Egyedül a tengeren, szemben az elemekkel - nemrég Baltasar Kormakur filmjében szurkoltunk végig egy ilyen sztorit (Dermesztő mélység), most itt van a francia Fordulópont szintén hasonló szituációval.
Csak míg Kormakurnál a kitartó küzdelem magáért az életért folyt, addig Christophe Offenstein mozijában a hiúság kielégítése forog kockán.
A különbség annyi, hogy az egyik igazi dráma, óriási téttel, a másik meg ügyes szórakoztatás, valódi dráma nélkül. Igaz, megfejelve egy kis melldöngetéssel, hogy lám, azért bennünk van a nagylelkűség a rászoruló népek iránt.
Történik ugyanis, hogy Yann, a középkorú sportember új, ifjú szerelmének sebesült bátyja helyett elindul a világ leghíresebb földkerülő vitorlásversenyén, hogy ne álljon ott hiába az a fantasztikusan felszerelt, igazán jó kiállású hajó, ha már benevezték.
Ennek megfelelően látjuk Yannt tekerni a csörlőt, bevonni a vitorlát, meg felvonni a vitorlát, ülni a habokon sikló hajó tatján a fröcskölő hullámok támadásában, meg keményen tartani a kormánylapátot.
És miután egy jó darabig ezek az izgalomkeltő események váltakoznak a vásznon, van időnk eltűnődni, milyen elegáns, férfias sport is a vitorlázás, és hogy ismét itt egy olyan francia film, amely az élet napsütötte oldalán élők fene nagy drámáját hozza elénk.
Mert egy ilyen verseny mégiscsak kemény kiállást követel, és hogy ez mennyire igaz, látjuk, hogy egy ostoba malőr miatt Yann elveszti előnyét, kénytelen kiállni egy szigetnél, s megjavítani a kormánylapátját.
De aggodalmunk felesleges, mert amint ez sikerül, Yann ismét tör előre, egymás után hagyva maga mögött a nemzetközi mezőny más nemzetiségű hajóit. Sőt, még arra is futja, hogy kimentse a tengerből végveszélybe került angol versenytársnőjét.
Konfliktus és mély lelki meghasonlás is van: kiderül, Yann-nak potyautasa akad, a szigeten felszökött a fedélzetre egy bennszülött fiú, mint kiderül később, azért, hogy orvoshoz jusson Franciaországban.
Márpedig a szabályzat szerint diszkvalifikálják azt, aki nem egyedül hajózza körül a Földet. Innen kezdve nem csak az elemekkel látjuk vívni Yannt, hanem önmagával vívódni is.
Elegáns és érdektelen film a Fordulópont. Nincs igazi feszültség abban, hogy hogyan ér be a hajó végül a francia célba. Mert bár a megoldásban van spiritusz, de az egésznek nincs igazi tétje, amitől sorsfordító súlyúnak éreznénk át a végső döntést. (Fordulópont ***)
Aki szereti Forrest Whitakert, az erősítse meg a szívét. Nem egészen olyan szerepben látja, amilyenre ez a kivételes képességű színész hivatott, bár ha nem ő lenne a főszereplő-címszereplő, a film annyit sem érne, mint amennyit Whitakerrel ér.
Az amerikai dicsőség úgy fényeskedik ebben a filmben, hogy olykor az a néző érzése, egy modern Tamás bátya történetet nyomnak le a torkán.
Whitaker kissé görnyedt válla, furcsán kesernyés szájvonala, a sokat tudó néma pillantása szerencsére elvesz valamelyest ebből a kényelmetlen tamásbátyás atmoszférából, de azért marad egy kis rossz szájíz a film félresiklott sztorizása miatt.
Szolgált a valóságban tényleg egy fekete bőrű komornyik a Fehér Házban, aki hét amerikai elnököt szolgált ki Eisenhowertől Reagenig.
Tán még az is megtörténhetett, hogy Obama megválasztásakor valóban tiszteletét tette az Egyesült Államok első színesbőrű elnökénél az ovális irodában, örömét kifejezendő afelett, hogy ez megtörténhetett.
De ahogy ezt a film tárgyalja, abban olykor halvány kétértelműség rejlik, azaz mintha a Tamás bátya fehér urak iránti alázatából és hűségéből is ott lengedezne valami a filmben a komornyiksággal kötelező szolgálatkész magatartásban.
A film, a Fehér Házban folyó szolgálati események hátterében, ellenpontként, végigfut a múlt századi amerikai polgárjogi küzdelmeken.
A komornyik kisebb fiát Vietnámban áldozza fel a hazának, a nagyobb viszont a szolga papa ellentéteként polgárjogi harcos lesz Martin Luther King oldalán, majd Malcom X mellé áll s még a Fekete Párducok tagjaként is összeverik a rendőrök párszor.
De aztán minden le- és kikerekedik, ahogy kell a hollywoodi filmvásznon. S végül is jókat mulathatunk azon, hogy valójában Lee Daniels rendező az, akit elfog az áhítat, ahányszor csak színre léptet filmjében egy elnököt vagy First Ladyt.
Márpedig elnökből sok van, s Daniels használja hozzá Robin Williamst (Eisenhower), John Cusacket (Nixon), Alan Rickmant (Reagen), Jane Fondát (Nancy Reagen). Továbbá látjuk Mariah Carreyt a főhős anyukájának a gyerekkorban, és a nagyszerű Oprah Winfrrey-t, aki a komornyik feleségeként remekül együtt működik Whitakerrel.
Akihez nem csak a szellemkutyaság, hanem még az "utolsó skót király", azaz a gyilkos ugandai diktátor szerepe is jobban illik, mint a szolgálatkész Tamás bátyáé. (A komornyik ***)
