A kártyavár összedől. Nem csak azért, mert a kártyaváraknak ez a természetük, hanem mert a valóság keltette szelek egyetlen pillanat alatt romba döntik az alapok nélküli építményeket. Ez történt pénteken este a magyar válogatottal Amszterdamban. A 8:1 történelmi vereség. Ekkora verést csaknem száz éve nem kapott a nemzeti tizenegy. Mégis hiba volna, ha nem vennénk észre, ennek a hollandiai másfél órának a hatása messze túlmutat a labdarúgás hazai helyzetén. Politikai és társadalmi dimenziókat kap Egervári Sándor szövetségi kapitány utolsó mérkőzése. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a kormány szómágiára épített gyakorlata elhasalt. És ehhez semmi másra nem volt szükség csak fűre, csak a "szép zöld gyepre".
Amszterdam villámfényénél sok minden láthatóvá vált, aminek jelei megmutatkoztak már korábban. Nem kizárólag a szintén szégyenteljes szeptemberi bukaresti háromgólos vereségre gondolok, hanem a tavaly őszi budapesti hollandok elleni mérkőzésre, amelyen úgy kapott ki hazai pályán 4:1-re a magyar válogatott, hogy még a tisztes helytállásra sem volt esélye. Nincs értelme ragozni a témát, mert önmagában az a tény, hogy a magyar csapat 1986 óta nem jutott ki világbajnokságra, és még ennél is hosszabb ideje az Európa-bajnokságra, a maga szikárságában feleslegessé teszi a további bizonyítást.
Feledhetetlenné tette a 2013-as évet, hogy nemzetközi kupacsapatainkat már júliusban kirostálták a mezőnyből, ami az előző "hét szűk esztendő" perspektívájából nézve is erős visszalépésnek nevezhető. Miközben 2010 - a kormányváltás - óta hitvallásszerűen úgy kellett volna látni a dolgokat, hogy a magyar labdarúgás csillagzata emelkedőben van. A miniszterelnök második országlása kezdetén reális esélynek látta a válogatott kijutását a 2014-es világbajnokságra. Mindezt csak azért említem, hogy pontosan lássuk: hogyan és honnan "futott bele" a válogatott a holland tulipánokkal díszített pénteki mészárszékbe.
Az amszterdami villámfényénél azonban a magyar labdarúgás környezete is lényegesen erősebb kontúrokkal jelent meg. Bár a józan ítéletű emberek számára eddig sem lehetett kérdés, hogy a politikai bűn kategóriájába sorolható a hazai stadionfejlesztési láz, amelynek egyetlen felelőse Orbán Viktor. Semmivel sem támasztható alá, hogy egy sok tekintetben szegény, felsorolhatatlanul sok területen fejlesztéseket igénylő országban miért akkor jut pénz stadionok építésére - eredetileg csak Debrecenről, az új nemzeti stadionról és a Ferencváros létesítményeiről volt szó -, amikor az egészségügyi intézmények fuldoklanak az adósságban, amikor az egész magyar felsőoktatást koldusbotra jutatták, amikor útfelújításra, közösségi közlekedés finanszírozására csak akkora összeget szánnak, amellyel csak lassítani tudják a totális leromlásuk folyamatát. Épeszű ember azt a kérdést is feltette magának, hogy tekinthető-e normális országnak az, amelyben a miniszterelnök egyéni ízlése nyomja rá a bélyegét a beruházási célok kijelölésére.
Mi volna, ha Orbán Viktor fiatal korában síugró lett volna? Akkor most országszerte nagysáncok épülnének? Nem tudhattuk, hogy a stadionfejlesztések száma nem áll meg az említett háromnál. Az önmérséklet teljes hiányával írható le az utóbbi hónapok idetartozó krónikája. Kiderült, hogy 400 milliós kormánytámogatást kapott a mezőkövesdi stadionfejlesztés, de ez csepp a tengerben ahhoz képest, hogy stadionfejlesztések sorába bekerült Miskolc (Diósgyőr), Szombathely és Székesfehérvár is. (Az épülő felcsúti stadion az úrhatnám és akarnok Orbán-rezsim építészeti mementója lesz. Alighanem arra a sorsa jut, mint Stadler József akasztói arénája, amely előrehaladott állapotban mutatja azt a bomlási folyamatot, miként tüntette el a természet az azték és az inka városokat.)
A stadionépítéseket és -fejlesztéseket kizárólag az indokolhatta volna, hogy a nézők nem férnek be a jelenlegiekbe. A valóság azonban egészen mást mutat. A legutóbbi fordulóban Debrecenben és Székesfehérváron három-háromezren, míg Szombathelyen ezernyolcszázan látogattak ki a hazai csapat találkozójára. Vagyis sok mindent lehet mondani az épülő vagy a tervezett húsz-harmincezer nézőt befogadó létesítményekről, de azt a legnagyobb jóindulattal sem, hogy az élet (értsd: a nézőszám) követelte volna ki a bővítéseket. Mindezeken túl megválaszolatlan (talán megválaszolhatatlan) kérdés marad: finanszírozóként mit keres az állam az adófizetőktől származó pénzzel a döntően magánkézben lévő gazdasági társaságok működtette egyesületek létesítményfejlesztéseiben?
