Nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük, hogy a fanatizmus vallási köntösben lépett a történelem színpadára. És bármilyen egyéb területen jelentkező fanatizmusnál időtállóbbnak bizonyult. Sőt, ahol elharapózott, ott önigazolás céljából gátlástalanul használta a vallások speciális kultusz-jegyeit. Nem véletlen, hogy a pszeudó-vallásosság letörölhetetlen bélyegét viselik magukon a fanatizmus elméletének gyakorlati alkalmazásában jeleskedő totális diktatúrák. A kommunista ideológusokat sem a hit igazságainak meggyőző ereje tántorította el a vallás gyors elhalásának gondolatától, hanem a fanatikusok által is kedvelt kultusz magával ragadó triumfalizmusa.
A fanatizmus jellemzője a kérlelhetetlen szigor saját maga, de leginkább mások iránt -, amiből arra lehet következtetni, hogy a világot részben vagy egészben elhibázottnak tartja. Amit önhitt és harcias küldetés-tudata alapján helyreállítani-elrendezni hivatott. Semmisem áll tőle távolabb, mint az irgalom, amiről Shakespeare "A velencei kalmár"-ban ezeket a felejthetetlem sorokat írta: "Megáldja azt, ki adja, s azt, ki kapja. / ...S az Istennek magának tartozéka, / S a hatalom akkor legistenibb / Ha fékje irgalom."
A fanatikus a vallás - s itt elsősorban a keresztény-keresztyény hitvallásra gondolhatunk! - egyetemesnek vallott igazságai körül buzgolkodva arra törekszik, hogy azok általános érvényét saját elképzelései szerint alakítsa, kedvére szűkítse. Hiszen ellentmondásokban bővelkedő elméletei saját használatra készülnek.
Azért kerül meghitt kapcsolatba a rasszizmussal is, mert úgy gondolja, hogy az Isten saját képére teremtett ember túlságosan képlékeny és tág antropológiai meghatározás ahhoz, hogy minden kritika nélkül és pontosabb kategóriák hiányában alkalmas indítékul szolgálhatna a kölcsönös megbecsülésen alapuló, békés egymás mellett élés s legkevésbé sem az együttműködés megvalósítására.
A fanatikus ezért szigorítja-szűkíti a számára nem egészen egzakt humánum-fogalmát. Nem tudja hiánytalanul feldolgozni azt a - soha ki nem mondott, de a szíve mélyén - könnyelműségnek minősített üdvtörténeti eseményt, mely szerint Isten egy ellenszenves etnikumot választott ki arra, hogy akaratát az ember tudtára adja. Kötelességének érzi, hogy az Örökkévaló filoszemitizmusát antiszemitizmussal ellensúlyozza.
De nemcsak a teremtés és a kinyilatkoztatás okoz számára gondot, hanem a megváltás is. Mivel csak önmagát és az önmagához hasonló személyeket tekinti teljes értékű embernek, ezért a megváltást is csak a saját körére vonatkozóan tartja érvényesnek.
Ha elvakult elképzeléseit a vallás világa mégiscsak korlátozná, akkor utat tör magának a politika területére. S minél messzebbre rugaszkodik "szülőhelyétől", annál embertelenebb eszközöket alkalmaz. Elannyira, hogy akár a vallás-ellenesség fegyverzetét is felöltheti. Ahogy a fasizmus idején. De ez már a fanatizmus kegyetlenségben bővelkedő történetének is az egyik legsötétebb fejezete.
Napjaink közéletében azonban törekszik a maga műfaján belül maradni. Korokat, személyeket, életutakat értékel át, követendő álláspontjának igazolására történelmi előképeket, eszményeket keresve. Így lesz Jézus - letudva a kellemetlen rokonságot - párthus herceg. És mivel lépten-nyomon hangsúlyozza a maga kikezdhetetlen és példaadónak szánt elkötelezettségét, környezetében is csak nagyritkán tudatosul a végkicsengésében Istent bíráló magatartásának képtelensége. Holott legalább is a keresztény-keresztyén vallásos belül tudnunk kellene, hogy az ember megtagadása szükségképpen Isten-tagadáshoz vezet.
Ezért mondhatta a közelmúltban Ferenc pápa, hogy "egy keresztény nem lehet antiszemita". Ha e két fogalom - eszerint illetéktelen - összekapcsolása nem lenne jellemző, aligha volna érdemes szót vesztegetni rá. De ne essünk tévedésbe: a fanatizmusnak csak álruhája a vallás. Bármennyire is ragaszkodik hozzá.
Az igaz vallásosság, a kereszténység felelőssége csak akkor merülhet fel a fanatizmussal kapcsolatban, ha eltűri, hogy uralomra jusson. S már akkor is, ha hallgatólagosan veszi tudomásul.
A fanatikus tényleges meggyőződését a Goethe önéletrajzában szereplő Hüsgen, udvari tanácsos fogalmazza meg, aki összehúzott szemöldökkel és szúros tekintettel mondja ki: "Még Istenben is látok hibát." Ezért kell a fanatikusnak átvennie és átértelmeznie Isten szerepét. És azért van szüksége a kérlelhetetlen szigorra, hogy Isten hibáit kijavítsa. És természetesen számos hibát talál. Hiszen Isten jó a fanatikus viszont eredendően gonosz.
Így és ezért keres és talál hibát Istenben.
Teológiai szempontból blaszfémia ez a javából. A legsúlyosabb bűnök egyike. Amit nem fedhetnek el előlünk a megszólítottak önérzetének felszítására szánt nagy szavak. A bűnöket erénnyé változtató harsány szónoklatok. Hiszen a fanatikus magatartását és mondandóját a hübrisz, a mindenekfelett álló gőg vezeti egyre kíméletlenebbnek mutatkozó céljaihoz.
