A hetvenéves Eötvös Péter

A magyar zeneművészet egyik legnagyobb élő alakja, csütörtökön ünnepelte hetvenedik születésnapját. Nem súlyos vétek néhány nappal a jelentős évforduló után megemlékezni a jeles évfordulóról, hiszen hétvégi számban tesszük ezt, ott is a művészeti témákat méltóbban képviselő mellékletben, a Szép Szóban.

Nehéz a műfaji összehasonlítás, bár költészet és muzsika édestestvér, abban a mellékletben, amely József Attila hajdani folyóiratának a címét kölcsönzi. Kizárólag művészeti szempontból, tehát minden hétköznapi politikát mellőzve, aligha véletlen, hogy Eötvös Péter legutóbbi operai bemutatója, "Az ördög tragédiája" úgy három esztendeje Münchenben volt, Madách Imre drámájára építve. Eötvös azt vallja, (talán vitatkozni érdemes volna vele), hogy ez a szerinte inkább "könyvdráma" nem annyira zenés színpadra termett, - a színházi példa idestova több mint egy évszázad hazai gyakorlata nyomán cáfolhatná e nézetet. De hát alapjában mégis zenemű, a komponista a gondolatot akarta megragadni a maga eszközeivel. És olyan erővel, meggyőződéssel, hogy a bajor főváros nagy befogadó képességű színháztermének közönsége forrón, kirobbanó sikerrel üdvözölte. Ebben szerepe volt a magyar rendezőnek, Eötvös barátjának, a nemzetközi rangú Kovalik Balázsnak is, aki mostanában idehaza nem kell, holott a világ operaművészetének egyik legmegbecsültebb művésze.

De hát mellőzzük ezt, hiszen a XX. és XXI. századi muzsika alkotójának a születésnapját üdvözöljük, univerzális zeneművészét. A kortárs opera jelentős alkotóját, akit aligha túlzás Richard Strauss-szal egybevetni. Ugyanúgy a jelenéhez és a jövőhöz szól, mint a maga korában a nagy bajor tette, honi viszonylatban pedig Bartók Béla és Kodály Zoltán. Véletlennek nem tekinthető az sem, hogy a tizennégy éves "kölyköt", ezt az eredeti tehetséget, éppen Kodály indította el pályájára, az ő javaslatára vette föl, talán még Zathureczky Ede, akkori konzervatóriumi főigazgató. Véletlennek az sem tekinthető, hogy Eötvös egész pályája ezt az utat, korának művészeként járta végig, hiszen ifjúságának egy része is Stockhausen együtteséhez kötődött, majd másfél évtizeden át a Pierre Boulez alapította párizsi együttes zeneigazgatója volt, azé a Boulezé, aki a nemzetközi mezőnyben Bartók egyik leghitelesebb tolmácsolójaként ismert.

Univerzális muzsikus, említettük róla, hiszen az öt világrészben ismert és elismert operakomponista. Az Egyesült Államokban is rajonganak érte, játsszák rendszeresen az alkotásait, igyekezvén követni a művek születését. És Eötvös Péter a nagy operaszínpadok karmestere is, az a Maestro, akiért versengenek a dalszínházak, hangversenytermek. A londoni BBC orkesztrája, a bécsi rádióé, nemcsak pálcájával hívja meg, rendel is tőle, bemutatta őt a legendás Glyndbourne-i színpad, München, a mind nagyobb világhírre szert tevő Madridi Királyi Operaház, Berlin filharmonikusai. Eötvös nemzetközi komponista hírnevét első operája, A három nővér alapozta meg, amelyért megkapta a Grand Prix de la critique elismerő kitüntetését. És ha univerzális zeneművész születésnapját ünnepeljük, egyenrangúként kell szólnunk a pedagógusról, az új nemzedékek nevelőjéről. Úgy éppen tíz éve, 2004-ben hívta életre az ő nevét viselő kortárszenei alapítványt, amely ösztöndíjakkal serkenti új zeneszerzők, karmesterek fölfedezését. És ha már világrangról szólunk, Eötvös alkotásai a legnagyobb kiadó vállalkozásoknál szólalnak meg, a Deutsche Gramophon, az EMI, a Kairos Wien hanghordozóin, CD-ken, DVD-en és a még a hódításra váró blue ray- rögzítéseken egyaránt.

Mód és hely volna azoknak a nemes rangú kitüntetések hosszú listájának a fölsorolósára is, amelyek ennek a dúsgazdag életműnek az állomásait kísérik, a magyar Kossuth-díjtól a számban alig követhető nemzetközi elismerésekig. Fontos "dekorációk" ezek, vitrinekben bizonyára tekintélyes látványt is nyújtanak, de ami mégis a lényeg, zseniális alkotóművészről van szó. Magyarról, aki hetven éve Székelyudvarhelyen született, és már eddig is bámulatos életutat járt be.