Történelmünk legjelentősebb eseménye a keserű emlékeket hagyó XX. században 1956 évéhez kötődik. 1986-ban, illegális történészi szimpóziumonkon így fogalmaztam: "1956-ban forradalom és szabadságharc volt Magyarországon, amely a magyar történelem nagy forradalmainak sorába tartozik. Nagy forradalomnak azokat a népmozgalmakat tekintjük, amelyek a magyar társadalom összes alapvető rétegének politikai akaratát hosszú távra kifejezték, amely olyan szélességű és mélységű társadalmi igényeket fejezett ki, hogy a győztes reakció, illetve ellenforradalom is kényszerült figyelembe venni és legalább töredékét megvalósítani, s amelyek jelentős nemzetközi hatást gyakoroltak. 1956-ban, miként 1848-ban, egységben léptek fel a hazafias-nemzeti és a demokratikus-progresszív erők. Történetileg 1956 ebben a tekintetben előrelépést is jelentett abban az értelemben, hogy a magyar történelemben először lépett fel a nemzeti követelés tisztán és kizárólag felszabadító tartalommal, megfelelvén Illyés Gyula kritériumának: csak jogot védett, anélkül hogy jogot - kisebbségek, együtt élő etnikumok és más nemzetek jogát - sértette volna. Az 1956-os forradalom azon túl, hogy nemzeti és demokratikus volt, népforradalom volt a szó klasszikus értelmében. A néptömegek - elsősorban a munkásság - először és egyetlen alkalommal ekkor léptek fel a magyar történelemben önálló társadalmi erőként, előzetes szervezet és szervezés nélkül. A forradalom első napjaiban nemcsak az értelmiségi rétegek, hanem a magyar néptömegek, elsőként a budapesti munkásság, majd a vidéki lakosság, függetlenül a forradalmat előkészítő erők szervező befolyásától, megteremtette alulról saját szervezeteit, kiválasztotta saját vezetőit."
Valóban, 1986-ra már összekapcsolódtak az egykori ötvenhatosok és a formálódó demokratikus ellenzék csoportjai, világossá vált, hogy bárminő változás kiharcolása csak a legszélesebb összefogással remélhető. Akkor még nem tudhattuk, mit hoz a gyorsuló jövő: három évre rá sikerült kiharcolnunk 56 mártírjainak, Nagy Imrének és több száz kivégzett társának az újratemetését. 1989-ben 56 szellemében, 56 mártírjainak "segítségével" sikerült megerősíteni a demokratikus ellenzék erejét és a június 16-án halottait méltóságosan temető többszázezer ember alapozta meg a rendszerváltó tárgyalások társadalmi legalitását.
Köszönet mártírjainknak!
A rendszerváltó tárgyalásokon sikerült - a csődbejutott "ancien regime" józan és bátor vezetőinek a közreműködésével - deákferenci közös bölcsességgel létrehozni Magyarország első valóban demokratikus jogállamát, és megalakíthattuk a magyar nép első szabadon választott parlamentjét. Ezután Magyarországon történelmében először beindult a politikai váltógazdaság, a választók akaratuk szerint rendre leválthatták a kormányzatokat. Ez történelmünkben példátlan. De létrejöttek a valódi önkormányzatiság alkotmányos feltételei, a döntési és redistribúciós láncolatokat lerövidítő szabályok kerültek alkotmányos köntösbe, s igen fontos, hogy (az általam már 1980 óta követelt) hatékony Alkotmánybíróság kialakulhatott. Létrehoztuk a "súlyok és ellensúlyok" alkotmányos rendszerét s ebben a munkában a magyar társadalom értelmiségi elitjének nagy része aktívan részt vett.
Európa felfigyelt reánk, ebben az időben jó volt magyarnak lenni.
Túl szép a kép, dörmögheti az, aki idáig jutott az olvasásban. Valóban, de így volt! Amivel viszont nem számoltunk: az állampolgárok több százéves passzivitásra szorítása, sokszor kegyetlen, sokszor "csak" kényelmes beletörődése, a szűklátókörűség, kisstílű önzés tömeges megnyilvánulása. Továbbá nem számoltunk arra, hogy a rendszerváltás kegyelmi pillanatainak elmúltával már nem lehet "népben és nemzetben" gondolkodva, legyintéssel elintézett marginális érdekeket figyelmen kívül hagyva normákat és kötelező törvényeket alkotni. A rendszerváltók nemzedékének józanabb tagjai tudtuk, hogy korrigálni kell és tudományosabb alapra kell helyezni az alkotmányozást, belevonva a társadalom mind szélesebb köreit. Ezt azonban már a partikuláris, sokszor társadalmilag nem értékelhető érdekszövevények megakadályozták. A második ciklusban négy évig folyt egy új, egységes köntösbe öltöztetett Alkotmány létrehozása, önként 80 százalékra emelve 72 százalékos többségünket - néhány szavazattal lemaradva nem sikerült új Alkotmányt létrehozni. Szomorúan gondolok arra, hogy társadalmi szinten azóta sem elemeztük ki ezt a fiaskót. Miért hallgattunk erről is?
És közben néhányan kitanulták azt a technikát, amivel ki lehet iktatni a kontrollt, az ellensúlyokat, a társadalmi részvételt, az öntudatos, sokrétű politikai artikulációt. Ennek következtében a hatalmi koncentráció messze meghaladta az elviselhető és tűrhető, demokratikus mértékét. Erre európai partnereink egyre többször és egyre sürgetőbben figyelmeztetnek. A magyarság számára az Európai Unió létrejötte szinte mindennél fontosabb, hiszen átkos örökségünk, Trianon meghaladása csak e közösségben lehetséges. Aki alaptalanul támadja az EU-t, az árt a magyarságnak és árt a velünk együtt élő Kárpát medencei népeknek.
Szakemberek vitatkozgatnak, vajon a hatalmi koncentráció elérte már azt a szintet, amikor diktatúrának lehet az egészet nevezni. Sokan gondoljuk azt, hogy nagyon közel járunk ehhez, és talán még most vissza lehet fordulni. Igen, vissza kell fordulni, és 56 szellemében visszatérni a rendszerváltás kegyelmi pillanataihoz, mikor a nagy többség azt nézte, mi jó a közösségnek, a hazának és nem azt, hogy miképp lehet hazája ledőlt védfalából palotát rakni önmagának - Berzsenyit is megidézve? Vissza kell térni a tiszta forrásokhoz, a köztársasági eszméhez, szembe kell nézni múltunkkal és 56 szellemében megújulni.
56-ban akkor lettünk erősek és megállíthatatlanok, amikor bízni kezdtünk egymásban, összefogtunk minden jó szándékú emberrel, és a közösség iránti gondolkodás felülkerekedett személyes érdekeinken.
Fogjuk meg egymás kezét, mint ötvenhatban és 1989 június 16-án.
