"Hol zsarnokság van…"

Publikálás dátuma
2013.11.23 09:30
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE
Fotó: /
Az 1956-os forradalomról, az októberi eseményekről beszélgettett Varga László történész Kukorelly Endre íróval és Rainer M. János történésszel. Április eleje óta folytak a Fugában és a fugaradio.net közvetítésével beszélgetések a XX. századról. Most az utolsó, november 5-én elhangzott beszélgetés rövidített, szerkesztett változatát közöljük. Ezzel a sorozat véget ért.

Varga László: 1956. október 23-án este hangzott el a rádióban Gerő Ernő beszéde, ez volt az események első hivatalos értékelése. A mindenkori politika hogyan ítélte meg a forradalom napjait?
Rainer M. János: Az említett október 23-ikai esti főtitkári beszéd volt az első minősítés arról, hogy mi is történik. Gerő nacionalista tüntetésről beszélt. Néhány órával később először fasiszta, ellenforradalmi elemek támadásáról volt szó, majd másnapra forrt ki az, hogy ellenforradalom, ellenforradalmi puccskísérlet zajlik.

Ez a forradalom szűk két hetében többször változott. Október 28-ikán a tűzszünetet bejelentő Nagy Imre beszédben már - még mindig a pártvezetésben kiszenvedett alternatív álláspont szerint - az addigi "ellenforradalom" helyett a "hatalmas népmozgalom" megfogalmazás jelent meg, egyértelműen pozitív értelemben. Október 30-án használta először a kormányfő azt a szót, hogy forradalom. "Hazánkban mind szélesebben kibontakozó forradalom", mondta rövid beszédében, amely egyébként a többpártrendszer, az 1945-ös koalíció visszaállításáról szólt.

Hasonlóan értékelte Kádár János november 1-ején este sugárzott beszédében az eseményeket: "népünk dicsőséges felkeléseként" jellemezte a történteket és ő is pozitív tartalommal látta el. Ez a megújult kommunista párt megalakulását volt hivatott hírül adni. Kádár a forradalommal kívánta legitimálni a Magyar Szocialista Munkáspártot. Beszédében áttekintette ez egész politikai helyzetet, így szerepelt az ellenforradalom szó is, abban az összefüggésben, hogy fennáll az ellenforradalmi veszély.

Elejét kell venni ezeknek a tendenciáknak, vissza kell szorítani őket, mert különben idegen beavatkozás, Korea tragikus sorsára juttathatja hazánkat, mondotta volt november elsején késő este a rádióban Kádár. Pontosabban napközben, mert ez hangfelvétel volt. Amikor elhangzott, Kádár János - minden bizonnyal - már útban volt Moszkva felé. Végül is 1956. december elejére, a Magyar Szocialista Munkáspárt akkori Ideiglenes Központi Bizottságának híres-neves decemberi határozatában szenvedték ki azt a megállapítást, hogy ami történt, az ellenforradalom volt.

V.L.: 1972-ben végeztem történelem szakon, nekünk még az egyetemen sem tanították '56-ot.
R.M.J.: 1972 nevezetes dátum volt ebben a nyelvészeti feladványsorozatban. Ez Kádár János 60., májusi születésnapjához kötődött. Rendeztek neki egy fogadást a Parlamentben, ahol a Központi Bizottság, meg a kormány tagjai vettek részt, és néhány párton kívüli nevezetes személyiség, így Illyés Gyula. Mikor felköszöntötték, mondott egy beszédet, ami később megjelent a Pártélet című folyóiratban. Kádár János mindenféléről beszélt.

Például arról, hogy az ő családjában nem volt szokás születésnapot, névnapot, és házassági évfordulót ünnepelni, majd végigtekintett az életén, és mint majdnem mindig, kilyukadt '56-nál. Nem igaz tehát, hogy nem emlegette '56-ot, pont az ellenkezője igaz. Akkor azt mondta, hogy '56 nehéz pillanatokat jelentett az életében. A börtön, meg '56, és mi tudjuk, mondotta, annak, ami történt ellenforradalom a tudományos meghatározása. Azonban van egy kifejezés, amit mindannyian elfogadhatunk, nevezetesen: ez egy nemzeti tragédia volt. Az "ellenforradalom" ettől kezdve visszavonult a pártnyelvbe.

