Amikor egy félbolond, ám végtelenül agresszív figura 1923-ban, miután a német demokrácia megdöntését célzó puccskísérletért rövid időre börtönbe zárták, közreadta a "Harcom" című zagyva és eszement írását, a mértékadó német értelmiség észre sem vette őt. Aki észrevette, legyintett vagy kinevette. Ő, talán egyes-egyedül, de valóban komolyan gondolta, amit a "Harcom" című (németül: Mein Kampf) hagymázas őrületben összeirkált. És amikor módja nyílt rá, elkezdte megvalósítani.
Az első lépés, amellyel Adolf Hitler átlépett minden emberi határt, az úgynevezett Kristályéjszaka volt. Éppen 75 éve, 1938. november 9-ről 10-re virradóra zajlott le ez az országos zsidóellenes erőszakhullám, amelyet azért hívnak Kristályéjszakának, mert a némert városok utcáit a zsidó boltok bevert kirakatainak az üvegcserepei borították.
Már korábban is hozott a hitleri adminisztráció számos olyan rendelkezést, amely ellenkezett a józan ésszel és az alapvető emberi jogokkal. Korlátozták a zsidók arányát a felsőoktatásban, nyugdíjazták a zsidó tisztviselőket. Megtiltották a házasságot és a nemi kapcsolatot zsidók és nem zsidók között. Két kategóriába sorolták a polgárokat: Reichsbürger (birodalmi polgár) csak német lehetett, a zsidók az alacsonyabb Staatsangehöriger (állampolgár) csoportba kerültek.
Ezután történt egy tragikus félreértés. 1938 őszén egy 17 éves zsidó fiú, akit felháborított, hogy szüleit kitoloncolták Németországból, merényletet követett el a párizsi német követség egyébként meglehetősen antináci gondolkozású titkára ellen. Ez volt az ürügy, amire hivatkozva kirobbantották a Kristályéjszakát. És innen, a történelem tanubizonysága szerint, már nem volt visszaút.
Mi történt ekkor? Több tucat zsidót megöltek, felgyújtottak többszáz zsinagógát, rombadöntöttek nyolcezer zsidó üzletet. Harmincezer zsidót koncentrációs táborba hurcoltak, ahonnan azok, akik hajlandóak voltak vagyonukat hátrahagyva kivándorolni, még kiszabadulhattak. Később már ez az esély is semmivé porlott.
Nyilván sokan félelemből hallgattak. Mások talán egyetértésből. Akadhatott aki még mindig abban bízott: "na ezzel most már vége lesz az őrületnek". Hát tudjuk, nem lett vége, csak ezután kapcsolt az őrület magasabb fokozatra.
Hol, melyik ponton, mikor lehetett volna megállítani ezt a világot lángba borító folyamatot? Ki tudja? Csak azt tudjuk, nem próbálták megállítani akkor, amikor még a szó volt a tett. Iszonyatos árat fizetett a világ ezért a tűrésért, iszonyatos árát fizetett érte maga a német nép is.
Úgy tűnik, Európa nyugati fele és Észak Amerika lakossága ma komolyan veszi az együttélés parancsát, és alapvetően arra törekednek ott az emberek, hogy multikulturális békében éljenek együtt. Berlin utcáiról a neonáci feliratokat a lakosság szaggatja le, nem a rendőrség. Úgy tűnik, a világnak ez a boldogabbik része felfogta, hogy nemcsak a konkrét támadások és zavargások vezetnek törvényszerűen pusztításhoz és pusztuláshoz, hanem idevezet minden nacionalista, kirekesztő eszme is. Azok az emberek, akik a szabad világ virágzó városaiban élnek, már érzik a szó súlyát.
Nem könnyű megállni, hogy az ember ne folytassa ezt a gondolatot. Önuralommal tehát mondjunk csak annyit: jó nekik.
Ők tanultak abból, ami 75 éve történt. Nem folytatom a mondatot.
