dolgod, meg hogy átnevelni másmilyen emberré, semmi! Ezzel együtt viszont van az is, hogy amikor beszélsz bármiről, akkor magadat nagyon erőteljesen átadod. Képviseled, valahol ez is egy ítélkezés, csak nem direkt. Indirekt, nem? Ez is csak… te is genetika vagy. Szellemileg is, mint mindenki. Reprodukálni akarod azt, amilyen vagy. Az asszonyverő a gyerekéből is asszonyverőt akar faragni, te pedig ezt a mindent-látásodat akarod átadni mindenkinek. Ezért nincs gyereked és nem is lehet, a te betegséged olyan ami… tehát nem egyvalakiért felelsz, hanem mindenkiért, egyesével, hogy mindenki legyen olyan, hogy mindenkit megért. Ez azért nehezebb, mint egy kicsinyes szart nevelni a fiadból, sőt, tudod mit? Nem is lehet, de ez a képességed akar reprodukálódni, ez tök logikus.

Gerőcs Péter

 Árvaképek című regényének felolvasóestje február 27-én 19 órakor lesz a Katona József Színházban. A kötetből felolvas: Dér Zsolt.

Szerző
Témák
próza regény
Frissítve: 2019.02.13. 15:25

Centauri: Damien első útja

Publikálás dátuma
2019.02.10. 12:00

Fotó: Shutterstock
Részlet a Galambok című, készülő regényből - "Egy gyermek botladozásával, ám a sokat próbált férfiak elszántságával nekivágott az élet vagy a nemlét véres-sötét kalandjának. Többé nem látta senki, hiába keresték, sosem került elő – nem tudni, merre járt, mit tett, mit csinált."
Többé nem ment iskolába. Három nappal később – amikor Josef Sax, az apja elment otthonról, nem sokkal később az anyja is – Damien keresett egy zsákot, összeszedett pár ruhát, elcsomagolt egy kis ételt, végül felment a padlásra, nem kis nehézségek árán összefogdosta a galambokat, azt a hét példányt, melyek akkor még életben voltak. Úgy gondolta, nem mehet el anélkül, hogy őket ne mentené ki onnan. Keservesen nehéz volt a zsák, a galambok egyre csak vergődtek benne. Damien néha megállt, és belekukucskált: él-e még mindegyik? Mivel a ház a város szélén állt, rögtön a mezőt vette célba, s úgy gondolta, hogyha eléri az első bokorsort, már biztonságban van. Sikerült világgá menni örökre. A bokorsor valójában csak ötszáz méternyire volt a háztól, ám a nyolcéves kisfiú számára ez is tekintélyes távolságnak tűnt. Mire odaért, alaposan elfáradt, de míg át nem kelt a bokorsoron – mintha az demarkációs vonal lenne a Sax család pokla az örök béke világa között –, nem állt meg és nem pihent, holott minden lépésnél ott sajgott minden porcikájában az utolsó verés fájdalma. Mégis szorgosan halmozta egymásra a lépéseket – s mindegyikkel nőttön-nőtt a boldogsága. Nehezen talált átkelőt a patakon. Folyónak tűnt még akkor, pedig nem volt az más, mint egy nagyobbacska árok. A túloldalon egy kazal tövébe rogyott, s mint aki nagy utat tett meg, megreggelizett. Azon töprengett, milyen messze vigye a galambokat, hogy biztonságban legyenek ők is. Erre a távoli erdőt szemelte ki. Összecsomagolt és továbbindult, egyenesen át a felázott szántáson. Sötétedés előtt érte el az erdőt. A galambok rettentően vergődtek már, Damien úgy gondolta, elég messze vannak, egy éjszakát talán ki sem bírnának, ezért az első fákhoz érve kibontotta a zsákot. Szeretett volna búcsút venni tőlük, ám a galambok nagy erővel kirepültek, s egy perc múlva el is tűntek a láthatáron. Damien eltűnését másnap reggel jelentették a helyi