"Édesanyám Svájcban utolsó éveit töltötte egy zárdában, ahol misszionáriusok tartottak előadást. Az egyik lepratelepre toboroztak apácajelölteket. 18 éves anyám úgy érezte, hogy neki ez a feladata az életben. Református édesapja kétségbeesett. Szülei elhatározták: férjhez adják. Anyám nem akart férjhez menni, apám pedig nem akart megnősülni. Megismerték egymást és szerelembe estek, apám pedig azt mondta: kedves Klárika, én is hasonlóan gondolkodom, mint maga, egyezzünk meg, ha egy éven belül nem lesz gyermekünk, akkor én megyek Assisibe barátnak, maga meg mehet leprásokat gyógyítani. Anyám ebbe beleegyezett, megházasodtak. Vészesen közelgett az egy év vége. Apám kezdett ideges lenni, hogy mi lesz. Ám január táján nagy boldogan nyugtázta, hogy nem kell barát ruhát magára ölteni. Hát így kezdődött a családi legendárium szerint."
Így esett, hogy Budapest lakossága egy Imre nevű fiú gyermekkel gyarapodott, akihez örököltek egy szigorú német nevelőnőt.
"Költő nagybátyám egyik versében azt írta rólam, hogy őrmesterként német nő nevelte, aki katonás rendet vezetett be a gyerekszobában. Lefekvés után a rendelésből hazatérő apámat sem engedte be hozzám. Mire apám rendszeresen kirúgta, mert hirtelen haragú ember volt, de kisvártatva megbocsátott neki. Apám halála után egyszer a körúton sétáltam, amikor odajött hozzám egy fiatalember és elmesélte, egy alkalommal apámat kihívták a mamájához, akinek tüdőgyulladása volt. Pincelakásban éltek, nagyon nyomorúságos körülmények között. Apám a szokott protokoll alapján mondta, hogy csak könnyű finom levest lehet neki enni. De hát honnan szedjünk mi tyúklevest? - kérdezte a fiú. És akkor apám ott hagyott egy húszpengőst. Nekünk otthon sosem mesélt ilyen történeket."
Mécs Imre villamosmérnöki karon végzett. Szép számú szabadalma és tudományos cikke született. Vajon miért nem lett orvos vagy tanár, mint a szülei?
"Egy Märklin vasúttal kezdődött minden… Apám maga is kedvelte a technikai játékokat. Három éves koromban kaptam a vasutat tőle, amivel főleg ő játszott, de ezzel megalapozta a technika iránti érdeklődésemet. Ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetett arra is, hogy sokat olvassak. Gazdag könyvtárunk volt, amit főleg anyám uralt. Ő adta a kezembe a fontos könyveket. Kilenc éves koromban apám megtiltotta, hogy Jókait olvassak, mert éretlennek tartott. Mind a 100 kötetet végigolvastam. Ennek eredményeképpen sajátítottam el némi latin tudást, rengeteg francia és német szót, valamint megismertem a tőzsde világát is, meg persze egy káprázatos mesevilágot. A regények hatására erősödött magyarságtudatom. A szüleim Trianon kárvallottjai voltak, de méltósággal viselték, ami velük történt. Visszatérve a kérdésre: '45 elején többször jártam a Teleki téren, ott tanyázott akkoriban az ócskás piac. Öreg órákat vettem, amiket szétszedtem, ismerkedtem a szerkezetükkel, és ezen közben érdekes felismerésre jutottam: az órák belsejében a készítők egyedi kéznyomai a lelküket is sejtetni engedte. Később új hobbinak hódoltam: rádióamatőr lettem, morzét tanultam, ami később a börtönben nagyon hasznos volt. Vasút, óra, rádió… így jutottam arra az elhatározásra, hogy a mérnöki szakra jelentkezem. Sikeresen el is végeztem, ám a karrierem a börtön miatt megbicsaklott. Amikor kiszabadultam, egy kisszövetkezetbe kerültem. Máshol szóba sem álltak velem. Nagy szerencsém volt, hogy ott hagytak kísérletezni. Persze nem azonnal. Eleinte nem adhattam be szolgálati szabadalmat, mondván, egy rovott múltú, politikailag megbízhatatlan, veszélyes alak húzza meg magát. Örüljön, hogy van munkája. Amikor már oldódott a légkör körülöttem, egyre merészebben szárnyalhatott a fantáziám. A szövetkezetbe csempészek hozták be az első integrált áramköröket, mesebeli árakon, azokból építettem a digitális impulzus generátort."