V.L.: A magánéletben mennyire volt benne '56 emléke?
Kukorelly Endre: Családon kívül nem volt téma '56. A családban sem nagyon. A híres kettős beszéd nálunk erősen jelen volt: itthon így beszélünk - az iskolában pedig másképp. Napi gyakorlat volt. Kétségtelen, a szüleim, főleg anyukám, otthon eleresztete magát, családi bridzs-partik közben ment a traccs, a komcsizás, a szalonzsidózás. Tipikus keresztény úri középosztály-diskurzus. Semmi túlzott hevesség, indulat, inkább önironikus, kesernyés, szomorúan vidám. Hallgattam, nemigen értettem, nem tetszett, tizenkét-tizennégy évesen az ember a családját illetően nagy ellenálló. Az iskolában természetesen minden más volt, és nagyjából tudomásul vettem - nyilván otthon szóltak is -, hogy bizonyos dolgokat nem szabad mondani. Így működött, ezt tartottam normálisnak. Ebbe szocializálódtam, ilyen az ügymenet, és kialakult bennem egyfajta ellenállás, magyarán szólva utáltam az otthoni dumát.

Nagyon szerettem volna ugyanolyan kisfiú lenni, mint a többi, önfeledten énekelni a mozgalmi dalokat, amiket nem ismertem, ők viszont igen. Ennek megfelelően kirekesztettnek éreztem magam, erősen frusztrált voltam emiatt, nem is tudtam kompenzálni semmivel, úgy éreztem, hogy nagyon gáz, ami, aki én vagyok, ahonnan jövök, vagy ahogy mi beszélünk. Hogy ezüst eszcájggal esszük a grízes tésztát. Apám horthysta katonatiszt volt, és nem vett részt '56-ban, tudta, hogy nála nincs könyörület, nincs mese. Nem disszidáltunk, mert nem akarta. Anyám igen, ő nem. Ám ennek nem volt olyan vetülete, hogy mi mondjuk '56-ot bármilyen szinten is megbeszéltük volna.

V.L.: Nagyon sarkítva kérdezem: hogyan ítélitek meg a kádári diktatúrát?
K.E.: A diktatúra is persze definiálható, mégis inkább zsigeri idegrendszeri dolog. Az érzékeid tudják, mikor van diktatúra, és az milyen fokú, hihetetlenül kicsi a különbség köztünk e tekintetben. Abban már nagy a különbség, hogy kinek, mennyire fontos a szabadság, fontosabb-e a biztonságnál, lásd ehhez Petőfit a farkasokról és a kutyákról. Én nyilván szabadság-frusztrált vagyok, életem több mint a felét szabadsághiányos helyzetben éltem le, mert családi okokból és az írás miatt nem mentem el külföldre.

Ez hiba volt, ilyen mentalitással, ha elnyomást érzékelsz, húzz el a legelső alkalommal. A diktatúrának vannak fokozatai. Más tészta lehetett '51-ben, számomra legbrutálisabb a Magyar Néphadsereg sorkatonájaként töltött nettó két év volt. Ráadásul nem lévén előfelvételis, kilátásom sem volt arra, hogy ha leszerelek, majd jobb lesz. Hónapokig nem engedtek ki a laktanyából, pedig nem csináltam semmit. Teljes megalázás, ez, mint cseppben a tenger, leképezte számomra a rendszert. Amikor leszereltem, éreztem az őrületes felszabadulást, pedig igazából a brutális presszióból csak egy kevésbé brutálisba kerültem. Ha tudod például, hogy mi a határ-feeling, tudod, mi a diktatúra. Az országhatár felé közeledve valami módon a szervezeted dolgozni kezd emiatt, szorongsz, tudod vagy nem tudod, de érzékeled a diktatúrát.

Ha valakit valami módon élete bizonyos részében korlátoznak, elvonják tőle a szabadságot, az aztán majd paradox módon, boldogabb lesz, érezve és értékelve, hogy fölszabadul. Én hátralévő életemben már mindig érezni fogom a szabadság ízét. Ezt Ottlik Gézától veszem, de tapasztalom magamon. Mivel nem hittem volna, hogy megélem a létezett szocializmus végét, most, noha tudom-érzem a bajokat, alapvetően jól vagyok, és ebből nem is engednék. A korosztályom túl sokat szívott a diktatúra levegőjéből. Sohasem tudok ebből rendesen kikecmeregni, de nagyon erősen érzékelem, hogy mi a szabadság és a nem-szabadság közti határ.

R.M.J.: Szerintem ez teljesen jó jellemzés. El lehet persze mondani, hogy a diktatúra a modern uralmi rendszerek egy formája, a hatalomgyakorlásnak olyan módja a modernitás korszakában, amelyet parancsuralmi, centralizált intézmények jellemeznek, és a demokratikus procedúrák hiánya jellemez, amikor a modern emberi és polgári jogok egyáltalán nem, vagy erősen korlátozottan érvényesülnek. Szabadsághiányos, választás nélküli, demokráciahiányos politikai rendszerről van szó. A kemény és puha diktatúra között ezek a kritériumok nem képeznek különbséget. Diktatúra, mert nincs lehetőség szabad választásra. Nem állnak rendelkezésre választási lehetőségek és nem lehetséges demokratikus eljárások révén szabályozni a társadalom életét.

