Brüsszeli villamos

Nem tudom, önök mikor jártak utoljára külföldön, egész pontosan Nyugat-Európában. Nekem úgy hozta az életem, hogy hivatalos ügyben el kellett utaznom két napra Brüsszelbe. Megdöbbentő volt tapasztalni, hogy mi valahogy nem azon az úton megyünk, amelyiken Brüsszel, vagy ha igen, akkor talán kicsit lassabban, esetleg visszafelé. A nemzeti identitás és a keresztény Európa sulykolása közben esetleg nem vettük észre, hogy ez az Európa már nem az az Európa.

Tudjuk, hogy Belgium gazdagabb nálunk, noha egyébként látszatra nem is annyira gazdagabb. Brüsszel nem egy hivalkodó város. Európa nyugati partvidéke multikulturális: legalább annyira színes bőrű, mint fehér, és legalább annyira muszlim és buddhista, mint keresztény. A gazdag, menedzser réteg, a gyönyörűen kisminkelt, jól öltözött, láthatóan jól élő, francia (vallon) asszonyok, bankigazgatók, főszerkesztők lehetnek feketék, barnák, keleti, déli eredetűek. Ahogy én láttam: Brüsszelnek legalább 30-50 százaléka színesbőrű. Olyan fantasztikus (és egyébként nagyon szép) ember-keveredések testté vált példái járnak az utcán, akik korábban talán egyáltalán nem léteztek. Megismertem egy házaspárt, ahol a férj félig kínai, félig arab, a feleség félig néger és félig zsidó, a kislányuk pedig egy perzsa fiúval jár, akinek az egyik nagymamája magyar volt. Találkoztam velük és hosszan elbeszélgettünk.

Amiről itthon olyan régen (és újabban egyre csüggedtebben) beszélünk, hogy egyszer csak létrejön nálunk is egy olyan világ, ahol az ember értékét nem a származás határozza meg hanem a karakter, az Brüsszelben ma már kézellfogható valóságnak látszik. Persze azon, hogy a fejlett és szabad világ multikulturális, azóta, hogy Mr. Obama az Amerikai Egyesült Államok elnöke, talán nem kell annyira meglepődni, mégis, a mai Brüsszel utcaképe szinte délibábnak tűnik annak az embernek a számára, aki egy olyan országból jött, ahol gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy a miniszterelnök és a hadügyminiszter roma legyen, a külügyminiszter pedig egy roma nő, ahol éjjel-nappal verjük a mellünket a magyar összetartozásért és nemzetileg sírunk a múlton (amiről jórészt mi tehetünk), és szintén ömlengve jótékonykodunk. Különös, de mi úgy vagyunk keresztények, hogy nekünk nem fáj az a rengeteg szegény és nyomorult ember, aki Romániában románként él, aki a Kárpátalján ruszin vagy ukrán, nem fáj, ha bármilyen emberi problémát látunk szerb, szlovák vagy más körökben, mert nálunk az önzetlenség megáll a magyar etnikum határán.

A konkrét valóság sokkja viszont mindenkit észre térít. Amikor a nagy árvizek idején az a lap, amelynek a szerkesztője voltam, gyűjtést rendezett és vittük át Kárpátaljára a magyar iskolák adományait, azt láttuk, hogy még a jobboldaliak és az ultra jobboldaliak is, mindenki aki adományt vitt, ott, a helyszínen ugyanúgy gondolkozott mint mi: nem azt néztük, amikor a cipőket osztottuk, hogy melyik gyerek magyar és melyik ruszin, hanem hogy melyik van mezítláb vagy melyik topog az ősi esőben egy szakadt szandálban.

Itthon nem látom ezt a mentalitást. Itthon, ha kárpát-medencei iskolakapcsolatokról beszélünk, természetszerűleg csak a magyar-magyar kapcsolatokról beszélünk. Pedig talán egyszer érdekes volna azt is megnézni, hogy miképp tanítják a biológiát, a matematikát vagy az ének-zenét Szlovákiában, Romániában, Szerbiában és másutt. Talán az is jó volna, ha egy ceglédi, bábolnai, zalaszentgróti iskola egy rimaszombati szlovák, egy kolozsvári román vagy egy bácskai, bánáti szerb iskolával, egy eszéki horvát iskolával létesítene kapcsolatot. (Az osztrák kapcsolatokról azért nem beszélek, mert azok a nyelvtanulási cél miatt szép számban léteznek.)

Számos iskola teremtett a Comenius-program segítségével együttműködést norvég, török, portugál iskolákkal. Arról, hogy szlovák vagy ukrán iskolával teremtettek volna ilyen együttműködést, nem hallottam. Nem csodálom. Abban a nemzeti dobpergésben, ami itt ma zajlik, és ami a nyugat-európai napi valóság fényében egyszerűen nevetséges, egy ilyen kapcsolat, egy ilyen együttműködés egyszerűen hazaárulásnak számítana. És vajon melyik iskolaigazgató merné vállalni, hogy megtámadják jobbról, mint nemzetietlent, árulót?

Nagyon fárasztó volt Brüsszelbe utazni. A fapados géphez reggel fél négykor kellett kelni. S amíg a korai órán a betonon ácsoorogva vártuk a beszállást, arra gondoltam, talán hasznos volna egyszer fapados járatra ültetni a magasrangú kormánytagokat, a parlamenti képviselőket is. De talán másképpen látnák a világot akkor is, ha idehaza nem a mercédeszeiken utaznának, hanem metrón és villamoson, ahogyan számos nyugati demokráciában a király sem idegenkedik biciklivel tekerni a belvárosban. Akkor talán elgondolkoznának a valóságon, talán meglátnák, milyen a világ valósága.

Hogy látják? Esetleg tudják is? Akkor mégis miért ezt az egyre falsabbul szóló nemzeti dobot verik?
Ha ők nem adnak választ, akkor mi, választópolgárok gondolkozzunk el azon, vajon miért ilyen a mi világunk?