Nem szól a lélekharang

Az öreg Mári olyannyira a természet gyermeke volt, hogy napra pontosan tudta, mikor szólítja magához az Úr. A naptár szerint keddre esett a dolog - ahogy később ismerősei mesélték -, így aztán hétfőn korán kelt, hogy mindent el tudjon intézni. Vizet forralt a sparhelton, eközben rendbe rakta a szobát. A legszebb damasztot vette ki a levendula illatú szökrönyből, és meg-megpihenve húzta fel a párnákra meg a dunyhára a huzatot.

Ezt követte az ágytakaró, aminek minden ráncát gondosan elsimogatta. Megint pihent egy keveset, és az ablakon kinézve a tekintete megakadt azon az édesalma fán, aminek apró, zöld gyümölcsét úgy szerették a környékbeli gyerekek. Az öreg Mári erőt gyűjtött ahhoz a korántsem egyszerű művelethez, ami még rá várt. A szekrényből előkerült a halotti-stafírung - ahogy ő nevezte -, és míg az előre kikészített lavórba öntött forró vizet hülni hagyta, nekilátott vetkőzni. Szinte megréműlt saját soványságától, de hősiesen végigcsinálta a tisztálkodás ceremóniáját, majd újból megpihentette 88 éves csontjait.

A korán sötétedő novemberi délután talpig feketébe öltözve, az ágyon fekve találta. Hasán összkulcsolt keze semmit nem akarva pihent a hideg, puha anyagon. Ágya két oldalán kistányérra állított hófehér gyertyák égtek. Az öreg Márit hajnalban már a Teremtője köszöntette...

Az idős asszony történetét nem csupán a halálvárás gyakorlati "szertartása" tette egyedivé, hozzátartoztak a későbbiek is: a "hivatásos" és az alkalmi siratóasszonyok egy teljes napon át tartó búcsú-éneke, imája, amelynek során öreg Mári valamennyi jó tulajdonságát kántálva a mégoly suta rímekbe foglalták. Nyilván vannak, akik ezen a korántsem irodalminak szánt bemutatás-töredéken furcsálkodnak, mert hol van már a háznál történő ravatalozás, amit egyébként az 1954-es temetéssel kapcsolatos hazai utasítás egyszer és mindenkorra megszüntetett. Ezért aztán az sem csoda, ha századunkban már nagyítóval sem találni siratóasszonyt. Az is csak egyfajta kultúra máig fennmaradt szokása, amely olykor a cigányság köreiben bukkan fel: szoktak úgy búcsút inteni az árnyékvilágból távozó "testvérüknek", hogy az egyébként nem használatos ősi, "kisipari" módi szerint a köztemetők néhány négyzetméteres nyugalmába, a maguk ásott sírba helyezik halottjukat. A mai "nagyüzemi módszerek" igen messze kerültek a magyarság hagyományosnak nevezett halottbúcsúztatási gyakorlatától, amelyekkel talán az utólsók egyikeként öreg Márit is temették.

Drága halottaink

Magyarországon évente körülbelül 150 ezren halnak meg. Történelmünk során évszázadokon át "magánügy" volt a halott eltemetése, amely még a kereszténység kezdetekor sem különbözött a pogányok temetkezési szokásaitól. A "hidegágyas", vagyis a koporsós temetést csak 1968-ban egészítette ki a hamvasztásos forma. A szóróparcellák napjainkban a legmodernebbnek számítanak. (Egyébként a világ rendkívűl változatosan szabadul meg halottaitól.) A statisztikák szerint 1950-től Budapest 87 temetőjéből 75 szünt meg. Budapest legnagyobb sírkertje, a rákoskeresztúri, Közép-Kelet Európában is a legnagyobbnak számít 207 hektáros méretével, 301 parcellájával, 3 millió nyughelyével. Farkasrét mindössze 56 hektáron terül el, és 500 ezer halott nyugszik földjében. A kegyeleti iparág országosan 40 milliárdot termelt 2009-ben. Az árak emelkedése miatt ma körülbelül 10 milliárddal több a bevétele. Az utóbbi években az urnás temetés divatos lett, ma kétszer annyian választják, mint a koporsós temetést. A szóráshoz és az urnás temetéshez képest a koporsós a legdrágább, minimum 300 ezer forintba kerül ma egy halott nem túl cifra végtisztessége.

