Haptákba kell majd állniuk az új parlament képviselőinek a most összetákolásra váró házszabály értelmében. Amint megjelenik majd Kövér elnök úr a pulpitoson, így kell köszönteni őt, derűs tekintettel. Persze van ennek még egy-két föltétele, például az, hogy a Fidesz-KDNP ismét győzzön, meg Kövér úr legyen megint az elnök. Kacagtam volna ezen az "újításon", ha Gulyás Gergely, a jólfésült hajú ifjú jogtudós nem tár föl további részleteket is.
Egyebek között azt, hogy minimálisra szándékoznak korlátozni a T. Ház plenáris üléseit, a törvényjavaslatokat alapjában nem ott vitatnák meg, hanem "szakbizottságokban". Ha jól értem, a tévék az új rendszerben csak arról tudósíthatnának, hogy a honanyák és honanyák nyomják a gombokat. Gulyás úr azzal indokolta ezt, ahogyan most dolgozik a képviselőház, az a közönségnek szól, legyen min csámcsogniuk a nézőknek.
Csakugyan, az Európai Unió törvényhozásainak a többsége ezt a módszert követi. Abban a meggyőződésben, hogy a döntéshozó képviselőket a polgárok választják, legyen tehát joguk arra, hogy láthassák, ellenőrizhessék, miként is dolgoznak. Ez a gyakorlat értelemszerűen nem vág egybe a mai kormánytöbbség vágyaival, az ő szándékuk a megreformált házszabállyal az, hogy végre nyíltan is bevezethessék az új Horthy-rezsimet, berendezkedhessenek akár negyedszázadra is, sőt, vágyaik szerint még többre. Formailag legyen parlament, kegyből kaphasson helyet benne akár tucatnyi Peyer Károly, Kéthly Anna, Rassay Károly, igaz és őszinte demokrata, de a szavuk annyit érjen, mint a szenteltvíz.
Ez a stratégiai a cél, és vele szemben olyan célt kell állítani, amellyel ez a becstelen demokráciagyilkos elképzelés biztosan megbuktatható. A lehető legnagyobb biztonsággal kell belevágni az elkövetkező parlamenti választásokba, és ennek a legalkalmasabb eszköze az egység, a demokratikus ellenzék tömörülése. A finnyáskodást sutba kell dobni, ez lehet a garanciája annak, hogy akik őszintén törekednek a gonosz kormányzat leváltására, nem egymás nyakát szorongatják, éppen ellenkezőleg, ha nem könnyen ugyan, de közösen kidolgozzák a módszereit. És közösen is hajtják végre.
Válságos fordulatok idején a történelemben több példa volt erre. Sőt, éppen a legkényesebb időkben. Azért citálom elő a második világháborús francia tanulságot, mert kísértetiesen hasonlított a nácik megszállta horthysta Magyarország esetére. A hitlerista hadigépezet mindkettőt megszállta, kíméletlenül letiporta, annak révén is, hogy kihasználta az őket kiszolgálni kész csatlós erőket. Budapesten a Főméltóságú kormányzó urat, a lovas tengerészt, Vichyben Philippe Pétain marsallt, azt az aggastyánt, aki fejet hajtott Hitler hadigépezete előtt. Ebben az időben volt egy huszonöt éves fiatalember, bizonyos François Mitterrand nevű, aki megszökött a hadseregből, de egyelőre nem azért, hogy az ellenálláshoz csatlakozzék, hanem helyezkedni igyekezett. Úgy kalkulálta, akkor éppen talán Pétain "a jó". Elkecmergett Vichy-ig, fölajánlotta a szolgálatait, kormánytag is lett, sőt úgy buzgólkodott, hogy megkapta a tábornagy legmagasabb kitüntetését, a "francisque"-ot.
Rájött aztán, hogy talán mégsem a jó lóra tett, az ellenállás a szövetségesek oldalán áll győzelemre, kerülő úton eljutott Londonba, hogy egyenesen De Gaulle tábornoknál jelentkezzék, kész a csatlakozásra. De Gaulle titkos szolgálata volt olyan precíz, hogy tudta kivel van dolga, a generális, ha hajlamaira hallgat, befogja az orrát, úgy fogadja a jövevényt. De nem ezt tette, hanem kezet nyújtott, mert az volt az elve, hogy a gonosz ellenség teljes és végleges legyőzéséhez mindenkivel össze kell fogni, biztosra kell menni, ami utána történik majd, más mese. A kalkuláló Mitterrand, akkor éppen Morland kapitány, így egyszerre ellenállóvá vedlett, és közösen csak leverték a gonoszt. Úgy negyven esztendővel később ugyanez a Mitterrand az Ötödik Francia Köztársaság elnöke, De Gaulle utóda lett, az eddigi leghosszabb mandátummal, tizennégy éven keresztül.
Amennyire De Gaulle nem szívelte a nácikkal együttműködőket, ugyanúgy szabódott szövetkezni a kommunistákkal is. Más okból, de így viselkedett. Az ő ellenállási mozgalma mellett a kommunistáké is gyűlölte a nácikat, ugyanúgy fegyverrel harcolt ellenük, nem kevesebb sikerrel, éppen ezért De Gaulle vetélytársaknak tekintette őket. Ugyanakkor azonban úgy is vélekedett, hogy közel a győzelem, a harc a legkényesebb, talán végső szakaszába érkezett, és ekkor éppen nem egymást szapuló belharcot kell vívni, hanem ugyancsak együttműködni mindenkivel, aki őszintén törekszik az összefogásra. Ez az üdvözítő pillanat elérkezett, Párizs kivívta fölszabadulását. A nácik vesztettek, de még nem végképpen, viszont ez volt a fordulópont, a diadalt megelőző utolsó percben is szövetkezni kell azzal, aki alkalmas és kész erre.
Von Choltitz tábornokot, Párizs náci parancsnokát, a vesztest, a Montparnasse pályaudvarra rendelték, írja ott alá a megadási okmányt. De Gaulle-t Leclerc generális, a megbízottja képviselte. Meghívtak azonban még egy urat, Henri Rol-Tanguy ezredest, a párizsi kommunista ellenállás parancsnokát, aki Leclerc-rel közösen hörpintette ki a győzelem poharát. A becsületes harcmodor ezt követelte. Mert talán szövetkezés nélkül is diadalmaskodhattak volna, de így biztosabban, és sokkal kisebb vérveszteséggel.
Hát eddig tartott a tanmese.