Vagyis a kádári Magyarország diktatúra volt egészen addig, amíg tartott. Az 1960-as évek közepétől a '80-as évek utolsó harmadáig talán széles társadalmi csoportok szemében ugyanakkor a kádári uralom gyakorlása sikeres volt, annak tűnt.
A diktatúra intézményrendszere, viszonyai és jogi környezete mellett van egy másik tényező is, amelynek alapján nyilván lehet kemény vagy puha, szélsőségesen centralizáló és parancsuralmi, vagy pedig némileg belátó, visszacsatolásokkal dolgozó hatalomgyakorlásról beszélni. Nevezhetjük ezt puha diktatúrának is. A kérdés az, hogy az adott intézmények hogyan működnek, mert a praxis valóban nagyon különböző lehetett.

Így, ha az állambiztonsági szervezet a totális ellenőrzés intenciójával, szándékával lép fel, és ezen belül is offenzív, tehát egy széles körre kiterjedő tömegterrort valósít meg és ennek a légkörét kelti, akkor az egy másfajta praxis, mint hogyha csak az az intenciója, hogy tudni akar a dolgokról, ellenőrizni és belső filozófiáját inkább a prevenció, a megelőzés jellemzi. Tehát nem jut mindenkiről az az eszébe, hogy tulajdonképpen le is kéne tartóztatni, hanem megelégszik azzal, hogy tudjuk, mit gondolnak. Itt is megvannak azok a csoportok, akiket figyelni kell, de ha nyugton maradnak (definíció kérdése, mi az, hogy nyugton vannak) akkor nincsenek feltétlenül velük kapcsolatban agresszív szándékaink.

Ez a praxis, gyakorlat a Kádár-korszakban valóban mutatott változást. Nem rögtön, hiszen a megtorlás időszakában erősen agresszív és viszonylag széles körű terror volt. Le akart számolni 1956 résztvevőivel és aktív szimpatizánsaival, de amikor ez befejeződött, az 1960-as évek elejétől, akkor egy váltás következett be, mert ezek az intézmények másfajta praxis szerint próbáltak működni. Ebben is voltak visszaesések, de az kétségtelen, hogy ugyanazok a típusú intézmények másképpen működtek Nicolae Ceaucescu Romániájában, vagy Leonyid Brezsnyev Szovjetuniójában, mint Kádár János Magyarországán. Tehát, ilyen értelemben, csak ebben a tekintetben, ez valóban egy puha diktatúra volt.

V.L.: Ott volt például a JAK, tehát a fiatal írók József Attila Köre, ami azért vastagon állambiztonsági üggyé vált. Ebben Bandi te is erősen érintett voltál. Nem hiszem, hogy meg akartátok dönteni a rendszert, eszetekbe jutott volna Kádárt kiűzni a fehér házból, mégis ez mindvégig foglalkoztatta az Állambiztonsági Szolgálatot.

K.E.: Amikor másfél évtizeddel ezelőtt a Történeti Hivatal megalakult, első dolgom volt, hogy bemenjek. A József Attila utcában székeltek, a BM épületében. Ott egyébként összefutottunk Ungváry Rudolffal, ő is akkor kérte ki a rá vonatkozó iratokat. Aztán, ha nem is egyből, de többszöri próbálkozás után kaptam egy paksamétát, csomó rám vonatkozó feljelentést, vagy hogyan mondjam finomabban. Jelentést. Nem voltak különösen érdekesek, semmiképp sem túl felforgatók, nem derült ki belőlük, hogy meg akartam volna dönteni bármit is.

Mindenesetre szorgalmas irodalmár kollégák, összesen öten, írogattak többek közt rólam is, a József Attila Körről és az akkori fiatal, fél-fiatal írók tevékenységéről mindenféléket. Amiket élvezettel olvastam, mivel sok mindent leírtak, amit én nem. Naplóíró vagyok 19 és féléves korom óta, és azt csináltam, amikor például "Havasi" fedőnevű ügynök beszámolóit olvasgattam, hogy elővettem az aktuális füzetet, és összehasonlítottam. Hát, a jelentések sokkal részletesebbek, informatívabbak. Sok mindenre már nem is emlékeztem, konkrétan rám vonatkozó dolgokra sem, tényleg korrekt beszámolók voltak.

Szép kalligrafikus kézírással. Ezt akkor inkább viccesnek találtam, egyáltalán nem nyomtam fel az agyamat rajta, nem voltam különösképpen felháborodva.

