Színház az egész világ

No, de ennyire? Budapest főpolgármestere már előkészítette a következő felvonást, a "Ki legyen a direktor a Vígben?" - című szomorújátékban: egy évvel akarja meghosszabbíttatni a jelenlegi igazgató, Eszenyi Enikő megbízatását. Ha naivak lennénk, azt kérdeznénk, mire jó ez, de mivel a valóságra nyitott reálpolitikusok vagyunk, kimondjuk: az egy éves mandátum-meghosszabbítás más célt nem szolgál, mint, hogy Tarlós Istvánnak a választások előtt adjon menekülő utat egy újabb, nagyon kellemetlen kampánytéma elől, valamint ismét sikeresen szeretne megfelelni gazdája vélt vagy valós elvárásainak.

A fenti szinopszis több sebből vérzik, hiszen az előadó-művészetről szóló törvény nem engedélyez ilyen megoldást. Ebből következően a minisztérium bármely pillanatban megvonhatná a színház állami támogatását, és ezzel a fenyegetettséggel gúzsba kötnék a művészi munkát, hiszen ha az igazgató szem előtt tartja a döntés sugallatát, olyan előadásokat produkál, amelyek elnyerhetik a jelenlegi kulturális rezsim tetszését. A bizonytalan jövőkép szétzilálná a társulatot. Egy ilyen helyzetben, aki tehetné, menekülne, aki viszont maradna, a művészi teljesítmény rovására a helyezkedésre figyelne. Konklúzió: csak egy maroknyi megszállott művész igyekezne korszerű, modern színházat csinálni. Nagy biztonsággal megjósolható, hogy ők viszont elbuknának az előbb felsoroltak kitett lábában.

A főpolgármester jelenlegi indoklása, ami arra hivatkozik, hogy a szakmai bírálóbizottság nem tudott dönteni, ugyanarról a tőről fakad, mint az, amelyik annak idején az Újszínház, és a József Attila Színház esetében - éppen ellenkezőleg - semmibe vette a szakmai zsűri álláspontját, és ellenük döntött, most viszont még arról sem hajlandó tudomást venni, hogy Balázs Péter pályázata bizonyítottan érvénytelen az egyik egység késői beadása miatt.

Csak egyetlen mondat erejéig elkalandozva az előző döntések következménye felé: az Újszínház és a József Attila is olyan minőséget produkált az új vezetés első évében, hogy elvesztette a nézők jelentős százalékát. Ezért - bár nem teszi -, Tarlós Istvánnak már régen lépnie kellett volna Budapest kultúrája és pozitív megítélése érdekében.

A főpolgármester jól láthatóan imád színházi döntések körül sertepertélni, csak a kellő odafigyelés és hozzáértés hiányzik hozzá. Hiszen mi mást bizonyítana az a mód, ahogyan együttműködő partnere, a Jobbik felszólítására azonnal megvonta a prémiumot a Madách Színház igazgatójától, majd néhány hét múlva mégis megadta, mert kiderült a Jobbik rosszhiszemű hazugsága, amit a főpolgármesternek már a helyszínen, azonnal kontráznia kellett volna. Még ha jóhiszeműek vagyunk is, és azt mondjuk, hogy Tarlós Istvánnak nem kellett tudni a megfejtést, akkor sem feledhetjük, hogy pontosan azért került át a közgyűlés helyszíne a városházára, hogy a szakapparátus, ha szükséges, a közelben legyen. Miért nem élt ezzel a lehetőséggel a főpolgármester?

Mindezek után nyugodtan kimondhatjuk, a helyzetnek egyetlen megnyugtató megoldása lehet: a jelenlegi igazgató pályázatának elfogadása és a kiírás szerinti kinevezése egy újabb, teljes ötéves ciklusra. Mert így törvényes, becsületes és így folytatódhat az a művészi folyamat, ami megérdemli a kiteljesedést.

Minden egyéb megoldásnak látszó döntés félmegoldás, vagy teljesen hibás és minden bizonnyal törvénysértő.