Ilyen páratlanul termékeny alkotónak a repertoárját szakaszokra szokás osztani. Verdinél alig tapintható különbség. A fiatalkori Traviata dallamgazdagságban és drámaiságban fölér a középső korszak remekműveivel (Álarcosbál, Don Carlos), meg a páratlanul megújuló időskori búcsú két csodájával (Otello, Falstaff).
Verdi volt az alkotó, aki ha világirodalmi óriás drámáinak a megzenésítésére vállalkozott, a kincsből egyenértékű művet teremtett. Shakespeare Othellója megrázó erőben nála ugyanolyan, mint az eredeti tragédia, Schiller Don Carlosa jellemdús alakjaiban fölér a német költeményével. És hivatkozhatunk Victor Hugo "A király mulat" című művére is, amelyből a Rigoletto született. A francia költőóriás a híres kvartettet hallgatva féltékenyen jegyezte meg, bezzeg, ha nekem sikerült volna négy szereplőmet ilyen tökéllyel egyszerre megszólaltatnom…
És hozzátehetjük, Verdi volt az is, aki a cím- és főszereplőkön túl ilyen átütő erővel tudott karakter figurákat jellemezni. A Traviata Georges Germontja Violetta oldalán bámulatos szépséggel énekli csaknem végig kettősben a második fölvonást, az igaztalanul mellékalaknak vélt bérgyilkos Sparafucile a Rigolettóban húgával együtt hús és vér figura, és még a Trubadur cigányasszonya, Azucena is álma minden mezzoszopránnak, akárcsak az Aida Amnerise.
Verdi születésének kétszázadik évfordulója világünnep, minden zenebarát számára az egyik legnagyobb esemény. Ehhez hasonló csupán az olyan óriásokra való emlékezés lehet, mint Mozart, Beethoven, (jóllehet egyetlen operája volt csak, mint a meseszép Fidelio, a IX. szimfónia örömódáját idéző fináléjával), és ne feledjük esztendőnk másik kétszázadosát, Richard Wagnert.
