A nap gyönyörűen sütött át a fák aranybarna levelei közt. A fénysugár vidám táncot járt a copfos, mézszőke kislányok hajzuhatagán. Feszes keblek és ingerlő miniszoknyák majd elvonták a figyelmet arról, amiért pedig mind idesereglettünk. Először a kedves vezető tartott lelkesítő beszédet és mi közösen együtt dörögtük vissza ezen a langymeleg, csodaszép őszi délutánon, hogy nem adjuk, meg leverjük őket, meg győzünk, hogy halál rájuk és hogy mindhalálig. Nincs szebb, mint az ünnep, amikor együtt vagyunk, erősek vagyunk fiatalok vagyunk. A lányok szépek, az idő jó. A rántott hús uborkasalátával ebédre pedig a sűrű húsleves után isteni volt. Éljen a szabadság.
És még vége sincs a programnak. Még lehet ez ennél nagyszerűbb is.
A hóhérok kara következik. Gregorián énekeket, zsoltárokat dalolnak el, vadonatúj, ropogósra keményített kámzsában, csak úgy száll fel az ének a kék égre, fel, fel. Aztán a kedves vezető is közéjük áll és együtt zeng az „elmentek a fehérvári huszárok / Erre arra jártak, sok kislányt meghágtak” de olyan szívbemarkolóan, olyan meghatóan, hogy eggyé forrasztja most itt a nemzetet, a kedves vezető színe előtt. Szem nem marad szárazon, nemhiába választották meg a minap a kedves vezetőt az Operaház első baritonjának.
A legkisebb hóhér, aki csak a tenor szólamban kontrázhat még és olyan kezdő, hogy mindössze ellenzékieken gyakorolhatja a guillotine helyes használatát, aztán már öreg és gyakorlott hóhér korában is sokat mesél erről a szép és békés ünnepségről a fiataloknak, az unokáinak. Újra és újra megismételve, neki is ez volt élete talán legszebb napja..
Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell!