A rendszerváltás környékén annyit azért vártam volna ezektől az uraktól, "Havasi Zoltán", vagy "Horváth Gyula", "Foktői", "Sziklai Barna" (érdekes, csak férfiak voltak) részéről, hogy fölhívnak: helló, ezt meg ezt csináltam, irkáltam rólad jelentéseket. A neveknek amúgy utána lehet nézni Szőnyei Tamás hatalmas munkája, a Titkos írás második kötetében. Nem akarom őket bántani, de ha elnézést kértek volna, isten látja lelkem, végképp nem lenne semmi indulat bennem. Így sincs nagyon, bár amikor a szemembe tagadta az egyik kolléga egy élő tévéadásban, akkor kicsit fölment a pumpa. De hát, oké, végre is nehéz az élet.

R.M.J.: Ezzel én inkább kutatási témaként találkoztam. Jóval később, a kétezres évek elején, amikor az Antall Józsefről szóló jelentéseket kezdtem el olvasni, ezt aztán meg is írtam. Mellesleg, azért volt sokkal több férfi, mert a rendőrség katonai szervezet és ez egy maszkulin dolog. A hivatásos állománynál, személyzetnél is nagyon-nagyon kevés nő volt. Egy fallokrata szervezet ilyen alapon választja ki az úgynevezett nem hivatásos segítőit is, mert így hívták a hálózati embereket, akiket pontatlanul ügynököknek szoktunk nevezni.

Elég sok ilyen történet előkerült már ahhoz, hogy el lehessen mondani: a beszervezésnek, az együttműködésnek rengeteg féle útja, módja volt. Sokakat valóban zsaroltak, 56-os, vagy még korábbi politikai szerepvállalással, emberi gyengeségekkel, bűnökkel, amiket elkövettek és nem büntették meg őket, vagy nem annyira büntették meg őket. Megvásárolták őket, pénzzel, előnyökkel, bár én nem sok ilyennel találkoztam.

V.L.: Talán mert kevésbé foglalkoztál a hírszerzéssel és a "kémelhárítással".
R.M.J.: Az azonban biztos, kristálytisztán kirajzolódott: lehetett nemet mondani és gyanítom, ahogy az idő előrehaladt, mindinkább lehetett nemet mondani. Ennek az egész gépezetnek a megismerése nagyon fontos. Nem magyaráz meg mindent, és nem attól olyan a Kádár-korszak, hogy az állambiztonság ilyen vagy olyan volt. De nagyon szimptomatikus és - merem remélni - egy még mindig a szabadság által meghatározott rendszerben mindenkinek alapvető joga, hogy megismerje a múltat, meg amit akar, úgy általában. Ha a múltat, akkor azt. Ennek a korszaknak annyi kérdése ismerhető meg, de az borzasztóan bosszantó, hogy vannak kivételezett területek, mint amilyen az állambiztonsági múlt, ami nem ismerhető meg kielégítően.

K.E.: Elképeszt, hogy eddig nem rendezték ezt az ügyet. Az LMP múlt év február végén már harmadszor kísérelte meg törvényjavaslatának tárgysorozatba vételét az állambiztonsági múlt átláthatóvá tételéről. Lázár János erre azt bírta lépni, hogy Schiffer fölmenői "rendszer-fönntartók" voltak. Ez a pofátlan cinizmus megy. Igazából a parlamenti többség minden gátat nélkülöző cinizmusából lett leginkább elegem. Esetleg az én fölmenőim is rendeszer-fönntartók lettek volna? Na mindegy.

És persze, besúgott vagy nem, én nem "mentek föl" senkit, nem kérnék abból hogy ítélkezzek. Az fölsőbb instancia. De az európai kultúrában az árulás a legsúlyosabb bűn. Az Isteni színjáték szerint a pokol legalsó bugyrába a melléig befagyott sátán lábánál sínylődik Júdás, Cassius és Brutus, a három emblematikus áruló. Ez civilizációnk alapbűne. Súlyos konzekvenciái vannak, amelyekkel maguknak az árulóknak, besúgóknak kell szembenézniük, ehhez mások nem szükségesek.

De nem is kell még Dantéhoz sem fordulni, elég, ha gyerekkori olvasmányainkra gondolunk, ahogy borzongtunk Hegedüs vagy Geréb árulása miatt az Egri csillagokban és a Pál utcai fiúkban. Viszont nekünk, a magyar társadalomnak, képviselőink által olyan kereteket kell biztosítanunk, amelyek lehetővé teszik, hogy ha ezek az emberek nem állnak elő és nem kérnek elnézést, minimum a nevük legyen nyilvánvaló. Minden más méltatlan. 56 szelleméhez, és azokhoz, akiket a diktatúra megalázott és megnyomorított.

