Vártam, meg is érkezett. Türelmetlenkedni nem kellett, Rogán Antal frakcióvezető úrnak megvan a menetrendje. Tudta, létrejön a demokratikus ellenzék megállapodása a közös október 23-ikai megmozdulásra, reagálnia kell rá, szinte a következő másodpercben. Méghozzá nem is akárhol, a parlamentben. Az első sor mögül, ahonnan rendszerint a legfelsőbb szózat hangzik el, de most éppen "véletlenül" üres. A mozdulat is kísértetiesen hasonlatos, a gúnyosnak szánt ajkbiggyesztés is. Ország-világ lássa és hallja, hogy frakcióvezető úrnak milyen eredeti a humora. Csípős. Akkor is az, ha éppen nem a legeredetibbre sikerül, de íme a bizonyíték rá, milyen fürgén jár az ész.
Frakcióvezető úr ezúttal azon gúnyolódott, hogy lám az ellenzék is éppen október 23-ikát választotta demonstratívnak szánt tüntetésére, ott lesznek a "közép-ázsiai köztársaságokból" verbuvált tiltakozók is, akiknek úgye (elvben) nem lehetne semmi közük ehhez a naphoz. Nekik aztán semmiképpen sem. Akkor sem, ha 1956. október 23-ikának estéjén a gyorsan szürkülő időben, közülük nagyon sokan ott voltak már a Kossuth Lajos téren. És kiáltották egyöntetűen tiltakozva Nagy Imre szónoklatának indító szavaira, hogy "nem vagyunk elvtársak!" Rogán úr szemében, aki évtizednél is később született, csak "elvtársak", még akkor is, ha később, november 4-ike után, összeszorított fogakkal indították sivár életüket, és úgy néhány évtizeddel később kulcsszerepük volt a rendszerváltozás kivívásában. Nincs joguk az utcára menni az idén október 23-ikán akkor sem, ha Nagy Imre kivégzése után azért rúgták ki őket a munkahelyükről, mert nem voltak hajlandók "ellenforradalmat" mondani.
Nem, frakcióvezető úr, az ön fölfogása szerint ehhez a naphoz, az évfordulóhoz csak azoknak van joguk, akik a "békemenetben" vezérszavakra készülnek majd skandálni? Az élükön Bayer Zsolt szerkesztő úrral, aki rendszeresen hírlapjában viszi a szót, és válogatottan szép formulákkal, szalonképes megfogalmazásokkal nyilatkozik cigányokról, zsidókról, liberálisokról, bolsikról, akik már eredetileg, származásuk, véleményük miatt is ezen a napon otthon ülésre volnának ítélve. Nekik az utca coki, akár napfényes az idő, akár fú, akár szakad az eső. Ez a nap kiváltság, annak ajándék, aki megérdemli.
A meritokrácia társadalmában a jogokat nem alkotmány, törvény biztosítja, hanem a kiosztott kegy. Akiknek kétharmados a parlamenti többségük, nem csupán paragrafusokat szavazhatnak meg, kiszabhatják azt is, hogy egyöntetűen elfogadott nemzeti ünnepekről ki emlékezhet meg, sőt kedvük szerint még a méltatás tartalmát is rögzítenék. Természetesen csak azoknak, akik erre legfelsőbb jóváhagyást kapnak. Amióta a második Orbán-kormány hatalmon van, ez a kivételezett, finom zenei csöngésű rövidítéssel a CÖF, a Civil Összefogás Fóruma. Kiszemelt vezetői korábban viszonylag ismeretlenek voltak, a politika perifériáján foglaltak helyet, aztán a hatalmi kegy "méltóságot" adott nekik. Nyilatkozhatnak, ítélkezhetnek, minősíthetik azokat, akiknek a hite, véleménye nem tetszik nekik. Még később azt a kiváltságot is megszerezhették, hogy "békemenetbe" állhattak össze, kisajátíthatták a főváros utcáit, tereit, százezreket mozgathattak meg. Csakugyan százezreket, akik zajosan skandálhatják kiosztott jelszavaikat, becsmérelhetnek bárkit, hiszen a rendőrök feladata csak a menet akadálytalan vonulásának a biztosítása. Nem fülelhet, nem emelhet ki szidalmazókat, akiknek aztán törvény szerint netán bíróság előtt kellene felelniük becsületbevágó mértéktelenségeikért.
De ez is csupán az egyik egysége a politikai mércének. A másik az anyagi lehetőség. Ahhoz, hogy egy ilyen "békemenet" csakugyan reprezentatív lehessen, az országos jellegű képviselet rangját érdemelje ki, pénzre van szükség. Sok pénzre. Városokban, falvakban lelkes híveket kell toborozni, akiknek javarésze vitathatatlanul az, örömmel várja, hogy tüntethessen. Más része talán ugyancsak tényleg rokonszenvező, közben azonban boldogan várja, hogy utazhasson, országot lásson, élvezhesse ingyen Budapest szépségeit, netán, ha szerény körülmények között is, vendégül lássák. Közlekedés, vonat, autóbusz, cicerone az idegen városban. Ehhez forrás kell, szinte kimeríthetetlen, még ha esztendőben ritkán fordul is elő. A kormányzat lehetőségei, de a vezető kormánypárté is, ilyen kimeríthetetlenek. A jobboldali lapok tudósítói gárdájának még csak erőfeszítésébe se kerül, kit hol szólaltasson meg, fotografáljon, másnap a címoldalak meggyőzőn mutathatják a különbséget: a "békemenet" hömpölygése elárasztotta az útvonalakat, a Műegyetem rakparton is lehetett ugyan tízezreket, százezreket számlálni, az arányokban azonban mekkora a különbség!
Csakugyan az, ha csupán a külsőségeket vesszük majd szemügyre. Ha a tartalmat - már más a helyzet. Visszaemlékezve fölidéződhet 1957. május elsejéje, amikor az éppen orosz szuronyokkal megmentett Kádár rezsimnek csakugyan "sikerült" tekintélyes tömeget a Városligetbe kényszerítenie. A félelem légkörével, a párttitkárok szúrós szemű vizslatásával, "ki is hiányzik", fölmondások fenyegetésével. Manapság ez még hatásosabb, és nem csupán a közszolgálatban. Azon az eljövendő szerdán mi azonban a hőfokra ügyeljünk.
