Caragiale vaskosan polgárpukkasztó szerző, harsány, köp a tekintélyre, kifiguráz bárkit, bohócot csinál a nagyzolókból, pöffeszkedőkből, de megmutatja a reménytelen lepusztultságot is, és az ebből fakadó emberi torzulásokat.
Tragikus dolgokról írt, de röhejessé tette ezeket is, akár botrányok követték darabjainak bemutatóit, ahogy élete sem volt botrányoktól mentes.
Kaján élvezettel, ugyanakkor pokoli elkeseredettséggel, megírta a sanyarú Közép-Kelet Európát, ahol elmaradottságban, elszegényedésben, a lélek sebzettségében, a fölényeskedéssel társuló kisebbségi érzés terén, azóta se sok minden változott.
A románok a legnagyobb drámaírójuknak tartják, még akkor is, ha elmenekült tőlük. A Nemzeti Színházukat is róla nevezték el.A mi Nemzetink pedig most előrukkolt egy Caragiale darabbal, a Zűrzavaros éjszakával, a Gobbi Hilda Színpadon. Nincs függöny, háromnegyed körben vesszük körül a színpadot, így rögtön látszik Cristina Milea díszlete, ami meglehetősen bíztató.
Felfordulást látunk ugyanis a köbön, minden összekeveredik mindennel, az össze nem illő dolgok is, és ez Caragiale szellemiségének lényege.
Egy malterkeverő uralja a teret, közelében hatalmas ágy, odébb jókora hintaló, és szerte temérdek limlom, kosz, úgy látszik, errefelé évek óta nem raktak rendet, nem takarítottak, és ez megint nagyon helyes, mert Caragiale műveiben az átvitt értelemben is vett mocsok, iszonyú hosszú ideje rakodik le, és nem nagyon lehet eltávolítani az útból.
Elő-abszurdnak is szokták nevezni a jeles szerzőt, mintha megérezte volna a huszadik század második felének összezavarodott tébolyát. Nálunk, a realistább játékmódhoz szokott színészek ritkán tudják jól előadni, költői elemeltség keveredik a szövegben brutális nyersességgel, és mindehhez társul a társadalmi töltet.
Caragiale ugyanis valódi düh, velőt rázó elkeseredettség, mély fájdalom nélkül mit sem ér, és ehhez még eget rengető bohócvéna, fergeteges komédiáskedv is kell, hogy párosuljon, fantáziadús, torz pofák tobzódásával. Hát ez így igencsak nehéz és összetett, ritkán szokott nálunk sikerülni, most se nagyon sikerült a Nemzetiben.
Az alapvető tévedése Szabó K. István rendezőnek már a színház magazinjának szeptemberi számában vele készült röpke interjúban föllelhető. Azt nyilatkozta, hogy nem szeretne a magyar valóságra ujjal mutogatni, még akkor sem, ha bőven akadnak áthallások, politikai, társadalmi hasonlóságok, amelyek erre okot adhatnak.
Szabó K. az egyetemességre, az örök emberire apellál inkább. És ez igen szép törekvés. Csak éppen Caragiale a maga korában is attól lehetett fenemód erőteljes, minden egyetemessége mellett, hogy konkrét kínossággal rá lehetett ismerni bizonyos visszásságokra, arra, hogy kit és mit tűz gonoszkodva tollhegyre, kit és mit állít pellengérre.
Emiatt háborodtak fel rajta annyian, emiatt hatott. Ha ezt valaki megspórolja, maradnak a fura figurák, torz pofák, akiken el lehet nevetgélni, a színészek szolgálhatnak kellemes kabinetalakításokkal, kedvükre színezhetik azt az alakot, akit megszemélyesítenek, de az egész roppant üres marad, nem válik botránykővé, ribillióvá, beszédtémává, csak valamennyire mosolyt fakasztó, de akár el is álmosító színpadi ténfergéssé.
Ez történik a Nemzetiben. Markáns, és indulatnélküli rendezői koncepció hiányában jó színészek igyekeznek szórakoztatni, de a mindössze egy és negyedórányi előadás, minden érezhető befektetett munka ellenére, sokszor még így is vontatottnak hat.
Igaz, a tavalyi évadban Gothár Péternek sem sikerült jól megrendeznie Caragiale Farsang című darabját a Katona József Színházban, már le is került a műsorról. De valaha színpadra állította a Pesti Színházban, és ott sok tekintetben mellbevágó produkció született belőle.
Néhány éve viszont a szerző legjobbnak tartott, Az elveszett levél című vígjátékát Mohácsi János fergetegesen állította színpadra a Pécsi Nemzeti Színházban.
Abban a produkcióban aztán voltak olyan fazonok, és jelenségek, hogy gyakran kellett visítanunk, fuldokolnunk a röhögéstől, nagyon is ráismertünk a korrupció nálunk fellelhető módozataira, a politikusok hazug ígéreteire, és arra is, hogy ezeket hogyan adagolják be hiszékeny embereknek, akár egymásnak ugratva őket.
A nagy nevetések közben bizony többször megállt a levegő. Most meg inkább csak egyfolytában ácsorog, pedig jó színészek, igazán sok mindent megpróbálnak.
Básti Juli kihágásairól ismertté vált, álszent asszonyt játszik, aki ügyes, női vonzerővel és csalafintasággal vegyített tirádákat vág le becsületről és hűségről. Eperjes Károly a hiszékeny férje, rendszeresen meglepődik, de mindig meg lehet etetni valami újabb maszlaggal.
Sinkó László állandóan közelben lévő barátként pikírt, kétértelmű megjegyzéseket tesz. Kristán Attila és Rácz József a pénzüket alaposan megérő, ravasz kópék. Schnell Ádám fazonja kiéhezetten nőre hajt. Söptei Andrea Zitája nem jobb a Deákné vásznánál. Senki nem jobb nála.
Éppen ezt kellene úgy megjeleníteni, hogy igencsak sokan azt érezzék, alaposan a tyúkszemükre léptek. De ez egy szelíd, jámbor előadás, ami közben az is ritkán fordul elő, hogy a nézőtér egésze nagyot hahotázik. Caragiale ennél sokkal, de sokkal több. És azok a színészek is, akik ebben a produkcióban játszanak.
