Most az egykori kötetek közül a negyvenediket emeltem le a polcról: Reviczky Gyula összes költeményeit. Reviczky? A mi tankönyvünkben még szerepelt. A mai fiatalok a nevét sem ismerik. Jogosan borították rá a feledés búráját? Ahol Tormai Cecile megbecsült író, ott talán neki is lehetne kis helyet szorítani a sarokban. Meglehet, az a bűne, hogy rövid élete nagy részében nyomorgott, abban a balga reményben, hogy a polgárosodó nemzetnek szüksége van a költőre és a szép, igaz szóra. Akkor sem volt. Új jelenségek, élmények vártak megfogalmazóikra. Közülük Reviczky volt az egyik legsokoldalúbb, legtehetségesebb.
Sok olyan témája lett ennek a változó korszaknak, amelyek megfogalmazása újfajta hozzáállást kívánt. A rohamosan fejlődő, fővárossá nőtt Budapesten például megjelentek a perditák, akiket a kényes ízlésű úriasszonyok a romlás undorító virágainak láttak. Reviczky nem ilyennek mutatta őket: megértő részvéttel fordult feléjük, egész ciklust szánt nekik, átérezve, hogy ők is áldozatok: "Nem tudom, mit tegyek, ha ennyi / Szépséget látok kárba veszni; / Vádoljalak-e téged érte, / Vagy a világot nevessem ki?" (VI.)
A világot a maga módján nevette ki: alaptermészetének borús vonásait elmélyítette sorsa, s akár kortársaira, rá is nagy hatást tett Schopenhauer pesszimizmusa, az élet hiábavalóságáról vallott meggyőződése. Tanúja volt az öngyilkosságok elharapódzó kultuszának, a Dunán lefelé úszó holtak látványának; ez a látvány ihlette Arany János Hídavatás című balladáját is.
Angyalokként lebegtek
Reviczkyt azonban sokkal inkább a tünékeny boldogság vonzotta, amely mindig megcsalta. Versek sorát írta Emmához, némiképp Kisfaludy Sándor rokonaként, aki a Kesergő szerelemmel iskolát teremtett, és Vajda Jánosnak, aki Húsz év múlva is Gina csodás szépségét idézte, bár hajdani ideálját elnehezedve, megcsúnyulva meg sem ismerte. (A költők ideáljai azonban általában változatlan szépséggel merülnek föl az elmúlt időből: Gina, Emma, Juhász Gyula Annája angyalokként lebegnek a magyar líra egén.) Reviczky nem lázadozott, nem küzdött balsorsával, hiányzott belőle Ady indulata és Szabó Lőrinc kíméletlen önzése. Ő is, mint Berzsenyi Dániel, Osztályrészem címmel foglalta össze életfilozófiáját: "Türelmet és szánalmat oltott / Belém a lét nehéz igája. / Tudom, hogy épp' az sose boldog, / Akinek boldogság a vágya. / Tudom, hogy nem csak én kesergek, / Bajlódik más is eleget, / Hurcolja némán a keresztet, / S nem vigasztalja senki meg." Gyenge, beteg vállára nehezedett a kereszt, de vitte-vitte hősiesen korai haláláig, s balsorsába beletörődve így írt: "Isten küldé e küszködést rám; / Imádság felsiró szavam. / Akit az Isten látogat meg, / Az nem lehet boldogtalan." (A filiszterekhez)