Egyebek között ezeknek a hagyományoknak az újraélesztésére hivatkozva a közelmúltban új temetkezési törvényt alkotott a magyar Országgyűlés. Az emberiességi cél így fogalmazódik meg a jogdokumentumban: biztosítani kell, hogy a legszegényebb emberek ingyen ültethessék fel távozó hozzátartozóikat Szent Mihály lovára, elvégre a XXI.században sem veszhet el a kegyelet- és a halottnak kijáró tiszteletadás ritusa, a mindenkit megillető joga. Régi törvény, ha írva van, ha nincs, hogy egyetlen halott sem maradhat temetetlen... Hallani olyan hangokat is, hogy igen magas helyeken született politikai döntés áll a szociális temetésről szóló új törvény hátterében. Bizonyos vélemények kemény kritikája pedig így fogalmaz: "a szociális temetésről szóló jogszabály erkölcsi és politikai bűn." Vajon miért? Hiszen a méregdrága temetés helyett bizonyos kritériumok teljesítése esetén ingyenességet garantál.

Baktatok a fővárosi aglomerációs övezet egyik településének köztemetőjében. Most minden olyan varázslatos. Virágok pompáznak a sírokon. A csodálatos napsütésben mamókák, öreg urak fiatal és középkorú asszonyok üldögélnek az egyszemélyes padokon, lócácákon. Az őszi virágok átható illata, ki tudja miért, mint mindíg, szomorúságot áraszt. Találgatom, hogy a látogatók közül ugyan melyikük lenne képes akár fizikailag, akár lelkileg arra, ami az ingyenes szociális temetés egyik kritériuma szerint maga ássa ki "civilként" hozzátartozója sírját?

- Ez a világ már nem az a világ, amelyben egy-egy település lakói számára nem volt kérdés, hogy rokonnak, szomszédnak, barátnak mi a tennivalója a halottal. De az sem elhanyagolható, hogy ma az emberek félnek a haláltól, mert igen messze kerültek a "születünk és meghalunk" törvényétől.

Így kezdte beszélgetésünket Jécsai Ferencné, aki egy esztendő híján ötven éve dolgozik a kegyeleti szakmában, és jelenleg egy kisváros temetőjét üzemelteti. Zsófia asszony saját tapasztalára hivatkozva avat be a fél évszázaddal előbb még létező szokásjogba, aminek sorát a halálhírvivő - a todteneinsager - indította, majd a temetőcsősz folytatta, akivel tárgyalni kellett a sírhelyről.

- Gyerekkori élményként őrzöm a régi emléket: a koporsót mindíg a férfiak eszkábálták össze valamilyen faanyagból, és ezt megelőzően, no meg a három méter mély sír kiásása után, is pálinkáztak és eszegettek. Nagyapámat ugyancsak a házikészítésű Szent Mihály lóvára helyezték, ami esetében egy létra volt, négy lábbal kiegészítve. Erről a szerkezetről tették bele a koporsóba, amit azután a család szekere vitt ki a temetőbe. Akkoriban kegyeleti díszként élő virágot egyáltalán nem használtak. A fizikai munkában megfáradt férfiak örömére az eseményt a halotti tor koronázta.

Temetői sétám során belebotlottam egy sírásóba. Imre, a szikár, negyven év körüli férfi, aki hajléktalanból lett tisztes temetőmunkás. Elmondta, az előírás szerint két méter tíz centiméter hosszúságú, két méter mélységű és 90 centiméter szélességű sírhely 4-5 köbméterének a kiásása normál időben 1,5 - 2 napos munka. Ha fagyos vagy agyagos a talaj, akkor csákányozni kell a földet, ám ilyenkor még egy öt centiméteres réteget is kínkeservesen lehet kiásni. Imre szerint a sírásás az egyik legnehezebb fizikai munka.
Zsófia asszonytól is megkérdezem:
- Tapasztalata szerint a sírásással meg tud birkózni egy gyakorlatlan ember?
Kicsit sürgetett állapotban van, mert a hófehér kardvirágból és a liliomból készülő koszorúért hamarosan jönnek a halott családtagjai. Rám néz, és mosolyogva mondja:
- Az én daliás fiam is megpróbált egyszer sírtásni. De, hogy némi képzavarral éljek, beletört a bicskája. Ráadásul ez a munka veszélyes is, mert amikor már elég mély a sír, a földet felfelé kell dobálni a lapáttal, és ilyenkor könnyen visszahullik az emberre a lapát tartalma.
A néhány engedélyezett pillanat után megint a munkájára koncentrál.
Amikor már a selyemszalag szövege is elkészült, "örök nyugodalmat" kíánva egy ismeretlen nagymamának, Zsófia asszony elemezni kezdi a törvényt:
- Én úgy vélem, hogy aki, vagy akik ezt a jogszabályt megalkották, igen sok dologra nem gondoltak. Feltételezem azért nem, mert nem voltak szakmabeliek. Még az is elvész benne, amiről tételezzük föl, hogy a segítőszándék motiválta.

