Ugyanakkor pedig megint és megint beszélni kell róla, akár a soha be nem hegedő sebeket is még jobban felszakítva, részint, mert még sok minden nem tisztázott, másrészt a mementó, és az új fasiszta veszély miatt is. Hogy soha semmi hasonló ne történhessen, akkor sem, ha úgy tűnik, akadnak, akiknek ez a fejükben megfordul.
Ezért igencsak fontos, hogy a Pesti Színházban bemutatták, Szász János rendezében, Sütő András Álomkommandó című darabját, ami színház a színházban játék. Auschwitz-ban játszódó darabot próbálnak egy román színházban Ceausescu diktatúrája idején. Sütő erős párhuzamot von a fasizmus és a darab keletkezése idején még tomboló diktatúra között. Ütős, kemény mondatok vannak benne a kegyetlenség természetrajzáról. Arról a nagy mechanizmusról, ami elsodor mindent, és embertelen helyzetbe hoz olyanokat is, akik hajlanának az emberiességre. Sütő bemutatja, hogy a diktatúrák rideg rombolása a lényeget tekintve nem különbözik egymástól különböző korokban. Hagyományos drámatechnikával, klasszikus dialógusokkal teszi ezt.
A szereplők sokat beszélnek, érvelnek, drámai összecsapások vannak például az ikreket elvakult tudományos érdekei miatt vizsgáló tömeggyilkos Mengele doktor és a zsidó boncsegéde között, aki saját ikreit szeretné megmenteni úgy, hogy álmaik vizsgálatát ajánlja fel az elállatiasodott orvosnak, akit Hegedűs D. Géza dermesztően játszik. Hiú, öntetszelgő, hektikus, hatalmát élvező, de közben filozofálgató, sértődős sátánt alakít, aki olykor még a humanista álarcában is tetszeleg. Lidérces.
És közben ő annak a teátrumnak a simulékony, hatalom felé törleszkedő, de a színházát a durva beavatkozásoktól megóvni igyekvő igazgatója, ahol az Auschwitz-ról szóló darab próbái zajlanak. Fesztbaum Béla kórboncnokként és a darab rendezőjeként fifikás ember, aki igyekszik eligazodni a lehetséges kiskapuk között, rendezőként a román diktatúrában ellenzékivé vált színész fiát igyekszik megóvni, de ebben az esetben is tragikus lesz a vég.
Párhuzam, párhuzam hátán, újabb és újabb feszült jelenetek következnek, áldozatos színészi alakításokkal, igazán talentumos rendezéssel, olyan szituációkkal, melyek közül nem egy már sok is a Pesti Színház közönsége közül többeknek. És előadás közben mégis hiányérzetem van. Úgy érzem, hogy a látottak hatására nem szabadna levegőt kapnom, akár még a szívverésem is elállhatna, tán létezni is megszűnhetnék. De ez nem következik be. Valószínűleg azért nem, mert ez a rendkívüli téma egészen rendkívüli feldolgozást kíván, csak akkor lesz annyira lélegzetelállító, amilyennek muszáj lennie.
Az Auschwitz-ot és Dachau-t megjárt, fiatalon gázzal öngyilkosságot elkövetett Tadeusz Borowski novellái azért annyira megrázóak, mert végtelenül szikárak, tőmondatokkal teliek, szinte csak a tények elmondására szorítkoznak, de a tények viszont annyira elvadultak, hogy akár minden mondat felér egy tőrdöféssel. Kertész Imre saját bevallása szerint sokat merített Borowskitól, a Sorstalanságban is az a lidérces, hogy ütnek a kopogós mondatok, és az egész borzalomáradatot olyan vaslogikával írja le, mintha az természetes volna, és olyan értelemben természetes is volt, hogy a történelmi folyamatokból, az adott körülményekből ez következett.
Amikor a nagy színész, Darvas Iván a József Attila Színház stúdiójában több alkalommal felolvasta a regényt, az annak ellenére, hogy Darvas ezt igen visszafogottan, de persze azért abszolút szuggesztíven tette, vesztett az erejéből, mert a hangsúlyozás, a gesztikuláció, óhatatlanul kiszínezte azt, aminek puritánul vaslogikájúnak, és reménytelenül szürkének kellett volna lennie. Mohácsi János a Jurányi Inkubátorházban a Dohány utcai seriffet viszont az utolsó percet leszámítva koromsötétben játszatja, úgy, hogy a szomszédunkból sem látunk egy fikarcnyit sem.
Szinte a bemondók szárazságával sorolják a színészek a hihetetlennél hihetetlenebb tényeket, és ezeket mi a vaksötétben kényszerű magunkba zártságunkban, de mégis együttlélegezve, fogadjuk be, és próbáljuk feldolgozni a feldolgozhatatlant. Ebbe ültünkbe is bele lehet szédülni, az előadás után pedig csak némán kóvályogni lehet. Tapsolni pedig egyáltalán nem jut eszébe senkinek, a mély gyász ezt teljesen lehetetlenné teszi.
Hasonlóan hatott a rotterdami Hotel Modern felejthetetlen, Tábor című produkciója, amit több mint öt éve a Trafóban láthattunk. Maketten fölépítették Auschwitz mását. Több ezer kézzel faragott parányi báb volt benne. Foglyok és őrök egyaránt. Mini kamera pásztázta és vetítette ki a történéseket. Színpadon színész nem tud olyan csontsovány, beesett arcú lenni, mint amilyenek ezek a figurák, és nem is éghet el gázkamrában, de ezekkel a bábokkal még ez is megtörténhet. Megelevenedett képzőművészetet láttunk, gondoljunk Munch A sikoly című képére mely a földi borzalmak esszenciája, de gondoljunk úgy rá, hogy temérdek van belőle, és még meg is mozdulnak, hogy valamennyire megértsük mi történt velünk, amikor ezt a szavakat egyébként nem használó előadást néztük.
Ez nem történt meg velem az Álomkommandó láttán. Sokat adnak pedig a színészek, Molnár Áron, Tornyi Ildikó, Lukács Sándor, Tahi Tóth László, Mihályfi Balázs, Lajos András, Telekes Péter, Kocsó Gábor, Dolmány Attila, Gere Dénes Ákos, Somody Kálmán, Igó Éva.
De ez olyan téma, ami esetében a többnél is több, a lehetetlen kell.