Amnéziában szenvedők

Közeledve az ország további jobb sorsát meghatározni hivatott általános képviselőválasztások időpontjához egyre többen érzik személyes szükségét annak, hogy jól jövedelmező szerepvállalásos múltjukra visszaemlékezve - további "jó hírük" megőrzése végett -, sajnálkozva nyilatkozzanak mindenféle bulvár- és más, álmában is éberen szorgoskodni tudó sajtóorgánumnak arról, hogy annak idején ki és mit, miért csinált rosszul, cselekedett ostobán vagy hozzá nem értő módon, miközben mindebből a nyilatkozó - az adott időszakról szóló nyilatkozatában tudatos elhallgatással - mindvégig hárítja személyes felelősséget.

E nyilatkozatok közös tartalmi lényege, miszerint az "emútnyocév" történéseiért, elmulasztott lehetőségeiért, hibáiért másokat terheli a felelősség. Hiszen a politikusok legtöbbször minden vezetői tapasztalat nélkül kerültek a különböző kényelmes székekbe, fotelekbe, ahol aztán kellő kontroll hiányában szabadon szőhették fogyatékos álmaikat, ölthették törvénybe "odahaza" ki nem élt vágyaikat. Mindez persze akár még igaz is lehet, vélhetnénk, de akkor vajon hol voltak, mit (nem) csináltak, vagy miért csak hallgatva szóltak, írtak, nyilatkoztak, tiltakoztak azok az egyetemi, főiskolai katedrákról, tudományos műhelyek mélyéről e fogyatékos politikusok által maguk mellé állított szakemberek? Állami-vezető pozíciókba emelték őket, de önmagukat akkor is tudósnak tekintették, ma viszont már önfeledt amnéziában szenvedve harsányan nyilatkoznak.

Ők csak úgy "ott voltak" (valahol)? De vajon mit csináltak, ha még álmodozni sem voltak képesek? Csupán gondolkodtak azon, amivel korábban is tisztában voltak: "a gondolkodás a tett halála". Persze azért - nem kis pénzért - néha írtak is, államilag támogatott kiadásban megjelent műveik eladhatatlan példányszámai tárgyi bizonyítékként még ma is a kiadók raktáraiban pihennek. Többségük azonban állami pozíciója mellett tanított is, igazolva a szólás-mondást, miszerint "aki nem tudja, az csinálja, aki pedig csinálni sem tudja, az tanítja". Így aztán statisztikai kimutatások hiányában ma már nehéz lenne megmondani, hogy a bársonyszékben ülő és álmodozó politikus, avagy az adott állami feladatot csinálni nem tudó, de mellette/helyette egyetemi/főiskolai oktatással, kutatással, (tan)könyvírással foglalkozó személy tevékenysége volt-e károsabb, illetve hatott-e kártékonyabban a társadalomra?

Mindemellett többségük - ne legyen kétségünk - állami-vezetői illetményének legkisebb részéről, és egyéb más természetbeni juttatásairól sem mondott le. Sőt, mindent megtett annak érdekében, hogy állami pozícióját követően hiánytalanul meglegyen a stabil egyetemi/főiskolai státuszhoz szükséges tudományos fokozat, egyetemi/főiskolai docensi, tanári kinevezés, esetleg dékáni, rektori megbízatás. Néhányuknak még a szükséges szakmai tudás, oktatói alkalmasság, tudományos fokozat megszerzéséért sem kell(ett) megküzdenie: őket ugyanis "amnéziás árulásukért" már most (is megelőlegezett) tárt karokkal várják a mindezt honoráló nemzeti felsőoktatás egyes intézményeinek vezetői.

De hát akkor hol van az igazság? A tükörbe nézve visszaköszönő önkritika, vagy legalább a közszolgálat anyagi, erkölcsi (netalántán egyes esetekben a büntetőjogi) felelőssége? Igazság? Erről - a nyilatkozó személyre tekintve - legfeljebb az egyik Hofi által előadott slágersor juthat az eszünkbe: az igazságból elveszett az "i". És a közszolgálat ellátásáért viselt személyes felelősség, az smafu? Hiszen akkor az álmait és vágyait minden érdemi kontroll nélkül törvényekbe író miniszterek, képviselők, politikusok mellett a szakmát képviselve ők voltak az úgynevezett szakemberek. Vajon miért nem szóltak, tiltakoztak, nyilatkoztak e törvénytelenségek ellen? Avagy felállva a fenekükhöz ragadt közös állami-vezetői székből, illetve személyre szabott kiváltságaikról lemondva, miért nem távoztak pozíciójukból?

Ma már nem igazán tűnik elegánsnak és szalonképesnek - vissza és másra mutogatva - a lelki és fizikai megviselésre hivatkozva, az egyetemi "felelőtlenség" falai közé zárkózva elmenekülni az akkori eseményekért való felelősség elől.
Nekem mindenesetre minderről Carlos Castaneda "A személyes történet eltörlése"címen híressé vált, gyakorlatba is átültetett életbölcseleti eszmefuttatása jut eszembe (nem szószerinti idézésben): " … el kell tüntetni a múltat/ de hogyan/ ne áruld el, hogy ténylegesen mit is csinálsz/ majd mindenkitől, aki jól ismer el kell távolodni/ ezzel lehet magunk körül ködöt teremteni/ de hát mi abban a rossz, hogy mások tudják, ki vagyok/ az, hogy akik ismernek szokásos tulajdonságaidat várják el tőled/ ettől kezdve pedig az ember mindettől, - ezen mások által ismert és igényelt elvárásoktól - nem tud szabadulni /ezért igényeld és élvezd az ismeretlenség teljes szabadságát/ ezáltal senki nem ismer tökéletes bizonyossággal/ de hát ez hazugság volna/ engem (értsd alatta Carlos Castanedat)már nem foglalkoztat, hogy mi hazugság, és mi igazság/ a hazugság csak akkor hazugság, ha van múltunk.".