2013.11.23 09:30

Két szem tabletta hiúságra

Publikálás dátuma
2018.11.18 17:21
A SZERZŐ - „Minden mű végső soron rafinált magamutogatás”
Fotó: /
Egyszer baráti körben megkérdeztem, hogy mit gondolnak, mi az íróember legmakacsabb betegsége. Sokan az ülő életmóddal kapcsolatos nyavalyákat kezdték sorolni, anyagcserezavarokat, rákféléket, majd jöttek a keringési rendellenességek, mindenféle finom és elegáns kórok, amelyek puha macskaléptekkel viszik el a szerzőt. De nem, én nem erre gondoltam, engem nem a szervezet érdekel, nem a test, ami egyébként is olyan, mint egy bíró a rangadón, csak akkor tűnik fel, ha elnéz egy tizenegyest, vagy megítéli a lesgólt. Ha minden jól megy, zakatol csöndben, észrevétlenül. Mit kell ezen ennyit filózni?
A hiúság, böktem ki végül a megfejtést. Ami ráadásul kimondottan sunyi nyavalya, hiszen sokáig hasznára van az írónak. Mert persze lehet írni pusztán a mondandó fontossága miatt, a világ jobbításáért, az emberiség sorsa felett érzett aggodalomért, de ha jobban megkapirgáljuk a dolgot, akkor mindezek titkos összetevője is előbukkan. Az a valaki, aki magában már az első fejezet után átveszi a Nobel-díjat, fogadja a szomszédok gratulációit, álszerényen elhárítja a szűnni nem akaró rajongást. Nem feltétlenül ez a legfőbb hajtóerő, de alig van oly művészi alkotás, amely megszülethetett volna nélküle. Hiszen minden mű végső soron rafinált magamutogatás, a belső világ kiteregetése.
Csakhogy ott van a bibi, hogy a hiúság nem huny ki az utolsó pont kitevése után. Nem szivárog el, nem oszlik szét, mint a hajnali köd, és nem int búcsút, mint aki jól végezte dolgát. A felkorbácsolt hiúság ilyen szempontból a gyűlölettel rokon: sokáig kering még az elme titkos zugaiban, sokáig fecskendezi a maga méreganyagait. Aztán egyszer csak akcióba lép. Felgyűri ingujját az indokolatlan indulatban, vagy sértődős lesz és túlérzékeny. Egy igazi hipochonder, aki a könyökén lévő bőrpírtól pillanatok alatt eljut a gégerákig. Személyes támadásnak érzi, ha nem ő kap minden díjat, dicséretet, bókot. Egyszer csak azt veszem észre, hogy szinte naponta ráállítom magam az örökkévalóság mérlegére, és kalapáló szívvel lesem a kilengő mutatót. Vajon megvan már a szükséges súly, vagy vásári lufiként lebegek a klasszikusok fölött?
Két dologra vágytam korábban. Lássak egy embert a metrón, aki engem olvas. Nem baj ha unottan, kelletlenül, csak tartsa a kezében. Tegyen úgy, mintha lekötné. A másik: legyen valaki a könyvesboltban, aki hosszas keresgélés után az enyémet választja. És még a pénztárnál sem gondolja meg magát. Ha ez a kettő megvolt, akkor mindent elértem, amit elérhettem. A többi már tényleg csak misztika és máz, üres játszmák egyvelege. Egyszer kiszámoltam az eladott példányszámok alapján, mennyi a valószínűsége annak, hogy eleven olvasómmal találkozzak a négyes-hatoson, ha azon állandó jelleggel száz ember utazik. Csak jó valamire, hogy egykor matematika-fizika szakra jártam a gimiben. Az arányszámban elég sok nulla jött a tizedesvessző után.
Teljesen bizonyos, hogy ezt már gyógyítani kell. Két szem pirulát bevenni naponta. Antinárcizmint vagy antiegomint. Ez már nem normális, lassan ott fogok tartani, hogy szerkesztőket és kritikusok kezdek zaklatni, előbb finoman, majd egyre határozottabban, szinte tollba mondom a saját laudációmat. Naponta kétszer megkoszorúzom magam. Ilyenkor nincs más, mint a drasztikus kúra. A megvonás. Elhatároztam, hogy letagadom magam. Dögöljön meg mindenki, ahol van. Fejben jól is hangzott. Aztán egy napon megtörtént a csoda. Odajött hozzám valaki a könyvesboltban. Dedikáltatni szeretné a regényt, mondta hadarva, mintha a gyors beszéddel szeretné legyőzni a saját félszegségét, és már keresgélte a tollat a táskájában. De hát nem én írtam, feleltem. Gyakran összekevernek vele, tettem hozzá, és kicsit még nevettem is a vígjátéki helyzeten. Belül pedig irtó büszkén húztam ki magam; lám, a teljes gyógyulás szakaszába léptem, rajtam már nem fog ki semmi. A harmincas évei közepén járó olvasó csak néz, erre aztán végképp nem készülhetett fel, egyre értetlenebbül pislog rám, még inkább zavarba jön, egy pillanatig talán el is hiszi, hogy tévedett. De aztán kinyitja a könyvet a hátsó fülnél, ahol ott a portré, és akkor már ketten nézzük a rám megszólalásig hasonlító írót, aki elrévedve ül egy ablakpárkányon. Legszívesebben elsüllyednék. Ártatlan könyvvé zsugorodnék, ami leesett a polcról.
Mit lehet ilyenkor mondani? Talán makacsul ki kellene tartanom, de aztán eszembe jut egy kis videó a netről, amelyen sírva röhögtem: egy fickó annyira berúgott egy orosz lagzin, hogy a tükörrel bevont ajtónál előzékenyen előre akarta engedni a tükörképét, aztán irtó dühös lett, amikor erre a másik is előzékenységgel válaszolt. Újra és újra. Az a pillanat már nem volt fenn, amikor hirtelen rájött az abszurd helyzet megoldására. A kijózanodás fájó és perzselő pillanata. Ami szintén felér egy alkotással.
Faarccal újrateremtem hát magam. Mondhatni, gyarló halandóként emelkedem ki a hülyeség habjaiból. Hosszabbnak tűnik odafirkantani a nevet a cím alá, mint ameddig maga a regény létrejött. Hat év hat másodperc alatt.
Most már csak abban reménykedem, hogy a metrón (vagy a villamoson) senki sem gyötri magát az olvasással. Beérik az okostelefonok önvakító fényével. És nem néznek tükörbe.
2018.11.18 17:21
Frissítve: 2018.11.18 17:21

