Biztosan emlékeznek még a Benetton 1996-os reklámjára: halálra ítélt, narancssárga rabruhás bűnözők néztek vissza a márka plakátjáról. Az például egy provokatív reklám volt. Bár pozitív üzenettel, hiszem az élet védelme mellett kampányoltak, de elsőre kétségtelenül meglepő volt halálbüntetésükre várókat látni egy olyan cég hirdetésén, amely alapvetően gyapjúpulóvereket szeretne eladni. A Coca-Cola plakátjain azonban egyszerűen nem találom, mi húzhatta ki a fideszes Boldog Istvánnál a gyufát. Pedig esküszöm még az aluljáróba is lementem és merengtem előtte egy jó ideig, de semmi mást nem láttam, mint, hogy két fiatal iszik egy pohárból, vagy éppen átölelik egymást. Sok minden eszembe jut ezekről a reklámokról, csak éppen a provokáció nem.
Arra a mesterkélt aggályra meg, hogy “a gyerekek ezeket a fotókat látják” annyit mondanék: nagyon helyes. Hiszen mi mást kellene látniuk a gyerekeknek, mint szeretetet, elfogadást és boldog párokat? Sokkal aggasztóbbak azok a plakátok, amelyeken a gyűlölet, a rasszizmus és a félelemkeltés eszközei jelennek meg. Ezeket például remélem, hogy az én gyermekeimnek már legfeljebb elrettentő példaként mutathatom, hogy nézd, ilyen sötét pillanatok is voltak Magyarországon.
A kólakampány körüli párbeszédben egyébként nem Boldog István minden ésszerűséget mellőző hisztije volt a legszomorúbb, hanem, hogy a kormánypárti média újfent megragadta az alkalmat, hogy zavaros párhuzamot vonjon a pedofília és a homoszexualitás között, valamint, hogy azzal riogassa olvasóit, hogy a gyerekeket befolyásolni lehet szexuális identitásukkal kapcsolatban. Ráadásul most emelték a tétet, még egy csoportba belerúgtak: a mozgássérültekbe.
Nekem azonban úgy tűnik –a pestisrácok érvelése ellenére– arról senkit nem lehet meggyőzni, kit szeressen, azzal kapcsolatban viszont nagyon is működik a propaganda, hogy egyre több embercsoport ellen felébresszék a gyűlöletet.
Talán inkább ez az amitől óvni kellene a gyerekeket.