Orbán Viktor el fogja veszteni a 2014-es választást. Talán a fentiek után nem hat meglepően, hogy ehhez a vereséghez a maga szerény eszközeivel hozzájárult a holland labdarúgó válogatott is. Miközben ez a csapat semmi mást nem tett, mint ami a dolga. Fogalma sem lehet róla, hogy bizonyos értelemben egy bálványdöntés tevőleges résztvevőjévé vált.
Nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget a pénteki vereségnek, mint amellyel az valójában rendelkezik? - kérdezem magamtól. Azt hiszem, nem. A miniszterelnök politikai értelemben sokat kockáztatott, és péntek óta egyértelmű, hogy rajta vesztett. Olyan központi kérdésnek állította be a magyar labdarúgás szerepét, hogy abból csak egyetlen úton jöhetett volna ki jól: ha eredményes lett volna a hazai futball. Ennek éppen az ellenkezője történt. (Azt mégsem lehet beleírni az Alaptörvénybe, hogy a hollandok nem verhetnek meg bennünket. Bár Rogán Antaltól egy ilyen felvetés sem volna idegen - gondolom.)
Péntek este óta egyszerűen kicsúszott a kormányfő lába alól a talaj. Próbál majd úgy tenni, mint aki feláll, de ez nyaktörő mutatvány lesz. Semmivel sem tudja alátámasztani, megindokolni, miért kellett százmilliárdokat fordítani stadionépítésre egy olyan országban, amelyben négymillióan élnek a szegénységi küszöb alatt. Ezt a kérdést eddig is sokan feltették magukban, és egyre többen fogják. A ma bizonytalannak mondott szavazók a kormánynak nem tetsző feleletet fognak adni erre a kérdőjeles mondatra.
Orbán többszörösen elszámolta magát. A miniszterelnök nem ismeri az országot, mert ellenkező esetben tudná, hogy ma nem központi kérdés a labdarúgás. Az ország lakóinak döntő részét nem érdekli a téma, így az ebből származó esetleges sikerek sem úgy kamatoztak volna, ahogyan azt elképzelték. Ezzel szemben az a közbeszéd központi elemévé tehető, hogy a miniszterelnök kedvenc sportjára folytak el számolatlanul a milliárdok, miközben a magyar labdarúgás csúcstermékének minősíthető nemzeti válogatott 8:1-re kikapott a mindent eldöntőnek is nevezhető amszterdami mérkőzésen. Milyen egyenleg ez?
Európa rajtunk röhög, jobb esetben kuncog. Akkor, amikor a sportlapokban a világbajnoki selejtezők eredményeit böngészve rábukkan a hétgólos fiaskóra, és akkor, amikor Orbán Viktor kijelentéseit hallgatja. Mert mit lehet kezdeni egy olyan emberrel és országgal, aki/amely árnyakkal hadakozva vív kitalált szabadságharcot? Egy olyan országgal, amely kicsinysége és feltűnő sikertelensége ellenére Európa és a világ tanítómesterének állítja be magát? Amely olyan silány politikusi garnitúrával rendelkezik a padlástól a szuterénig, amelynek kommunikációs és retorikai teljesítménye alig éri el a kültelki kocsmák beszédmódjának színvonalát?
A labdarúgás és a politika itt ér össze. Itt is, ott is ugyanaz a handabandázó stílus. A megalapozatlan ígéretek tömege, és közben versenyfutás az idővel, amelynek az a tétje: meddig sikerül fenntartani a megalkotott illúziót. Nagyjából így és ennyiben foglalható össze az Orbán-kormány politikája. A futballpályákon hamarabb lelepleződnek a hazugságok, mint a parlamentben, a közvélemény-kutatók felméréseiben vagy az időközi választások szavazataiban. (A nyegle fideszes mondatra, ami szerint: "A kétharmad, az kétharmad", könnyű ma úgy válaszolni, hogy a 8:1 pedig 8:1. A legszellemesebb facebookos mondat a mérkőzés után nálam a "Hollandia jobban teljesít" volt. Bizony, jobban.)
A Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) választhatta volna azt az utat, hogy a sportágba áramló pénzeket az utánpótlás-nevelésre, az edzőképzésre és az edzőpályák kialakítására és fejlesztésére fordítja. Nem ezt tette, hanem eleve teljesíthetetlen célt tűzött ki a romokban lévő sportág elé. A 2014-es világbajnokságra való kijutást. Ez ugyanaz a képtelenség, mint arról beszélni, hogy néhány év alatt Magyarország Európa legversenyképesebb államává válik. Az utóbbi években pontosan az történik a politikában és a gazdaságban, mint a magyar fociban. A csillagokat is lehazudják az égről, hogy az így összetákolt álvalóságot a kormányzati kommunikáció a végtelenségig mantrázza, és közben szilárdan hinni abban, hogy ez a fajta propaganda hatásos. (Részeredményei kétségkívül vannak.)
Orbán politikai kártyavára össze fog omlani. A legfelső lapok az amszterdami estében lehullottak, és már nincs erő, ami megállítsa ezt a folyamatot. Nick Hornby a Fociláz című könyvében fogalmazta meg, hogy a világ legigazságosabb játéka a sport, mert itt azonnal kiderül, mire vagy képes. Ehhez egyetlen megjegyzés. A világ második legigazságosabb játéka a politika. Itt négyévente derül ki, mennyire elégedett a publikum a teljesítménnyel.