Börtönévek… A nyolcvanadik születésnap alkalmából rendezett családi ünnepségen ott voltak néhányan az egykori cellatársak közül. Mindegyikük szót kért. Volt ott minden, csak kesergés nem. Vidám történetek, csasztuskák, mintha egy SZOT-üdülés emlékeit idéznék fel. Elmúlt a harag, a gyűlölet, a bosszúvágy? Vagy nem is volt?
"Voltak indulatok bennem is, de most 80 éves koromban, bármily hihetetlen, magam sem tudom elhinni, hogy ennyi vagyok, úgy érzem, nem az állandó kesergéssel, a jogos harag ébren tartásával kell foglalkoznom. Van nyolc szép, okos gyerekem, és egy drága jó feleségem (Magyar Fruzsina dramaturg - a szerk.), akik olyan sok örömet okoznak nekem, hogy ez felülír mindent. De ez már a kádári időkben is így volt. Egy szilveszterkor nálunk volt a banzáj. Amikor a börtöntörténetekre került sor, mindenkiből folyt a szó, tolultak fel az emlékek. Hajnalban Árpi (Göncz Árpád) fölállt, és azt mondta: "Gyerekek, szép volt, jó volt, elég volt! Menjünk haza!" Sokfélék voltunk a cellában, nem csupa grállovagok, jellemóriások, de összekötött bennünket a közös hit a szabadságban, és abban, hogy egyszer eltűnik az az erőszakos hatalom, amely nagyon félt tőlünk. Egyszerre volt erős és gyenge. Persze nem sok víg nap volt a börtönben, de az is igaz, hogy nem csak keseregtünk. Ma azt mondanám, egy több éves önismereti, társadalom-ismereti tréning részesei voltunk. Sokat tanultunk egymástól, és jobban megismertük magunkat is."
Mécs Imre mélyen istenhívő ember. Vajon a hit hogyan segítette őt át a nehézségeken? Ateista embernek nehéz elmagyarázni, hogy hol van a megpróbáltatások idején Isten. Talán csak Mécs Imre felesége érti ezt, bár ő vállaltan ateista. Mégis ritka harmonikus, ma is szerelemmel teli a házasságuk. Istenhit-egzakt tudományok. Hogy is van ez?
"Az ember nem tud másként elképzelni bárkit, a legfőbb lényt sem, csak ha a képzeletében, a lelkében a saját képére formálja őt. Ez fordítva is igaz: az a bizonyos Isten a saját képére formált minket, ergo az antropomorfizmus nem is olyan nagy logikai csavar. Azt tanultam a Műegyetemen, hogy lehetőleg minden tételt logikai úton kell levezetni. Simonyi professzor szerint a világon mindent meg lehet tanulni, meg lehet magyarázni, csak idő, szorgalom és akarat kell hozzá. A kérdés csak az, hogy mennyi idő alatt? Én azt vallom, hogy minden logikus tevékenység után és közben is vannak hitek. Ezek a legkülönbözőbbek lehetnek. Amikor valaki egy őrült fantazmagóriát kerget a kémiában, és végül rálel, akkor valamiféle hit vezeti. Einsteinnek is volt saját istenhite. Tehát van egy istenhitünk, amely a mi képünkre és hasonlatosságunkra alakult ki, és ez afféle munkahipotézisként segít, hogy az ember tisztességesen éljen és alkosson. Az igazi nagy ellenség a közömbösség. Aki ateista, aki küzd Isten léte ellen, az is valahol, fura mód, mégis csak istenhívő. Mitől tud talpra állni, ha csalódik azokban, akikről azt gondolta, hogy a barátai? Én attól, hogy hittem az emberi nagyszerűségben, és nem engedtem, hogy a csalódások magukkal rántsanak. Mi a börtönben is nyitottak voltunk, meg tudtuk érteni azokat az embereket, akik másképp gondolkodtak. Jó barátaim között voltak kommunisták, akiket később kivégeztek - Angyal Pista, Szirmai Ottó vagy Bárány János. Elfogadtam, hogy az enyémtől eltérő nézeteknek is van létjogosultsága. Hiszem, hogy minden nehézség elviseléséhez Isten adott erőt."
2013. október 23-án, ahogy minden tüntetésen, a tömegben állt Mécs Imre, feleségével összekapaszkodva. Lovas Zoltán újságíró írta a Facebook-on:" Imre, neked kellett volna ott állni a színpadon." De nem hívta senki. Mégsincs sértettség és csalódottság benne. Vajon azért sem, amiért más lett a világ, mint amilyennek a rendszerváltáskor képzelte?