A költészet folytonosságának kulcsfigurája volt, előzménye azoknak a nyugatosoknak, akik hozzá hasonló belenyugvással viselték balsorsukat. Karácsonykor írt rövid versére szinte rímel Tóth Árpád Isten oltó-kése, s a "kufár világ" megjelenítésével, csendes tiltakozásával az ugyancsak elfelejtett Szép Ernőt előlegezte. Nem törekedett újdonságra minden áron, meggyőződése szerint a vers varázsát nem a témája adja, hanem költője tehetsége: "Mit az öröm vagy a bánat ír a szívbe, / Egyetlen dalforrástok ez legyen: / S ne mondjátok, hogy már ki van merítve, / Kicsépelt szalma ez az érzelem. / Míg egy nap fog haladni fönt az égen; / Míg a tavasz virágokat nevel, / Míg boldogság és könny lesz ihletében / A költő mindig újat énekel." (A költő világa)
Tévedés volna Reviczky költészetét egyhúrúnak nevezni, s ezért kitaszítani őt a költők köztársaságából. Pontosan érzékelte azokat a legfontosabb eszméket és gondolatokat, amelyeket mindig a lírikusok éreznek át igazi mélységükben. Hazafias költő volt, nem múló érdeme, hogy ezt az érzületet a nagyvárosba plántálta. Nem a Pefőfi-utánzók népes seregének, az "ál-Petőfik" (Krúdy Gyula remek írásának címe) üres, népieskedő hazafiaskodását szólaltatta meg, távol álltak tőle a szólamok, amelyeket annyi iróniával leplezett le Mikszáth Kálmán. Szeresd hazádat! - írta egyik verse címéül, és ezt nem politikai közhelynek, hanem életkormányzó magatartásnak szánta: "Szeresd hazádat, ó, szeresd, / Ne csak szóval, de tettel. / Büszkén és bátran emlegesd, / Hogy épül, nem veszett el. // Egy szív, egy lélek hassa át / Aki e föld szülötte, / Hogy nagynak lássák e hazát / A népek mindörökre!" Számára a magyar haza egy és oszthatatlan volt, nem ismerte a megosztást, egymás elleni acsarkodást. A küzdő, a jövőért dolgozó magyarság volt az ideálja: "Dicsőn végezni: rajtatok / Mulik, s nem másokon, / Mit boldogult apáitok / Megkezdtek egykoron. // Teher, nyűg önmagának is, / Ki csak lustálkodik. / Magának is, honának is / Él, aki dolgozik." (Jelszó)
Szétpukkanó szópuffancs
Meggyőződése szerint ennek az egymásért egységben megvalósított, példaszerű tevékenységnek a politika, a pártviszályok a legnagyobb akadályai: "És bárhova menj, édes honfitársam, / Egyben botlasz meg: a politikában. / Magyar vért nem hoz semmi lázba, / (A bort kivéve) csak kortes-kokárda. / S a honleány se buzdul már ma máson, / Csak képviselői beszámoláson. / Egy pálya van csak, egy cél, egy dicsőség: / Választókerület, képviselőség. / Beszélhettek, ti józan emberek, / Hogy ide orvos kell, a nép beteg. / Kereskedés, ipar lassan halad, / S ami van is, német kézben marad; / Hogy irodalom és művészetek / Csak kegyelemkenyéren tengenek: / A magyarok mindenre rá nem érnek, / Amíg az országházában beszélnek." Ez a vers, a Politikus nemzet, a kor fájdalmas szatírája, és nem csak Reviczky korára volt érvényes, azóta is a közélet rákfenéje a politika. Nem a minap teljesedett be a költő ténymegállapítása: "Lehetsz oly bölcs, mint Salamon király: / lenéz a kortes, ki politizál, / És többre tart egy rossz programbeszédet, / Mint minden tudományt és bölcseséget. / De bezzeg másnak tűnsz fel néki egyben, / Ha dikciózol ordító tömegben. / Ha népgyüléseken tudsz szolnokolni / S nagy garral értesz hangoztatni holmi / Kopott, erőtlen szópuffancsokat."?
