Sok uniós illetékes már most erősödő aggodalommal várja a jövő év májusában megrendezendő európai parlamenti választást. "Európa sarlatánjaitól", a jobboldali populista euroszkeptikusoktól tartanak. Nemcsak azért, mert közismerten jól tudják mozgósítani lelkes táborukat, ami különösen fontos az általában alacsony részvétel mellett megtartott EP-voksoláson, hanem amiatt is, mert várhatóan minden korábbinál több képviselőt delegálhatnak az Unió parlamentjébe.
Van is abban valami abszurd, hogy az üléseken egy sor honatya habzó szájjal szidja az EU-t, miközben ők is élvezhetik az EP-tagság minden előnyét, a magas fizetést, a költségtérítéseket, s az egyéb juttatásokat. Persze nem kell Brüsszelig menni, hogy ilyen bizarr anomáliákat tapasztaljunk. Itthon is oly sokszor hallhattuk az unióellenes szólamokat, miközben ha tetszik, ha nem, a beruházások 95 százalékát a brüsszeli támogatások révén finanszírozzák.
Az euroszkepticizmus gyökerei a nyolcvanas évekre nyúlnak vissza. Akkoriban sokan attól féltek, hogy az Európai Unió középpontba helyezésével, a gyengébb gazdasági helyzetben lévő tagországok felvételével veszélybe kerül a jóléti állam. Néhol, így Franciaországban a Nemzeti Front, valamint Ausztriában a néhai Jörg Haider Szabadságpártja révén, az euroszkepticizmus antiszemitizmussal is ötvöződött. De nem ez volt a jellemző. Sőt, a muzulmán országokból érkezett bevándorlók tömeges felvételével a populista tömörülések az iszlám-hívők ellen fordultak, őket téve felelőssé a növekvő bűnözés miatt. Közben a Nemzeti Front is komoly átalakuláson ment át, a pártnál szintén muzulmánellenesség váltotta fel az antiszemitizmust. Az EU-hoz csatlakozott közép-európai országokban, így Magyarországon is, a gazdasági válsággal erősödött fel az euroszkepticizmus, amelyet a jelenlegi kormány 2010 óta felülről is gerjeszt.
Megannyi uniós tagállamban népszerűvé vált minden gyarlóság okozójának az EU-t beállítani. Brüsszel biztos, hogy nem hibátlan. Sokszor lassan reagál a kihívásokra, s politikusai nem tudják érthetően elmagyarázni polgárainak, hogy mennyi előnyük származott az uniós tagságból. Az Európai Bizottság illetékesei sokszor beszéltek arról, hogy az Uniót közelebb kell hozni az emberekhez, de senki sem tudta megmondani, mégis hogyan. Ettől függetlenül, nem Európa alapító atyái tévedtek, amikor a közös európaiság eszmeiségét próbálták átültetni a gyakorlatba. A döntési mechanizmust általában az önző tagországok akadályozzák.
Félő, hogy jövőre, kivált az EP-választás után, az állam- és kormányfőknek még nehezebb lesz közös nevezőre jutniuk az alapvető kérdésekben az egyes uniós csúcstalálkozók alkalmával. S nem is csak a nyíltan euroszkeptikus pártok várható térnyerése miatt. Már most érzékelhetjük, mennyire fenyegető valóságról van szó. Az a legnagyobb baj, hogy amint a német kereszténydemokrata CDU-hoz közel álló Konrad Adenauer Alapítvány minap közzétett felmérése rámutat, az euroszkeptikusok véleménye a hagyományos pártok álláspontját is nagyban befolyásolja. Nagy-Britanniában például az UKIP nyomása miatt David Cameron brit miniszterelnöknek rendre engedményeket kell tennie a konzervatív párt euroszkeptikusainak.
Erre persze legyinthetünk, mondván, a briteknél sosem volt annyira népszerű az európaiság gondolata. De még a politikai korrektségéről híres Németországban is tapasztalható, hogy a populizmus beférkőzik a mindennapi politikába, s a hagyományos pártok időnként nem a legjobb választ adják erre. Bár Angela Merkel a koalíciós szerződést bemutató sajtóértekezletén kiemelte, erős Európa nélkül nincs erős Németország, a koalíciós szerződésben inkább csak érintőlegesen szólnak a témáról.
Pedig az EU-val szembeni ellenérzések érezhetően nőnek, még akkor is, ha az euróövezetből való kilépést nyíltan szorgalmazó Alternatíva nem került be a parlamentbe a szeptemberi választáson. A CSU minap megrendezett kongresszusán szinte közfelkiáltással választották meg a keresztényszocialisták alelnökének az EU-t rendszeresen ostorozó Peter Gauweilert. A CSU-nál ugyanis úgy vélik, meg lehet kaparintani azokat a szavazókat, akik az Alternatíva belső feszültségei miatt kezdenek eltávolodni a párttól. Veszélyes stratégia. De sokat sejtet az is: a keresztényszocialisták elnöke, Horst Seehofer váltig ragaszkodott ahhoz, hogy a nagykoalíciós szerződésbe belevegyék a párt azon javaslatát, amely szerint a külföldieknek autópályadíjat kell majd fizetniük az országban. Mi más ez, ha nem populizmus?
Olaszországban Silvio Berlusconi pártja, a Forza Italia politikusai sem riadnak vissza az EU-t bíráló megjegyzésektől. A párt azonban szétesett, a médiacézár tömörülése már nem számít megkerülhetetlen tényezőnek. De nemcsak a jobb- a baloldalon is tapasztalhatóak a populizmusra utaló tendenciák. Manuel Valls francia belügyminiszter hasonlóan keményen lép fel az illegális bevándorlókkal szemben, mint egykor Nicolas Sarkozy. Szó se róla, népszerű is a lakosság körében. Az azonban vitatható, hogy a kemény kéz stratégiája a legmegfelelőbb módszer-e. Ugyanakkor a francia szocialisták természetesen nem vádolhatóak unióellenességgel.
A nagy pártokat óriási felelősség terheli az unióellenes erők térnyeréséért. Nem könnyű, s nem is lehet tanácsokat osztogatni, miként léphetnének fel hatékonyan velük szemben. Az azonban biztos, hogy nem az a jó út, ha maguk is átveszik a populisták témáit. Európa csak veszíthet, ha ezt a stratégiát követik.