rendőrőrsön. Damien ekkor észak felé haladt, kerülte a tanyákat és falvakat, ám a Sax-háztól kilenc kilométerre át kellett kelnie a műúton. Amikor átfutott rajta, mint egy hajtóvadászatban menekülő riadt kis vad, autó bukkant fel a kanyarban. Damien beugrott az árokba és meglapult. Miután elhalt a kocsi hangja, Damien kidugta a fejét, s rémülten látta, hogy a kocsi megáll, sőt épp megfordul. Még mielőtt Damien fedezékbe húzódhatott volna ismét, a kocsi épp az orra elé ért, kiugrott belőle egy magas férfi és utánaszaladt. – Hé, öcskös, hová futsz? – Sehova – válaszolta a kimerült, csupa sár, csupa seb Damien. – Hogy hívnak? Damien elhallgatott. Lebénította a tudat, hogy vége, ennyi volt. Mehet vissza az apjához, Josef Sax házába. – Nem hallasz? Hogy hívnak? Damien maga elé bámult, és lassabban, mint legutóbb, Josef Sax színe előtt, de süllyedni kezdett; hólyagos, zöldre vert testének minden mólja. Gondolatban viszont – mintha a teste volna a zsák, s érzései a halálraítélt galambok – átszállt a következő szántó nyersen csillogó barázdái felett, át a következő fasoron, erdők, tavak és tengerek felett, egyre csak fel, át a felhők puha tornyain. – Szegény fiú – mondta az idegen. – Mi történt veled? Gyere, nem kóborolhatsz itt. A férfi megfogta Damien nyirkos, jéghideg kezét és az út felé vezette. A kocsiból egy szépen öltözött, fiatal nő szállt ki. – Úristen, szegénykém – hajolt oda a fejét leszegő, mozdulatlan Damienhez. – Nem beszél – mondta a férfi. – De nem hagyhatjuk itt. – Vigyük először orvoshoz – mondta a nő Damienhez guggolva. – Mi a neved, drága gyermek? Áruld el nekem! – Látod? Meg se nyikkan. Menjünk vele Moll doktorhoz! – És aztán? Hazavisszük? – Ha nincs más, akkor igen. A nő beszállt, a férfi betessékelte mellé Damient, rájuk zárta az ajtót, megkerülte a kocsit, majd ő is beszállt. Egyenesen Moll doktorhoz hajtottak, aki pedig jelentette az esetet az őrsnek. A rendőrök perceken belül megérkeztek és átültették a minden ízében reszkető fiút magukhoz, majd egy szó nélkül visszavitték a szülői házhoz. Otthon, kiszállva a rendőrautóból, Damien elsőként a házgerincen üldögélő galambokat látta. A hétből ötöt. Akkor értette meg, hogy a nehéz sorba született galamb menthetetlen; hiába viszik el a világ végére, hazamegy akkor is, ha az maga a pokol; akkor is, ha épp ez a hűség okozza majd a halálát; akkor is, ha korábban a szeme láttára mészárolták le a családját, ha a szeme láttára mentek levesbe a fiókái. A házból Elizabeth jött ki. Meglátva Damient és a rendőröket, a fiúhoz futott: – Jaj, kicsim, úristen, mi történt veled? Hogy ránk ijesztettél! – zokogásban tört ki, és egy perc alatt annyi csókkal borította el, amennyit nyolc év alatt összesen nem adott. – Mi történt, édesem? Merre jártál! Gyere, anya majd rendbe tesz! Damien úgy zötykölődött ebben az ölelésben, akár egy fabáb, nem szólt semmit és tökéletesen rideg maradt. Az egyik rendőr kérdően nézett a kollégájára, mire az csak annyit dörmögött: „Ez már nem ránk tartozik.” A rendőrök elköszöntek, Elizabeth az ajtó felé támogatta Damient, s közben végig azt hajtogatta: „Jaj, istenkém, de jó, hogy megvagy, ugye, nincs semmi bajod, majd anya rendbe rak…” Amint bezárult mögöttük az ajtó, elengedte Damient és többet nem szólt hozzá. Az