Oroszság-ismereti beszélgetések

Publikálás dátuma
2018.11.18 16:29
Szvák Gyula a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik
Fotó: Tóth Gergő/
A napokban jelent meg Szvák Gyula professzor interjúkötete, amely „Nem lelkendezhetek főállásban” címmel, „Beszélgetések Oroszországról” alcímmel válogatást közöl az elmúlt évtizedekben készült beszélgetésekből.

Negyven év

A kötet egy kitűnő bevezető tanulmánnyal indul, amelynek szerzője a gondos szerkesztő, Gyóni Gábor egyetemi docens, az ELTE BTK Történeti Ruszisztikai Tanszékének munkatársa. Az előszó eligazít, keretet ad és felkészít. Az olvasót egy izgalmas idő-utazás várja, amelynek során megismerheti a történeti ruszisztika első hazai műhelye kialakulásának körülményeit, képet alkothat több mint 25 éves működéséről és egyben áttekintést kap Szvák Gyula professzor 40 éves szakmai pályájáról.
A Gondolat Kiadó gondozta 219 oldalas könyv négy fejezetben 17 beszélgetést és a függelékben három beszédet közöl. Mindehhez a Szvák Gyulával készített interjúk, beszélgetések válogatott, több mint 70 tételt felsoroló, de nem teljes jegyzéke kapcsolódik. A kötet a magyar nyelven készült beszélgetések anyagát tartalmazza, de a jegyzékben számos, 2002-14 között orosz nyelven megjelent szövegről is tudomást szerezhet az olvasó.
Az első szöveg az ELTE Egyetemi Lapokban jelent meg 1979-ben, az utolsó kötetbe felvett írást a Népszava közölte 2018. február 17-én. Az első beszélgetés után egy 1990 májusában, a rendszerváltozást követően készült interjú szerepel, amelyet a Magyar Nemzet közölt. A nyomtatott sajtó vezető lapjaiban (Magyar Hírlap 1990-2002, Magyar Nemzet 1990-2006, Népszabadság 1992-2006, Népszava, 2000-2018, 168 Óra 1995-2017), vagy a szakmai életúthoz szorosan kapcsolódó életrajzi részleteket közlő Zuglói Lapokban (2005) megjelent írások mellett 2004-től a különböző országos és egyetemi honlapokon (pl. fidelio.hu, oroszvilag.hu, elte.hu, kultura.hu, ujkor.hu) közölt szövegekkel is találkozhat az olvasó.
Az első szöveget az 1977-ben az ELTE történelem-orosz szakán végzett és az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszékén tudományos továbbképzési ösztöndíjasként dolgozó fiatal történész jegyzi, míg a 2018. februári interjút az ELTE Ruszisztikai Központ létrehozója, illetve ELTE Történeti Ruszisztikai Tanszék leköszönő vezetője, a ruszisztika nemzetközileg elismert szaktekintélye adja. 40 év.
A kötet több réteget érint, többféle metszetben vizsgálódik. A fejezetek a szövegek megjelenésének egymásutániságát, időbeliségét követik rendre: I. fejezet 1979, 1990-2002, II. fejezet 2004-2005, III. fejezet 2006-2013 és IV. fejezet 2014-218. De követik a velünk élő történetiséget, ahogyan Kassák fogalmaz, „a mi időnket”.

