Egyik éjjel, amikor már elértem a Mester utca és a Haller utca kereszteződését, féllábbal tehát otthon voltam tehát, a másik fél lábbal viszont még a vadonban, ki is bukkant belőlem a millió éves hordalény genetikai hagyatéka, s azt sutyorászta a fülembe, hogy gyorsíts már, haza kell érnünk biztonságban. A bennem bújó hordalényt ismerem, általában retteg a külvilágtól, csak két esetben érzi jól magát: otthon, másrészt baráti társaságban. Most azonban egy kihalt utcán slisszoltunk hazafelé, a hordalény lihegett, s felszisszent, amikor az emberünket meglátta. Ő hamarabb észlelte a veszélyt, amit én csak pár tizedmásodperc múlva: az egyik kapualjból előttünk termett egy nem túl magas, de vállas, kigyúrt izomzatú, kopaszra borotvált fejű, roma férfi, akinek a pólója a hasán föl volt gyűrve egészen a mellkasáig.
Nagyon megbámultam, mert érdekes tetoválásai voltak a vállán, ha jól emlékszem, versenyautó-kerekek sziluettjét láttam, s ez eredetinek tűnt, nahát, ez az ember Forma 1-es autót varratott magára? Ház ez szép. Ha értenék a Forma I-hez, talán azt is meg tudnám mondani, hogy miféle kocsi látható rajta. Mondom, a mellkasáig föl volt gyűrve a pólója, és a hatalmas, kerekded hasa úgy világított, mint a Hold. A bennem rettegő hordalény noszogatott, indulj már, s ne nézz a szemébe, mondta, de én nem tudtam levenni a szememet róla, annyira egyedi embernek tűnt.
Persze, kiszúrta egyből, hogy nézem.
Lassan felém fordult, a bal kezével lustán megvakarta a jobb karján dudorodó bicepszét, s azt dünnyögte:
– Legalább bemutatkozhatnál, te csicska.
Le voltam nyűgözve.
Sok mindenre számíthattam volna tőle, trágár beszólásra, egyszerű kötekedésre, káromkodásra, fenyegetésre – de nem. Ez az ember alapvetően arra volt kíváncsi, hogy én, aki az elmúlt egy másodpercben oly feltűnően megbámultam, én vajon ki vagyok. A bennem megbúvó hordalény apróra összehúzta magát, s felsikoltott: meneküljünk, Zsolt, ebből baj lesz! Na persze, az ő tapasztalatai egészen mások. Százezer évekkel ezelőtt valóban nem lett volna tanácsos az éjszaka kellős közepén összefutni egy vadidegen hímmel, akinek a metakommunikációja agresszivitásra enged következtetni.
Én azonban nem hallgattam a hordalényemre, hanem egyszerre csak megértettem, hogy mit akar a másik ember, s azon kezdtem tűnődni, hogy tényleg – ki vagyok én? Hát mit is mondhatnék neki pár szóban magamról, úgy értem, hogy az érvényes, helytálló, értelmes és érthető legyen. Gondoltam, tények szóba sem jöhetnek. Mivel eleve csicskának minősített, immár nem az érdekli őt egy ilyen szituációban, hogy mivel foglalkozom, hány éves vagyok, ó, nem. Azt kellett megértenem, hogy a kérdése mit jelent kettőnkre nézve. Hiszen a bennem élő hordalény segítségével megfejtettem, hogy őt elsősorban nem az érdekli, hogy én, a csicska, ki vagyok, mert azt már tudja. Egy csicska. Őt az érdekli, hogy akarok-e tőle valamit. Magyarán jelenthetek-e fenyegetést.
Amikor ez a több százezer éves túlélési program lefutott bennem, elmosolyodtam, s azt mondtam neki: minden oké. Vigyázz magadra, tesó.