ablakhoz szökkent és a rendőröket figyelte. Mikor azok elhajtottak, Damienhez fordult, lekevert neki egy irgalmatlan nagy pofont, majd visszakézből még egyet, végül leköpte és otthagyta az ajtóban. Damien ott az ajtóban – a világ sötét oldalán – álldogált úgy fél órát. Mikor aztán úgy érezte, hogy lélekben már olyan messzire szállt, ahol lehetetlen őt utolérni, míg a teste csak egy test, amiben senki sincs, amely gyakorlatilag halott, lerakta a zsákot és belépett a konyhába. Josef Sax a tűzhelynél állva kedvenc ételét készítette épp. Két galambot sütögetett rotyogó kacsazsíron. A hiányzó kettőt. Amint meglátta Damient, magához rendelte az asszonyt: – Gyere csak ide! Forgasd helyettem. De aztán oda ne égjen! Josef Sax neje átvette a serpenyőt, míg a férje lecsatolta a nadrágszíjat. Damien egy iramodással a kanapé alá vetődött, mert onnan csak bajosan lehetett kipiszkálni. Josef Sax dühöngött. Mint ahogy ilyen esetben rendesen szokása volt, hozta a partvist, hogy a nyelével addig döfködje a gyereket, míg az kínjában ki nem mászik. – Hagyd a fenébe! Kész a hús – mondta Elizabeth Sax. Josef Sax elgondolkodott. Letette a partvist és visszafűzte a nadrágszíjat. Az asztalra tették a galambokat, bort bontottak, s addig ittak, míg részegen rá nem dőltek a kanapéra. Mikor már egy órája nem mozdult semmi, s Josef Sax és neje javában hortyogott, Damien kimászott alóluk, odalopózott az ajtóhoz és kinyitotta. Az éj sötétje, akár az olaj, beömlött a lakásba. Damien, mint aki jeges folyó sodrába lép, kilépett élete legistentelenebb éjszakájába. Ezúttal nem vitt magával semmit. Se batyut, se csóró galambokat. Egy szál ingben, egy szál vizes nadrágocskában álldogált ott a hömpölygő sötét, tágra nyíló kapujában. Nyolc­évesen és öntudatlanul. 1933. november 2-án, tervek és remények nélkül, a legcsekélyebb érzést sem mutatva, ártatlan, ugyanakkor kifejezéstelen arccal. Végül egy gyermek botladozásával, ám a sokat próbált férfiak elszántságával nekivágott az élet vagy a nemlét véres-sötét kalandjának. Többé nem látta senki, hiába keresték, sosem került elő – nem tudni, merre járt, mit tett, mit csinált. 1946 őszén viszont egy Elise nevű, szalmaszőke holland lány – aki amolyan romantikától túlfűtött naplót is vezetett –, hosszú és magányos sétái során, a dűnék között egy legyengült, gyűrűzött galambot talált Cam­per­duin­­nál. „Én még ilyen szépet sosem láttam!” – írta a naplóban. Lelkiismeretes és jóravaló lányként rögtön gondjaiba vette a kivételesen gyönyörű madarat, s igyekezett visszajuttatni jogos tulajdonosának. S örült: „Végre velem is történik valami!” Levelet is írt a Postagalamb-tenyésztők Szövetségének. Hosszú idő telt el a válaszig, mialatt Elise szinte beleszeretett a madárba és egyre többet fantáziált arról is, hogy ha ilyen a madár, akkor vajon milyen a gazdája. Úgy tűnt már, hogy esély sincs rá, hogy ezt megtudja, a szövetség látszólag rá se hederített. „Nem baj, jobb is volna, ha megtarthatnám »Anonymus« galambját magamnak” – írta a naplóban épp aznap, amikor váratlanul levél érkezett a szövetségtől. Megköszönték lelkiismeretességét és tájékoztatták, hogy a szóban forgó díjnyertes galamb egy belga illetőségű fiatalember, bizonyos Damien Sax tulajdona.
Szerző
Témák
Centauri
Frissítve: 2019.02.13. 15:27