Vezérek humora

Mindenkinek rémületes, amikor a vezér ordít és randalírozik. Ennél már csak az rémületesebb, amikor viccel.

Képzeljük el. A vezér szobájában reggel összegyűlnek az arra illetékesek. Lesik az arcát. Ő egyelőre tetőtől talpig begombolkozik. És vár. Ez fontos helyzet, minthogy a beosztottak szorongó bizonytalanságban tartott várakozása egészségesen fegyelmező hatást gyakorol. Az arca is begombolva, nem lehet rajta látni semmit. Mint egy szürke mellény, úgy takarja el a kiismerhetetlen közöny. Az arca gombolt közöny mellény én nincs semmi, ami bármit is elárulna: egy kis rendetlenség, egy ránc, egy leszakadt gomb, egy kedélyesen virító tegnapi pörköltpecsét. Az arc szorongató semmitmondása maga a tökély. Ebből az arcából még minden lehet. Minden. Csak ki kell várni.

És az arra illetékesek türelmesen várnak. Egy-egy bátortalan köhintés már-már azt a látszatot kelti, mintha valamelyikük siettetni akarná a vezért: valljon színt, gombolja le arcáról a mellényt legalább félig, lazítsa meg kicsit, elég ebből a kínzásból, hadd lássák, mi vár rájuk, milyen napjuk lesz ma? A köhintésre a többiek egy emberként kapják oda a fejüket, rosszalló pillantást lőnek az óvatlanul köhintő felé. Igen, lőnek, mert ezek a pillantások, mint a dumdumgolyók, a találat másodpercében szétrobbannak a célszemélyben, már nemhogy köhinteni, de lélegezni sincs kedve többé. A köhintő mindenképpen halott ember erre a napra, akkor is, ha a vezér netán nem vett észre semmit. A többiek gondoskodnak róla, hogy halott legyen.

És akkor végre megtörik a várakozás örökkévalósága. A vezér arca kigombolkozik. Fönt kezdi, a homlokánál, és lassan, gombról gombra halad lefelé. Már majdnem erotikus ez a kigombolkozás, mint amikor a filmdíva háta fehéren bontakozik ki a fekete bársonyruhából, miközben a szívdöglesztő kani sztár fejti elő a kívánatos testet. (De ez a kissé beteges asszociáció csupán a holdudvar egyik tagjában merül fel, nem véletlenül. Rajta kívül nincs ember, aki ezt a kigombolkozó arcot egy filmdíva erotikus hátához hasonlítaná.)

És mire a vezér kigombolkozása befejeződik, íme kiderül, hogy neki ma jó napja van. Ami azt jelenti, hogy a holdudvarnak is az lesz. Valami történt otthon, valami maradandóan kellemes esemény. Például jól sikerült az asszonynak ma a lágytojás, épp úgy, ahogy a vezér szereti, nem főzte túl, de nem is maradt nyálkás. Vagy első kísérletre sikerült megkötnie a nyakkendőjét, ami azért nagy esemény, mert amíg nem lett vezér, egyáltalán nem hordott nyakkendőt. Vagy jól... Egyszóval valami nagy és fontos dolog történt reggel. S ez eldöntötte a kormányzása alatt álló intézmény sorsát a mai napra.

Kis mozgolódás. Mindenki szeretne lehetőleg első lenni a kibontakozott új helyzethez való igazodásban - de azért sosem árt az óvatosság. Még jöhet valami változás. Egy könnyed szeszély. Egy felhő. Egy fuvallat. És akkor már nehéz visszaigazodni, az esélyek ilyenkor zuhanásszerűen romolhatnak. Jobb tehát kivárni azt a másodpercet, amikor a helyzet már holtbiztosán szilárd.
De akkor aztán semmi késlelkedés! Aki késik, az el is múlik. Viszont aki elsőnek veszi helyesen és időben a vezéri kedély aznapi rádióhullámait, annak nyert ügye van. Abból aznap akár még helyettesítő helyettes segéd-alelnök is lehet.
A következő pillanatban azonban már nyilvánvaló, hogy a vezér visszafogott derűje aznapi árfolyamnak tekinthető. Ez jó. De ami jó, az se mindig felhőtlen. Ez a mai derű, mely visszafogottan indult, kezd olyan méreteket ölteni, mely már-már a féktelenséggel határos. Kiderült, hogy a vezér olyan jókedvű, hogy képes és viccelni kezd! Úristen! Vicceket mesél!

Már csak ez hiányzott! Kezdődik minden elölről, az egész szorongásos, idegroncsoló, ugrásra kész állapot. Mert a vezér vicceiből mindenféle baj származhat. Ha a vicc szakállas, színművészi tálentummal megáldott egyed legyen a talpán, aki hitelesen eljátssza a szakállas viccet friss viccnek mutató vicchallgatás teljes dramaturgiáját, egészen a térdcsapkodó hahotáig. Olyan otromba hibáról nem is beszélve, hogy valaki vicc közben felkiált: Ja persze, ismerem! Vagy előre kikottyantja a poént. (Újabb halott!)

Az igazi művészet ott kezdődik, amikor a poén pontos ismeretében valaki hitelesen közbe tudja iktatni a bontakozó vicc élvezetétől kibuggyanó örömhangokat, azokat a kis nyikkanásokat, apró kacajcsuklásokat, alig visszafojtható felböffenéseket, melyek a viccmondót az előlegezett siker boldog révületébe ragadják.

De mit csináljon az a tagja a holdudvarnak, akinek sem dramaturgiai, sem színészi, sem humorérzéke nincsen? Aki rosszul nyikkan? Aki nem képes eldönteni, hol a csattanó, de szeretne elsőnek röhögni? Ezért túl korán kezdi, könnyezve csapkodja a térdét, mígnem egyszercsak észreveszi, hogy a vezér még nem fejezte be a viccet, és most jéghideg pillantással nézi az őrjöngve röhögőt, aki épp a csúcspont előtt rontotta el visításával helyrehozhatatlanul a gondosan felépített viccépítményt.

Szörnyű, amikor a vezér viccel. Amikor a teljhatalom tréfálkozik. Amikor a zsarnoknak humora van. Amikor az egyik pojáca kicsúfolja a másik pojácát. Amikor a hatalmi manírokkal önmagát felépítő vezérfigura kritizálva kigúnyolja a hatalmi manírokkal önmagát felépítő másik vezérfigurát. És mindezt humornak szánja. Humornak, amin tiszta szívből nevetni lehet. És elhiszi, hogy a holdudvar őszintén nevet. Elhiszi, hogy az ő manírjai más minőségűek. Elhiszi, hogy ugyanaz, amit a másikban kigúnyolt, tehát az ő tükör előtt gyakorolt hatalmi pózai nem komikusak.

Karinthy Frigyes azt mondta magáról, hogy a humorban nem ismer tréfát. A vezérek viszont a tréfában nem ismernek humort.
Amikor a holdudvar kihahotázta magát, a vezér leül. Mindenki leül. És összeállítják az újabb listát, hogy kik azok, akik a vezért valahol, valamikor megsértették. És akiknek a feje ezért - szigorúan a köz érdekében! - lehullik aznap.

(Magyar Hírlap, 1998. november 17.)