Közeledés és távolodás

Az első fejezetben a szövegek egyik fontos fókusza az orosz fejlődés elemzése, pozicionálása: az orosz, az ázsiai vs. európai kultúra viszonya, a keleti vs. nyugati kultúra, az orosz (klasszikus) kelet-európai vs. nem klasszikus (lengyel, cseh, magyar) fejlődés, Oroszország és az európai kultúra, a rész és egész viszonya. Ahogyan Plehanovot idézi Szvák az orosz történelemmel kapcsolatban: „Oroszország mindig ingamozgásban volt a Kelet és a Nyugat, Európa és Ázsia között, és hol az egyikhez, hol a másikhoz került közelebb.”
Ehhez szorosan kapcsolódik az orosz fejlődés belső sajátságainak leírása, jellemzése: az autokratikus (centralizált) állam vs. demokratikus jogállam elvének ütközése, a mindenkori „peresztrojka” ügye. „Mióta az orosz autokratikus, tekintélyuralmi állam kialakult (a 15. század végétől kezdve), története nem más, mint szüntelen »peresztrojkák« (átalakítások) sorozata. Erre tett kísérletet IV. Iván, az első Romanovok, I. Péter és sorban a többiek.”
Szvák 1993-ban Lihacsov akadémikust idézi, aki azt mondta, hogy „az orosz történelem axiómája az abszolutizmus. Itt legfeljebb arról lehet szó, és azért kell drukkolnunk, hogy a felvilágosult abszolutista kerüljön hatalomra”, majd egy öt évvel későbbi interjúban - orosz értelmiségiekre hivatkozva - kiegészíti: „azt szokták mondani, hogy az abszolutizmus az orosz politika megkerülhetetlen működési formája. Választani csak aközött lehet, hogy ez az abszolutizmus despotikus vagy felvilágosult legyen-e.” A történelem azt mutatja, hogy „ha Oroszországban nem működött az abszolutizmus, akkor mindig az anarchia fenyegette.” Érdemes megjegyezni, hogy a fejezetbe került írások zöme a gorbacsovi (1985 – 1991), illetve jelcini periódusban (1991- 1999) készült.
A másik kiemelt gondolatkör az orosz-magyar kapcsolatokhoz kötődik. Érdekes bepillantást nyerni e történelmi, kulturális, politikai kapcsolatok hullámzó természetébe. A rendszerváltozást követően az 1990-es években - sajnálatos módon - meglehetősen leépültek a magyar–orosz kapcsolatok. Érdemes megjegyezni, hogy a kötet írásainak jelentős része e “mélypont” utáni periódust elemzi.
Megjegyzem, hogy mindkét témakör kapcsolódó beszélgetéseinek fontos közös jellemzője a történeti múltból való utalás a mindenkori jelenre (XX. század, XXI. század), a kontextus. Például a gorbacsovi/jelcini peridus elhelyezése az orosz történelemben, az orosz-magyar kapcsolatok elemzése a Szovjetunió előtti illetve utáni (1990-es évekbeli) viszonyrendszerben vagy a szovjet/orosz-magyar kapcsolatok jellemzőinek követése a rendszerváltozás utáni kormányok viszonyában: a közeledés és a távolodás motivációja.
A második fejezet lebilincselő módon ad betekintést a – Szvák professzor által főkurátorként irányított - 2004/2005 évi oroszországi magyar évad előkészületeibe. Dokumentálja a megvalósulást, a reménykeltő hatást. Az egyik, Varsányi Gyulának adott interjúban Szvák professzor megjegyezte: „tizenöt évnyi lemaradásunk halmozódott fel az orosz kapcsolatok ápolásában, fejlesztésében, amiből ideje behozni valamit”, majd később „a magyar kultúrát olyan helyekre is elvittük, amelyeket elképzelni sem tudtunk, s gyakorlatilag az összes jelentős műfajt be tudtuk mutatni”. Ráadásul felnőtt egy új nemzedék, amelynek már ismerete sem volt arról, hogy mi történt az utóbbi időben Magyarországon.

