Görgey Gábor;
Műsormagazin;Görgey retró tárca;
2013-11-23 09:20:00
A nemzet nem családi krájzleráj - netán Magyar Aruk Fóruma -, melyet maradék bontott anyagokból összebarkácsolnak. De nem is szupermarket, melyet akamok ideológiai iparosok építenek politikai és szellemi vegyeskereskedőknek. Egy nemzetet nem lehet felépíteni, maximum arról lehet szó, hogy a nemzet építi önmagát. Ha hagyják.
Ám az igazán ijesztő az, amit a kiáltvány e pártocska tervezett rendcsinálásáról ígérget. Hogy majd ők megmutatják, mi a rend, csak győzzenek és jussanak hatalomra. Lesz itt olyan nemzetépítés, mint annak a rendje!
Nem bírom megállni, hogy ne idézzem szerénytelenül, amit A rend viss^aperlése címmel írtam, de még 1989-ben. íme:
"Rend. Gyönyörű szó. Sosem a kaszárnyát juttatja eszembe, hanem azt a szép rendet, mely a Teremtés sajátja. A csillagokét és a földi létét. Az élet rendjét, a természet rendjét. A rend: alkonyi láthatáron kirajzolódó jegenyesort idéz bennem és nem katonai alakulatot. A rend a természeti törvények diadala és nem az önkényé, a kényszeré. Mint József Attila számára, aki azt írta, hogy ahol a szabadság a rend, mindig érzi a végtelent. Ez a szó bennem a szabadsággal és a költészettel fonódott össze, az emberiség legtisztább törekvéseivel és a legszabadabb költők gondolatvilágával. Számomra ez a fogalom szent és nagyszerű.
Éppen ezért vissza kell perelni azoktól, akik kisajátítják, mégpedig kaszámyai értelemben. Akik rendpártiaknak nevezik magukat. Akik a kussolás rendjét akarják visszaállítani. Akik azt mondják, hogy ez a kezdődő szabadság már az anarchia. És az anarchiára egyeden orvosság létezik: a rend. Mármint az ő rendjük, a véleménytelenített rendőri rend. A rendészek rendje. Akiknek az agyról is a puskaagy jut eszükbe. Akiknél az a bizonyos anarchia, mellyel fel akarják venni a harcot, nem egyéb, mint a véleménynyilvánítás demokráciája. Ez a kis logikai ugrás, a demokrácia azonosítása a senki által nem kívánt anarchiával - ez ad alapot az ugrásra készeknek a fenyegető visszarendeződéshez.
Ám visszarendeződés helyett inkább azt mondom: vissza a rendet a jogos tulajdonosoknak! Akik aggyal és nem pus- kaaggyal akarják a rendet. íme, mi minden művelhető egy szóval, mennyire kiszolgáltatott lehet egy fogalom. Nem új jelenség, ismerjük jól. A történelem folyamán valószínűleg egyetlen században sem éltek vissza annyi szép, nemes szóval és fogalommal, mint ebben a miénkben.
Humanizmus, szocializmus, internacionalizmus, népek testvérisége, nemzeti egyenjogúság, emberi jogok, népjólét, hazafiság, szabadság, demokrácia: mennyi agyonkoptatott és agyonkompromittált szó és fogalom. Mennyit használták, legtöbbször akkor és ott, ahol üres szó maradt, tartalommal éppen az ellenkező politikai gyakorlat töltötte meg. A machiavellizmus és a cinizmus kimeríthetetlen arzenálja húzódik meg az egykor szép, de fényüket és becsületüket vesztett fogalmak mögött.
Úgy volna jó lezárni ezt a századot, hogy ha az elkövetett és elszenvedett politikai becstelenségek helyrehozhatatlanok is, legalább az eszméket, eszményeket, fogalmakat tisztítsuk meg, úgy vigyük át az új századba, mint tisztességgel restaurált értékeket. Ehhez a hátralévő évtizedben akkor és úgy kellene használni valamennyit, retorikában és gyakorlatban egyképpen, hogy lassan megint kifényesedjenek.
Kezdjük félteni a levegő tisztaságát - elég későn. Kezdjük félteni a folyókat, tavakat, tengereket - elég későn. Kezdjük félteni az erdőket - elég későn. Kezdjük félteni a Föld életét védő ózonpajzsot - csak nehogy túl késő legyen. El kellene kezdeni, hogy féltsük, bármennyire késő, a szavak és fogalmak tisztaságát is. Amíg ennyi zűrzavar és hazugság tapad az emberi társasélet, az annyiszor felrúgott és meggyalázott felvilágosodáskori contrat social, a társadalmi szerződés alapfogalmaihoz, addig a nyilvános szónak, ígéretnek, programnak nincs hitele. Sohasem a társadalom cinikus - ahogy sokan el szeretnék hitetni amiért nem hisz a szavaknak. Hanem akik az egykor tiszta fogalmakkal manipulálnak, azok a cinikusak, mert kifosztják aranyfedezetüket.
Egy kedélyeskedően cinkos mosolyra emlékszem a televízió képernyőjén, nem is olyan régen láttam a gyárak államosítását idéző műsorban. A többi között beszélt e titkosan és puccsszerűen végrehajtott akcióról egy nemrégiben még nagyhatalmú politikus is. Akiről egyébként azt mondja a fáma, hogy az 1968-as, akkor még katasztrófaelhárító, jó időben elkezdett gazdasági reform egyik legfőbb lékelője volt. O, amikor a tévériporter megjegyezte, hogy az akkor még működő pártok háta mögött Rákosi és Gerő előbb végrehajtotta a rajtaütésszerű államosítást, törvényen kívül, és csak amikor megvolt, akkor vitték a parlament elé, utólagos látszatjóváhagyásra - ez a politikus ma, 1989-ben, premier plánban felnézett, kvázi huncutkodva elmosolyodott és azt kérdezte, a világ legtermészetesebb hangján: És ez olyan nagy baj?
Ez a huncut mosoly hátborzongató volt. Ez a cinkos kedélyeskedés rémülettel töltött el. Semmivel sem volt hát-
Iiorzongatóbb, mint mondjuk a recski bányatáj. Benne volt a parlamentarizmus, e fölösleges demokratikus vacakolás mélységes lenézése, úgy, ahogy minden parancsuralmi gőg - mindegy, milyen színben - fitymálja a parlamentáris demokráciát. E megvető meggyőződés vallói mindig a népre, a démos^ra hivatkozva mondtak demokráciát, azaz népuralmat, miközben a népuralom intézményéről, a parlamentről gondolatban is, cselekedetben is ez volt a véleményük.
Vissza kell perelni a kisajátított és kiforgatott szavakat. Nem a rendpártiak rendje kell, hanem a szabadság rendje. Melyben elfér az eltérő eszmék iránt tanúsított tolerancia..."
Itt megszakítom az 1989-ből való idézetet. Mi a tanulság? Már megint igazolódik a legprimitívebb politikai képlet a szélsőjobb és a szélsőbal egyáltalán nem első kézfogásáról századunk történelmében. Azt az urat ugyanis, aki ma régi tévéadásból az újra rendet követelő és rendcsinálást ígérő Csurka felé kikacsint - úgy hívják, hogy Biszku Béla.
Most már csak az a kérdés, c szellcmtalálkoza'. alkalmahól melyik büszkébb a másikra?
(Élet és Irodalom)