Legalább bemutatkozhatnál, te csicska

Egyik éjjel, amikor már elértem a Mester utca és a Haller utca kereszteződését, féllábbal tehát otthon voltam tehát, a másik fél lábbal viszont még a vadonban, ki is bukkant belőlem a millió éves hordalény genetikai hagyatéka, s azt sutyorászta a fülembe, hogy gyorsíts már, haza kell érnünk biztonságban. A bennem bújó hordalényt ismerem, általában retteg a külvilágtól, csak két esetben érzi jól magát: otthon, másrészt baráti társaságban. Most azonban egy kihalt utcán slisszoltunk hazafelé, a hordalény lihegett, s felszisszent, amikor az emberünket meglátta. Ő hamarabb észlelte a veszélyt, amit én csak pár tizedmásodperc múlva: az egyik kapualjból előttünk termett egy nem túl magas, de vállas, kigyúrt izomzatú, kopaszra borotvált fejű, roma férfi, akinek a pólója a hasán föl volt gyűrve egészen a mellkasáig. Nagyon megbámultam, mert érdekes tetoválásai voltak a vállán, ha jól emlékszem, versenyautó-kerekek sziluettjét láttam, s ez eredetinek tűnt, nahát, ez az ember Forma 1-es autót varratott magára? Ház ez szép. Ha értenék a Forma I-hez, talán azt is meg tudnám mondani, hogy miféle kocsi látható rajta. Mondom, a mellkasáig föl volt gyűrve a pólója, és a hatalmas, kerekded hasa úgy világított, mint a Hold. A bennem rettegő hordalény noszogatott, indulj már, s ne nézz a szemébe, mondta, de én nem tudtam levenni a szememet róla, annyira egyedi embernek tűnt. Persze, kiszúrta egyből, hogy nézem. Lassan felém fordult, a bal kezével lustán megvakarta a jobb karján dudorodó bicepszét, s azt dünnyögte: – Legalább bemutatkozhatnál, te csicska. Le voltam nyűgözve. Sok mindenre számíthattam volna tőle, trágár beszólásra, egyszerű kötekedésre, káromkodásra, fenyegetésre – de nem. Ez az ember alapvetően arra volt kíváncsi, hogy én, aki az elmúlt egy másodpercben oly feltűnően megbámultam, én vajon ki vagyok. A bennem megbúvó hordalény apróra összehúzta magát, s felsikoltott: meneküljünk, Zsolt, ebből baj lesz! Na persze, az ő tapasztalatai egészen mások. Százezer évekkel ezelőtt valóban nem lett volna tanácsos az éjszaka kellős közepén összefutni egy vadidegen hímmel, akinek a metakommunikációja agresszivitásra enged következtetni. Én azonban nem hallgattam a hordalényemre, hanem egyszerre csak megértettem, hogy mit akar a másik ember, s azon kezdtem tűnődni, hogy tényleg – ki vagyok én? Hát mit is mondhatnék neki pár szóban magamról, úgy értem, hogy az érvényes, helytálló, értelmes és érthető legyen. Gondoltam, tények szóba sem jöhetnek. Mivel eleve csicskának minősített, immár nem az érdekli őt egy ilyen szituációban, hogy mivel foglalkozom, hány éves vagyok, ó, nem. Azt kellett megértenem, hogy a kérdése mit jelent kettőnkre nézve. Hiszen a bennem élő hordalény segítségével megfejtettem, hogy őt elsősorban nem az érdekli, hogy én, a csicska, ki vagyok, mert azt már tudja. Egy csicska. Őt az érdekli, hogy akarok-e tőle valamit. Magyarán jelenthetek-e fenyegetést. Amikor ez a több százezer éves túlélési program lefutott bennem, elmosolyodtam, s azt mondtam neki: minden oké. Vigyázz magadra, tesó.
Szerző
Kácsor Zsolt

