A koronavírus elleni küzdelem nálunk olyannyira központosított tevékenység, hogy – a jelek szerint – még a napi halálozási adatok közzétételével is meg kell várni Orbán Viktor jóváhagyását, akkor is, ha világjárvány ide vagy oda, a miniszterelnök épp az üzbég sztyeppén csatangol. Ennek a leginkább a XX. századi szovjet tagköztársaságat idéző gyakorlatnak van persze jó oldala is. Mármint nem a védekezés hatékonyságát tekintve, mert ha onnan nézzük, akkor csak a végtelen inkompetencia látszik. Hanem a felelősség felől: ha egyszer túl leszünk rajta, és körülnézünk a halottakkal teli – kormányfői szóhasználattal – csatatér fölött, hogy megtaláljuk, ki ezért a felelős, nem kell majd sokáig keresgélni.
Az a nap még nagyon messze van, most még csupán a bő egy éves járványhelyzet eddigi legnagyobb botrányánál tartunk: annál, hogy az egyszemélyi vezető a harmadik hullám csúcsán, amikor egyetlen mutató sem jelez enyhülést, szakminiszterével és tanácsadóival szembemenve április 19-re iskolanyitást hirdetett.
Egy olyan járvány esetén, amelyet egy tünetmentesen is fertőzni képes, főként légi úton terjedő vírus okoz; és amelyben az egészségügy túlterheltsége meg egyéb okok miatt nem jut mindenkinek teszt, korai felismerés, illetve gyanú vagy baj esetén szeparált hely az ellátórendszerben, a leghatékonyabb társadalmi megelőzési eszköz a kontaktusszám csökkentése. Erről szól az iskolazár, a kijárási korlátozás, a „Maradj otthon!” kampány és minden egyéb kezdeményezés, ami az ember-ember találkozások lehetőségét vagy kényszerét csökkenti. Aki otthon van – mert például otthonról tanul vagy dolgozik -, az egyrészt védve van, másrészt másokra is vigyáz a saját kontaktusainak minimalizálásával.
Orbán Viktor a többszörös csatavesztés után (a halálozási arányban, amit személyesen ő nevezett meg a védekezés sikerkritériumaként, Európában a legrosszabbul állunk, a hiánynövekedésünk kiugró, a gazdasági visszaesésünk szintén nagyobb a régiós átlagnál) a közelítő választásra is tekintettel kénytelen most már valami győzelemfélét is felmutatni. Hetek/hónapok óta látszik, hogy a rapid oltókampányra támaszkodó gyors újraindulás lesz az a harc, amit majd jól megnyerünk, kerül, amibe kerül. A miniszterelnök a hét végi kormányrendelettel kijelölte azokat is, akiknek az életét a kitűzött cél érdekében kész kockára tenni: másfél millió gyerek (ennyien tanulnak a közoktatásban), 200 ezer felsőoktatási hallgató és 70 ezer pedagógus – a hozzátartozókkal együtt a fél ország, akik számára egy kormányrendelettel április 19-én véget ér a biztonság, anélkül, hogy a járvány is véget ért volna. Nyilván nem fognak mind meghalni az idő előtt a közösségbe többnyire oltatlanul visszaparancsoltak, de hogy több ezren közülük igen, az matematikailag biztosra vehető.
Ehhez csak annyit: ha van egy szemernyi igazság abban, amit a kormány sokmilliárdért naponta a tudomásunkra hoz, hogy tudniillik minden élet számít, akkor minden egyes élettel el is kell tudni számolni. Március 30-án 20435 halottnál tartottunk.