Nincs ünnep

A véglegesen kettészakadt országban az ünnepek is áldozatául estek a szembenállásnak. S bár a tegnapi szónokok kötelességüknek érezték, hogy fejet hajtsanak 56 hősei előtt, már a jövőre gondoltak. A közeljövőre természetesen, a tavaszi választásra, ahol el kell dőlnie, marad-e Orbánország, vagy visszatérhet a Magyar Köztársaság. A beszédekben a válaszok világosak voltak. A tömeg reakciói is. De mindebben egyelőre - mindkét oldalon - csak a remény fogalmazódott meg.
A Hősök terén, a hivatalos állami ünnepségen, ahová megérkeztek a magukat Békemenetnek nevező Orbán-hívők, valóban rengetegen voltak. A Műegyetem előtt, a demokratikus ellenzék demonstrációján is sokan - de nem elegen. A különbség szembetűnő. A kétharmad propaganda-gépezete a következő napokban nyilván ki is használja ezt. Ámíthatják magukat. A kormányváltókat ugyanis meggyőződésük és lelkiismeretük vitte a megemlékezésre, a kormánypártiakat viszont a kitűnő szervezés. A közmédiumok hetek óta sugározták a felhívásukat, s a hívők utaztatását is remekül megoldották. Pénz nyilván nem számított.

A szónokok mögötti díszletekből pedig megállapíthatta mindenki, mennyit változott a világ. A Műegyetemnél egy óriási kokárda előtt beszéltek a kormányváltók. Jó egy évtizede a kokárdát éppen a Fidesz járatta le, amikor az akkori kormány elleni tiltakozás eszközének használta. Arra is emlékezhetünk, hogy Orbán Viktor mögött korábban hol illusztris személyiségek, hol pedig fizetett fiatalok voltak láthatók a beszédei idején. Tegnap viszont délceg katonák álltak a háttérben (a történelmi zászlókkal). Felmerült a kérdés: van-e ennek valami jelentősége? Pillanatnyilag nem tudjuk, talán nem is szeretnénk választ kapni rá.
Az viszont senkit sem lepett meg, hogy a beszédek jelentős része a másik fél - finoman szólva - bírálatából állt. A demokratikus ellenzék vezetői láthatóan elszántak. Úgy érzik, meg tudják szabadítani az embereket attól a rezsimtől, amely a túlnyomó többségnek romló életet, kiszolgáltatottságot és reménytelenséget hozott. Egymás bírálata azonban nem segítheti a célok elérését. Különösen úgy, hogy a résztvevők előzetesen meg is állapodtak, tartózkodnak a szocialisták és az Együtt-PM szövetségének minősítésétől. Néhány szónok ezt az egyezséget nem tartotta be, ami hosszú távon is megkérdőjelezheti a velük való szorosabb együttműködés lehetőségét. Ugyanakkor a kedden megkötött választási megállapodása aláírói még tanúságot tehetnek nyitottságukról. A tegnapi demonstráción ugyanis érzékelhették, hogy sokan szélesebb összefogást szorgalmaznak és a voksolásig hátralévő viszonylag rövid idő alatt ennek lehetőségeit is fel kell mérniük. Az is tény persze, hogy jelenleg az MSZP az ellenzék legnagyobb és legerősebb pártja, tehát ellenében semmit sem lehet tenni.

Ám a kormányváltóknak nem csupán ezzel a problémával kell megküzdeniük a következő időszakban. A folyamatos ellenoldali offenzíva miatt is óriási a felelősségük. Azzal a kétharmaddal - és személyesen Orbán Vik torral - kell felvenniük a harcot, amely - és aki - mindent megtesz, hogy lehetetlenné tegye ellenfeleit. A kedves vezető beszédében megemlítette, leleplezik az összes hazugságot. Kezdhetné mindjárt magával, de persze nem fogja. Ám az ellenzéknek tudnia kell, egy olyan emberrel áll szembe, aki skrupulusok nélkül meghamisítja a közelmúltat. A miniszterelnök szerint "ma ismét közénk lövetnének" azok, akik 2006-ban "puskákkal vadásztak ránk a pesti utcán". S bár ő is tudja, hogy ez így nem igaz, de a hívőket lehet vele mozgósítani. Mint ahogy azzal is, hogy a jövő évi választáson "befejezhetjük azt, amit 56-ban elkezdtünk". Leszámítva, hogy akkor ő még nem is élt, a történelmet sem kellene ilyen átlátszó módon meghamisítania. De mit lehet várni egy olyan embertől, aki egy uniós képviselőből is szóviccet csinál (a kommunisták utódai a pufajkát öltényre cserélték, a tovarisokat pedig Tavaresre). Mindez nyilván hat a félrevezetett emberekre. Éppen ezért jelent óriási veszélyt, amire a demokratikus ellenzéknek értelemszerűen reagálnia kell. Meg kell találni a módszereket, hogy ne csak leleplezze a hazugságokat (amire Orbán is felszólította), hanem ezzel szemben megfelelő muníciót adjon azoknak a tömegeknek, amelyek bíznak bennük és valódi változásokat szeretnének.
Mindkét nagygyűlésen kiemelten foglalkoztak a szabad választásokkal. Orbán azt mondta, nincs középút: "vagy felszabadítjuk magunkat, vagy nem leszünk szabadok". Hasonlóan fogalmaztak a Műegyetem előtt beszélők is, de ők persze egészen másképp értették ezt. Számukra ugyanis Orbán leváltása a cél, aminek - szavaik szerint - mindent, még a személyes ambícióikat is alárendelik. Csakhogy tisztában vannak azzal is, hogy egy olyan országban kell ezt megtenniük, amelyet a kedves vezető már saját képére formált és amelyet lényegében teljes egészében birtokába vett. A választási rendszert is úgy alakította át, hogy a Fidesznek kedvezzen. Még sincs más lehetőség, ilyen körülmények között is meg kell próbálni győzni.
A nemzeti ünnepek közül várhatóan még a következő március 15-ike is áldozatául esik a választási harcnak, amelynek akkor lesz a finise. Addigra azonban a mainál sokkal jobban láthatóvá válik, valóra válthatja-e a demokratikus ellenzék tegnapi ígéretét. Vagyis az Orbán-rendszer leváltását. Az elszántságuk már megvan hozzá. Erőt is tudnak mutatni. De még sok kell ahhoz, hogy igazából tudjanak ünnepelni.