Nem szégyen az, ha valakinek nem jut eszébe más, és ezért Orwellt hívja segítségül. Az éhezők viadala második, Futótűz című része pontosan addig érdekes, amíg a szerzők jobb híján Orwell totalitárius világára emlékeztető helyszínt idéznek meg filmjükben.
Jobb ugyanis nincs Orwellnél, és Frances Lawrence rendező pontosan érti, hogyan építsen fel fenyegetettségből, félelemből, kiszolgáltatottságból egy hátborzongatóan időtlen világot úgy, hogy mégis átérezzük, ez bizony ma is lehetséges.
A szürke, roncsolt ipari táj, a rideg környezet a maga módján meglepő is egy olyan filmben, amely nézői rekordokra vágyik.
Az amerikai totalitárius világ, ahol az emberek Snow elnök nagyúri kényének és gyilkolászási kedvének teljesen kiszolgáltatva olyan képet mutat, amilyen megteremtéséhez Orwell víziója adhatta a legbiztosabb alapot.
Az éhezők viadala friss folytatásában az eőző részben gyilkosságok árán győztes két fiatal, Katniss és Peeta hazatért, s igyekszik beilleszkedni a szürke semmibe, ami a világuk. Csakhogy az elnök kénye más kedvtelést, újabb végső, mindennél véresebb küzdelmet diktál.
Frances Lawrence határozott képességekkel kimondottan érdekes emberi szituációkat és kapcsolatokat mutat be azokban a jelenetekben, amelyekben a megfélemlített társadalom közepette a fiatalok valamiféle emberhez méltó életet próbálnak élni.
Érdekesek a kapcsolatok és vágyak amerikai változata a gyilkos hatalom árnyékában, a Katnisst játszó Jennifer Lawrence ezekben a helyzetekben nem csak kemény akcióhősnő, hanem érző és okos szerelmes leányzó is.
Ésszel igyekszik kimenekülni Snow elnök gyilkos mosolyának bűvköréből. Aztán bekövetkezik a műfajváltás, jön az akció már sci-fis körülmények között.
A rendező még megpróbál a sci-fi elemekből olyan áthallásos helyzeteket teremteni, amelyekben a technika testesíti meg az orwell-i "A Nagy Testvér mindent lát"-szituációt, de az akció-fordulatok szaporodtával kiürül a meséből az emberi tartalom.
Végül marad egy fárasztóan elnyújtott, nem egyértelműen elvarrt végű agymenés egy borzalmas jövőről. Szerencsénk, ha szeretjük Philip Seymour Hoffmant, Donald Sutherlandet és Woody Harrelsont, mert időnként megjelennek, még ha nem is hozzájuk mérhető minőségű szerepekben is. (Az éhezők viadala ***)
A belgák Alabama és Monroe című, bluegrass-zenével aláfestett melodrámája már esélyes az Európa Filmdíjra (ott van az öt jelölt között), és ott van az idén idegen nyelvű Oscarra nevezett 76 film között is.
Ehhez képest meglepő, hogy Felix Van Groeningen rendező és társforgatókönyvíró milyen bőségesen merít a hasonló témájú történetek kliséiből.
Hasonló témából pedig akad elég, mert itt egy nagy szerelemről szól a (regény alapján készült) film, amely azután omlik össze, hogy a szerelemből született kisgyerek meghal rákban.
A tragikus gyerekhalál következtében szétporladó kapcsolat ráadásul tragikus véget ér a filmben, anélkül, hogy a végzet igazi hitelesítést kapna.
Az Alabama és Monroe tulajdonképpen a szenvedélyes szerelem filmje, Van Groeningen akkor van elemében, amikor a testi és lelki boldogság fokozatait mutatja be a bendzsós Didier és a tetoválóművész Elise között a történet első részében.
Az extázis és szenvedély pillanataiban van egyéniség, és a sokadszor megmutatott érzéki-érzelmi kitörések az egyszeriség és megismételhetetlenség báját is magukon viselik.
Ezekhez az érzelmekhez a bluegrass muzsika. Mindez az érzelmi telítettség fokozatosan gyengül, ahogy a tragikus gyerekhalál bekövetkezik, s a pár nem képes feldolgozni a történteket.
Itt lépnek közbe az ismerős klisék, a szemrehányásokkal és hallgatásokkal, s valahogy a bluegrass dallamok is leválnak a filmről.
A darabokra szabadalt, és alaposan megkeverve adagolt múlt felidézése mesterkélten keveri az időt, és gyengíti a nézői együttérzést.A tragikus befejezésben túl erős a szerzői szándék, s nem igazán hiteles az elkerülhetetlen végzet.
A country-zenéhez közelítő bluegrass zenei stílus a filmben a szabadság és egyszerűség hangsúlyait teszi ki, a dalok a lélek őszinte kifejeződései.
Ám olykor túlzásnak hat egy-egy hosszabb szám vágás nélküli előadása, bár lehet, hogy épp ezt kapjuk vígasznak. (Alabama és Monroe ***)
Ausztriában végezte az középiskolát, Skóciában tanulta a filmezést a University of St. Andrewson, aztán fogta a kameráját, elutazott Nepálba, és dokumentumfilmet forgatott női szerzetesekről.
Miklós Ádám maga volt a kérdező, a rendező és az operatőr egyben, így tulajdonképpen egyszál maga készítette el a Dolma lányai című, 67 perces filmet angol-magyar-nepáli koporodukcióban.
Azon a csodán túl, hogy a buddhista közösségben élő szerzetesnők intim közelségbe engedték magukhoz az európai érdeklődőt, szinte minden képkockán egy-egy új meglepetés várja a nézőt.
Nem is az okostelefon, a világi apróságok, a könyvek, a Facebook, a tévé és a filmvetítések természetes jelenléte a meglepő ezen a szigorú szabályok szerint működő vallási helyszínen, hanem az a szellemi nyitottság, az önvizsgálat egyfajta bája, ahogyan a fiatal magyar filmes kamerája és mikrofonja előtt a gondolataikról beszélnek a riportalanyok.
A zsenge gyerekkortól a vallási tanulmányokba temetkező fiatal papnők egyik kedvenc témája a férfi és a női szerzetesek életében és megítélésében még ma is tetten érhető éles különbség, s erről szívesen is mondanak véleményt a magyar filmesnek.
És szívesen megfogalmazza ki-ki a maga vezető elvét, amely rendszerint abban foglalható össze: könyörülj, szeress, oszd meg, amid van és sose gyűlölj. (Dolma lányai ****´)