Ma már nincs olyan nap, hogy ne néznénk döbbenten, amint egy-egy ilyen szópuffancs az ég felé szárnyalva szétpukkan, mint a színes léggömb, de már innen is onnan is jön a következő. Senki nem gondol arra, hogy egységben (volna) az erő és csak tetézi, aki elfedi a bajt. Senki sem véli érvényesnek Reviczky intelmét, hogy az a nemzet, amely lenézi az irodalmat, a művészeteket és a kultúrát, sosem lesz a népek példaképe. Mert nem igaz, hogy csak a sportsikereinkről ismerkszünk meg, hiszen akadnak még, akik Bartókot hallgatják, Kocsis Zoltánt csodálják, és magyar tudósok nevét, feltalálásait idézik. De hol és hogy nevelődjenek a jövő nagyjai, ha az a dicsőség, hogy az oktatásügyből - méghozzá Klebelsberg Kunó nevében! - kiszívják a pénzt? Nem szabad lenézni a költőt, küldetéses ember: "Zengő dalokból visszahangzik / Mi szívedben kél, száll, viharzik, / Szeresd a költőt! Jó barátod. / Kísérjen üdv, kergessen átok: / A költő híven ellesi, / S lantján is visszhangot ad neki. / Dalában az örvendezőnek / Öröme hangosabb leszen, / S a szomorúnak, szenvedőnek / Letörli könnyét csöndesen." (Zengő dalokból)
Független szellem volt
Reviczky és nemzedéke számára felfedezést jelentett a rohamléptekkel fejlesztett Budapest, és a változó gondolkodásmód. A költők világnézetének kialakításában két tényező játszott fontos szerepet. Egyfelől a kapitalizálódás, a vállalkozások, építkezések, gyárak a felemelkedés reményét keltették, másrész azonban tapasztalniuk kellett ezek negatívumait is, az apróbb-nagyobb szélhámosságokat, csalásokat, panamákat, a "rokonok" világának megalapozását. Mindezzel együtt járt az erkölcs romlása, annak az életszemléletnek, amelyet Berzsenyi, Vörösmarty és Petőfi képviseltek, fokozatok elhalványulása. Arany János kapcsos könyvével a Margitsziget árnyas fái alá húzódott, "hova nem hat el a város zaja semmi", a fiatalok pedig a gondolkodásnak olyan új mintáit keresték, amelyek új erkölcsi magatartást ígértek, vagy épp a régi erkölcsök meghaladásával kecsegtettek. Schopenhauer pesszimizmusát, amelyet Reviczky a maga számára így foglalt össze: "amikor a pesszimizmusban megtisztult emberszeretet kacagva sír", Babitsékkal már Nietzsche követte, s azóta is megfigyelhető, hogy a lírába behatolt a bölcselet, amely hol ösztönzően hat, hol béklyóba köti kritikátlan követőit. Akkoriban még ismeretlen volt az ízlésterror, a sokféle szellemi irányzat békésen megfért egymással. Nagyjából az első világháború befejezéséig tartott ez az idilli állapot, amelyről egyet-mást elárulnak a híres, Négyesy László által vezetett szemináriumról szóló emlékezések.
Reviczky független szellem volt, akár Komjáthy Jenő, egyik legkiválóbb költő-kortársa, aki szintén a margóra szorult. Betegsége is hozzájárult, hogy eleve a jóságra és az emberi nyomorúságra érzékeny személyisége részvéttel telítődjön a szenvedések láttán: "Mióta ez a kór lepett meg, / Elértem ezt a nagy türelmet. / Harag, gyülölség, rossz indúlatok / nem izgatnak; jámbor, szelíd vagyok." (Betegen) Megragadó szépséggel jelenítette meg a test lassú hanyatlását, a halálba vezető utat, az ősz elmúlást ígérő látványát: "Megtépett fákon, szürke tájon / Borong a délutáni árny. / A küzdelemnek vége… ősz van… / A porban egy tört lepkeszárny." (Lepkeszárnyak)
Az ő élete fölött is ott borongott az árny. Nemes ideáljaiból merítette erejét, s bízott szeretett hazája győzelmes emelkedésében. Nagyobb szeretetet, több megbecsülést érdemelne utókorától.