3 .

- Árulja már el nekem valaki, hogy miképp tudnék én eleget tenni azoknak a követelményeknek, amelyek szerint orvosi alkalmassági vizsgát kell tennem, ha rokonként vagy ismerősként mondjuk a sírásásban segíteni akarok? Aztán vajon nem megy-e el a kedvem az egésztől, ha közlik velem, hogy egészségügyi feltételként rá kell szánni magam a védőoltásra is. A mélyépítés szabályainak megfelelően nem hagyhatom ki a kötelező sisakviseletet sem, ha ásom a nagyon beteg, szegény feleségem sírját? - teszi fel a költői kérdést egy nyolcvan körüli öreg úr, Mihály bácsi, akivel a Kerepesi temetőben,sógora sírjánál egy padon üldögélünk. Mint mondja, senkijük nincs, a jövedelmük is éppen elég a megélhetésükre. Ha kórházban fekvő imádott felesége itthagyja, kénytelen lesz az ingyenesnek mondott szociális temetési formához folyamodni.

Mi tehát a gond a törvénnyel és mik azok a kitételek benne, amik miatt a kegyeletipar tagjainak többsége a káoszt emlegeti?
Először Zsófia asszony véleményét idézem, aki elismeri: szabályok nélkül elképzelhetetlen, hogy minden a kegyeleti követelményeknek megfelelően menjen. De mivel a családok széthullottak, és miután már a falusiakat sem egymás segítése jellemzi, hiszen nem viszi a szomszéd a kisült pogácsát a beteg kismamának, hiába akarnánk a mai létformába beleszuszakolni a régit. Lehetetlen vállalkozás lenne. Az elidegenedés országol. Zsófia asszony szerint a halál mindíg drága volt, s szerinte egyébként sincs ingyen temetkezés.

Az új törvény figyelmen kívül hagy egy csomó olyan dolgot, amit a temető üzemeltetőjének ki kell fizetnie, hiszen az állami segítség csak néhány kelléket finanszíroz. A villany- és a vizhasználat, vagy a halott átszállításának és a koporsó átvitelének a díját éppen úgy nem fizeti senki, mint a halott hűtését. Így ezek a kiadások a temető veszteségei lesznek. Kérdés az is, ki gondozza majd a sírt? De sorolhatnám hosszan az átgondolatlanságból adódó gondokat. Hogyan kell és lehet így végrehajtani azt a törvényt, aminek megannyi részlete kidolgozatlan? - teszi fel a szinte költői kérdést.
- Én semmi jónak nem vagyok az elrontója. De amíg a köztemetést 96 ezer forintból flottúl és korrektűl megoldották az önkormányzatok, az ingyenes szociális temetés már bevezetése előtt a kapkodást, a hozzá nem értést mutatja. Pedig ez a halott utólsó útja, olyan utólsó rendezvény, aminek ő a főszereplője. Eztért is várható el mindenkitől, a jogalkotótól is, hogy a kegyeleti eseményen ne essen csorba - szögezi le Zófia asszony.

Horváth István úrnagyártó kisiparos. Nem nagyon kell bíztatni, magától is mondja: a kegyeleti ipar szereplői mindannyian ismerik egymást és zárt világot alkotnak. Így azt is tudni lehet, hogy az új törvényről nagyjából hasonlóképpen vélekednek. Hiába állítják a törvényalkotók az ellenkezőjét, természetesen szerintük sincs ingyen temetés. Meggyőződése, hogy nem készültek hatástanúlmányok, ezt nem csak ő, mások is hiányolják. Anélkül ugyanis nem lett volna szabad belenyúlni az előző törvénybe.

Szerinte alapvetően az a baja a törvénynek, hogy politikai megrendelésre készült. Oka lehet a közelgő választás, mert ugye milyen jól hangzik, ha azt mondják, hogy ingyenes temetés. De a verebek arról is csiripelnek, hogy a kormány bizonyos magasrangú személyei közbeszerzésszerű akciókkal, egy-egy személyre kiírt pályázatokkal uniós pénztekhez juthatnak. Arról is hallanak, mintha a kegyeleti ipar három fő tevékenységi körére koncessziós terveket szőnének. Ha így lesz, akkor az a fatermékek, a textíltermékek és az úrnakészítés monopóliumát jelenti, s alighanem "közeli" vállalkozók kezébe kerülhet ez a szakma is.

Horváth István szerint a törvény életbelépésének és működtetésének beláthatatlan következményei lesznek. A kegyeleti ipar helyzete őt a szerencsejátékkal kapcsolatos cirkuszra emlékezteti, amire az teszi majd a koronát, ha a szakma becsületes művelőin verik el a port.