"A szomorúságon meg az elkeseredésen túl sok bennem a miért is. Kezdetben nagyon sikereseknek tűntünk. Relatíve könnyen sikerült ezt az országot, amelyiknek nem adatott meg a 20. században, hogy saját dolgait rendbe hozza, öntudatra ébreszteni, önvizsgálatra buzdítani, rávezetni az igazi demokrácia útjára. Nem véletlen, hogy az ellenzéki kerekasztalnál demokratikus jogállamot definiáltunk. Tehát azt, hogy nem elég a demokrácia, emberi jogok is kellenek, amelyek a kisebbségeket és az egyéneket, de a többséget is védik. Fiatalos lelkesedéssel úgy gondoltuk, hogy sikerült magunkkal ragadni az országot, és történelmünkben végre egy nagyon pozitív folyamatot indítottunk el. Ez felemelő érzés volt. Ahogy az is, hogy ott állhattunk a Hősök terén. Igaz bennem volt egy kis félsz, hogy olyan erőket is felszabadítunk, amelyeket nem tudunk megfékezni. De gyorsan elnyomtam magamban a rossz érzést. Azt hittem, attól kezdve csak jó dolgok történnek ebben az országban. A naivitásomról egy korábbi történet: '80 szeptemberében a villamosmérnöki levélpapíromon az ország vezető szerveihez levelet írtam az Alkotmánybíróság felállítása ügyében. Ma is álmodozó vagyok. A többi között ezt is anyámtól örököltem. Nem akarom megkerülni a kérdést, hogy mit éreztem most október 23-án. A legkevésbé az zavart, hogy engem nem hívtak beszédet tartani. Jobban bántott és bánt az a széthúzás, ami a demokratikus ellenzéket jellemzi. Mi '56-ban másként képzeltük a rendet. Bent a börtönben volt egy szabály a viszályok feloldására. A kínzó nyári melegben, a 2x3-as zárkában nagyon hamar fölizzottak az indulatok. Utólag nem is értettük, hogy miért lehetett összeveszni azon, hogy a T34-es lövegének mekkora az átmérője. A szabály így szólt: ha valaki megsértette a másikat, és mondjuk azt mondta, hogy te egy ökör vagy, akkor 24 óráig semmilyen sértőt nem mondhatott neki. Másnapra el is felejtettük, hogy mi volt a balhé tárgya. Kezet adtunk egymásnak, és ott folytattuk, ahol vita előtt abbahagytuk."
A mai politikusok is megtanulhatnák ezt. Vajon megtanulják? Hogyan látja a jövőt Mécs Imre?
"Nem vagyok optimista, pedig korábban a legrosszabb helyzetben is bizakodni tudtam, különben megőrültem volna. Ha shakespeare-i vénával áldott volna meg az Isten, szörnyű sorstragédiát tudnék írni mindabból, ami velem, velünk történt. Ahhoz képest jobb a helyzet, de nem jó. Nagyon akarom hinni, hogy kilábalunk ebből a mostani állapotból. De ott a Műegyetem előtt, ahol 57 évvel ezelőtt a 16 pontot megszövegeztük, ahonnan elindultunk a városba, most nem volt jó érzésem. A mostani beszédekben '56 talán egy félmondatban szerepelt. Hol van, hová tűnt '56 egységesítő ereje, ami a legkülönbözőbb osztályokból, rétegekből, foglalkozási ágakból jött, különböző életkorú embereket egy táborba szervezett? Akkor mindenki világosan látta, mi kell ahhoz, hogy előre jusson az ország, hogy szabadság kell, hogy függetlenség kell, hogy demokrácia kell. Ezek ma üres szlogenek, nagy szavak. Mi nem a hatalmat akartuk. Szabadok akartunk lenni. Szabadságot akartunk. Ha végig tekintünk ennek a szerencsétlen országnak a történelmén, csupa kudarc, csupa kellemetlenség. Mi a fenének másztunk bele az első világháborúba?! Egyetlen egy ember volt a politikusok között, aki fölmérte, és aki azt mondta, hogy nem, nem szabad! És utána ő is beadta a derekát. Pedig hiszem, tudom, hogy ez egy jobb sorsra érdemes nép. Mondhatják persze, mit dumál ez az öreg hülye, én akkor is szenvedélyesen mondom a magamét, ha kérdeznek, ha nem."
Névjegy
Mécs Imre (Budapest, 1933. szeptember 4.) villamosmérnök, politikus. 1956-os forradalmi tevékenységéért, az utóvéd harcokban való részvételéért, a forradalmi eszmék életben tartásáért előbb halálra, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Az 1963-as amnesztia idején több ezer társával szabadult, ezután villamosmérnökként dolgozott. A Kádár-rendszer kemény ellenzékéhez tartozott. 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd az ebből kialakuló Szabad Demokraták Szövetsége egyik alapítója, vezetője. 1990 és 2010 között országgyűlési képviselő (1990-2006 SZDSZ, 2006-2010 MSZP).