Bármi áron

Rendőri erőszak volt, van és lesz mindenhol a világon, nálunk is. Ezt az erősen lehangoló kijelentést támasztják alá azok a hírek, amelyek folyóba lökött fiatalokról, vallatószobákba rángatott újságírókról, utcai tüntetők véres megállításáról szólnak. Na, nem, nem nálunk, dehogy! A franciáknál, meg Moszkvában, és Hongkongban, jó messze tőlünk, hogy fanyalogva húzhassuk a szánkat. Hazai felmérések azt mutatják, nálunk az utóbbi negyedszázadban sokat javult a rendőrök megítélése, úgyhogy van némi zavar a fejekben, amikor mások kívülről azzal szembesítenek bennünket, hogy a mi rendőreink uszítanak kutyákat a menekülőkre a déli határon, tőlük kapnak pofont és egyebet az Európa belsejébe igyekvő nagykamaszok. Német és angol újságírók az uniós határőrizeti szervezet, a Frontex belső jelentései alapján állítják, mindennapos az erőszakos fellépés a bevándorlókkal szemben a szerb-magyar határ mindkét oldalán, de a horvát-bosnyák szakaszon is, az egész régióban. A kormány és hívei nem túl hangosan, de most is hitetlenkednek, a többség szemlesütve hallgat, ahogy tette ezt valahányszor kitudódott, hogy rendőri erőszakban törött magyar sípcsontok és bordák miatt az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalt bennünket, vagy, hogy megalázott fiatalok maguk alá csináltak egy kapitányságon. Ahogy egyébként az se nagyon idegesíti a közvéleményt, hogy a szerb határra vezényelt rendőreink milyen primitív körülmények között élnek, s hogy ez mennyiben okozója a későbbi erőszaknak és a rendőrök menekülésének. A jövőre nézve kérdés, mire számítson rendőr, menekült, szabálysértő - és sorolhatnám – egy olyan kormánytól, amelyik azzal mutat példát, hogy nem ad enni a tranzitzónában éhezőknek. Öregnek, betegnek, terhes asszonynak sem mindig. Mi ez, ha nem élet elleni erőszak? Csodálkozunk, ha ezzel a háttérrel a járőrök is azt gondolják, nekik bármi áron vissza kell lökniük a határ szerb oldalára a bevándorlókat?  

Zéró cukor, zéró logika

Biztosan emlékeznek még a Benetton 1996-os reklámjára: halálra ítélt, narancssárga rabruhás bűnözők néztek vissza a márka plakátjáról. Az például egy provokatív reklám volt. Bár pozitív üzenettel, hiszem az élet védelme mellett kampányoltak, de elsőre kétségtelenül meglepő volt halálbüntetésükre várókat látni egy olyan cég hirdetésén, amely alapvetően gyapjúpulóvereket szeretne eladni. A Coca-Cola plakátjain azonban egyszerűen nem találom, mi húzhatta ki a fideszes Boldog Istvánnál a gyufát. Pedig esküszöm még az aluljáróba is lementem és merengtem előtte egy jó ideig, de semmi mást nem láttam, mint, hogy két fiatal iszik egy pohárból, vagy éppen átölelik egymást. Sok minden eszembe jut ezekről a reklámokról, csak éppen a provokáció nem.  Arra a mesterkélt aggályra meg, hogy “a gyerekek ezeket a fotókat látják” annyit mondanék: nagyon helyes. Hiszen mi mást kellene látniuk a gyerekeknek, mint szeretetet, elfogadást és boldog párokat? Sokkal aggasztóbbak azok a plakátok, amelyeken a gyűlölet, a rasszizmus és a félelemkeltés eszközei jelennek meg. Ezeket például remélem, hogy az én gyermekeimnek már legfeljebb elrettentő példaként mutathatom, hogy nézd, ilyen sötét pillanatok is voltak Magyarországon.  A kólakampány körüli párbeszédben egyébként nem Boldog István minden ésszerűséget mellőző hisztije volt a legszomorúbb, hanem, hogy a kormánypárti média újfent megragadta az alkalmat, hogy zavaros párhuzamot vonjon a pedofília és a homoszexualitás között, valamint, hogy azzal riogassa olvasóit, hogy a gyerekeket befolyásolni lehet szexuális identitásukkal kapcsolatban. Ráadásul most emelték a tétet, még egy csoportba belerúgtak: a mozgássérültekbe. Nekem azonban úgy tűnik –a pestisrácok érvelése ellenére– arról senkit nem lehet meggyőzni, kit szeressen, azzal kapcsolatban viszont nagyon is működik a propaganda, hogy egyre több embercsoport ellen felébresszék a gyűlöletet. Talán inkább ez az amitől óvni kellene a gyerekeket.
Frissítve: 2019.08.08. 07:26