Egyetemtörténet

A kötet egyetemtörténeti szempontból kiemelt jelentőséggel bír. A beszélgetések, az interjúk egyik, dominánsan a harmadik fejezetben felbukkanó eleme, a hazai történeti ruszisztika, mint multidiszciplináris tudományterület művelése és oktatása az ELTE-n. Szvák professzor saját elképzelései szerint – együtt gondolkodó társaival, Krausz Tamással, Szilágyi Ákossal, Sz. Bíró Zoltánnal és másokkal – tudományos társaságként 1990-ben megalakította a Magyar Ruszisztikai Egyesületet és annak tudományos műhelyeként a Magyar Ruszisztikai Intézetet, amely – és ezt érdemes megjegyezni – “helyet kapott” az ELTE BTK-n.
Ezen előzmények után 1995 végén az ELTE BTK-n megalakult a tanszéki jogosultságú Ruszisztikai Központ, amely 2006-ban felvette a Történeti Ruszisztikai Tanszék nevet, majd 2008 októberében létre jött a Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ is. E központ részeként, 2009. februárban megnyílhatott a legkorszerűbb eszközökkel felszerelt Ruszisztikai Módszertani Kabinet és Könyvtár, amelyet az ELTE és az orosz állami Russzkij Mir Alapítvány közötti, 2008-ban aláírt szerződés tett lehetővé. Az alapítványt elnöki rendelettel 2007-ben hozták létre az orosz nyelv és kultúra megőrzésének és népszerűsítésének céljából.
A kötet nemcsak dokumentálja a szisztematikus munkával kiépített tudományos műhely fejlődésének egyes lépéseit, nemzetközileg elismert eredményeit 1990-től napjainkig, hanem bemutatja a központ részvételét az egyetemi oktatásban, a történelem szakos alap, mester és doktori képzésben.
A központhoz kötődik az egyetem- és felsőoktatás-történeti jelentőségű tény: 2010-től Magyarországon, az ELTE BTK-n megkezdődhetett a Ruszisztika MA(mester) képzés, amelyre Ruszisztika PhD képzés épül. Ahogyan Szvák professzor fogalmaz: „»Russian Studies«, amit csinálunk. Máshol a világban ez a szak van, ezért is akartam itthon is létrehozni. Ország- vagy egész pontosan »oroszság-ismeretnek« mondanánk, míg az orosz (szak) filológiai nyelvvel és irodalomtudománnyal foglalkozik”.
Összegezve, a beszélgetésekből még a laikus olvasó számára is egyértelművé válik, hogy a központ autentikus szellemi-intézményi bázis, orientációs pont, amely lehetőséget ad – széles értelemben – az orosz kultúra hiteles megismerésére, a történelmi-társadalmi-politikai folyamatok tényeken alapuló értelmezésére, segíti a „másik” kultúrájának megértését. Szvák professzor szavaival a magyar ruszisztika elismertségének, növekvő népszerűségének titka az, hogy „nem változó politikai rendszerekhez, hanem a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik”.
A kötet természetesen a címben megjelölt témákról (Oroszországról, (Kelet-)Európáról, ruszisztikáról) szól. De az olvasó megismerheti az interjúalany ruszisztikában, történészként elért tudományos eredményeit, a felsőoktatás modernizálása vagy az orosz kultúra szakszerű megismertetése irányuló törekvéseit is. Markáns véleményt kapunk a tudomány/kultúra és a politika/hatalom viszonyáról, amelynek kiindulópontja a szakszerűség és az elfogulatlanság követelménye. Bepillantást kap az olvasó Szvák professzor sokféle szakmai és közéleti tevékenységébe, amelyet a közjó, a dolgok előremozdítása, a hiteles és megalapozott döntések kialakítása érdekében vállalt, végzett és végez.
A könyvet legalább kétszer ajánlott átolvasni. Először folyamatosan, talán a részletekre kevésbé fókuszálva. E módszerrel az olvasó a történelmi időben és a „mi időnkben” átfogó “képet”, áttekintést kap, megismeri a szerzőt és meggyőződhet arról, hogy jól választott. A második olvasás során az olvasónak kedve támadhat mélyebben utána olvasni, tájékozódni például az orosz történelem kiemelkedő személyiségeiről, az egyetemi „Russian Studies” szak részletes tartalmáról vagy a jelen kortárs orosz művészetről.
Örülök, hogy elkészült e könyv. Köszönöm, hogy elolvashattam és megismerhettem a szerzőt, akivel először személyesen rektorként találkoztam. Személyében nemcsak egy nemzetközileg elismert ruszista, sikeres kutató és elkötelezett egyetemi oktató, de egy olyan ember is bemutatkozik e kötet lapjain, aki a tényekre kíváncsi, az okokra, aki tudja, hogy dolga és felelőssége van és tudja, hogy „nem lelkendezhetek főállásban”.
(A szöveg a 2018. november 7-én, az ELTE BTK Szekfű Gyula könyvtárában, a kötet bemutatóján elhangzott méltatás szerkesztett változata.)
2018.11.18 16:29