Most Richard Shepard próbálkozik ezzel a Dom Hemingway című filmjében. Sem rendezőként, sem forgatókönyvíróként nem bír vele. Mint aki nem tudta eldönteni, drámát akar vagy vígjátékot, esetleg könnyed paródiát kőkeményen disznó stílusban, hol erre tereli, hol arra, hol össze-vissza a maga palimadár bűnöző történetét. A sokkolónak szánt indító jelenetben, amikor címadó hőse a börtönben egy társa orális szex szolgáltatását fogadja meztelenül, miközben himnikus lelkesedéssel és mosdatlan szájjal zeng büszke költeményt a férfiasságát jelképező testrészéhez, annyi sejthető, hogy ettől a fickótól minden kitelik. Ez a minden azonban főként dühkitörésekkel és ocsmány kifejezések áradatával önti el időről időre a vásznat.
Shepard képtelen eldönteni, hogy durva és erőszakos fickóról mesél, igazi kemény rosszfiúról, vagy inkább a piától és kokótól elbutult senkiháziról, aki még a kasszafúró szakmában is inkább nagyhangú pancser, semmint nagymenő. Vagy netán a lányát kiengesztelni igyekvő szívbéli atyáról, aki jóvá akarja tenni a tizenkét elszalasztott évet. Shepard ezeket nem tudja összehozni. Kiderül, hogy hőse más helyett vitte el a balhét, s ült tizenkét évet, de az nem, hogy karakán volt-e, vagy palimadár. Kiszabadulva mindenféle kalandok esnek meg vele, véres péppé aprít valakit, az alvilág császáránál édes életet él, kőgazdagból csontszegény lesz, majd elmegy az unokája mellé pesztrának… Olyan cikk-cakkokat ír le a film, mintha a bűnügyi filmkészítés paródiája lenne. De annak sem logikus. Marad Jude Law, mint ámulatunk tárgya. Mint a nagykönyvben, adja a bamba, bunkó bűnözőt. Őrjöng, dühöng arcveresedésig. Játszik. Egyetlen igazi pillanata sincs. Pedig jó színész.
(Dom Hemingway **)