El a kezekkel a tankönyvektől!

Jó pár évtizeddel ezelőtt használták gyakrabban az "el a kezekkel" kezdetű felszólításokat. Nem véletlenül kísértett meg a múlt, amikor hallom, olvasom a tankönyvek körüli híreket. Eszembe jutott, hogy amikor a múlt század-évezred végén, az Orbánék első uralkodása alatt először elhangzott a minisztérium-környéki ifjú titánok részéről a központi tankönyvterjesztés ötlete, teljes természetességgel az volt az első reakcióm: ne hülyéskedjetek!

A dolog akkor hatásos volt, talán, mert a tankönyvpiacot vezető Nemzeti Tankönyvkiadó vezérigazgatójaként sóhajtottam így fel, de még az lehet, hogy a kijelentést követően kifejtett észérvek miatt nem valósult meg ez a vad ötlet és a már bejáratott csatornákon, lényegében zökkenőmentesen folyt a tankönyvterjesztés. Nem úgy, mint most, amikor a teljhatalom birtokában megpróbálkoztak ezzel, látjuk, hogy milyen eredménnyel.

1949: állami kézben

Arra akkor azt hiszem gondolni sem mertek az oktatásirányítás, a hatalomban lévő politikusok, és az őket körülvevő "lézengő ritterek", hogy felvessék a tankönyvkiadás újraállamosításának ötletét. A 20. század végére hazánkban is újra kialakult a tankönyvpiac, az állami tulajdonú Nemzeti Tankönyvkiadó teret adott a tankönyvkínálatot színesítő, a tankönyvek minőségét javító versenytárs kiadóknak. Nem akartam hinni a szememnek-fülemnek, amikor most államosításról szólnak a hírek. Tényleg nincs a minisztérium környékén, a döntéshozók között, aki lágyan beszólna, hogy ezt azért már nem! Az elvileg rendben lenne, hogy az oktatási rendszert karban kell tartani, időnként változtatások szükségesek (persze nem egészen olyanok, amelyek a közelmúltban történtek!), de a tankönyvhöz kapcsolódó államosítási kísérlet tragikus következményekkel járhat. A közelmúlt "állami", azaz inkább kormányzati, pártvezérek által indukált egyes intézkedései csak szűkebb területeket, kevesebb embert érintettek közvetlenül: az "újra-dohányboltozás" miatti sirámok az átlagember számára eléggé cérnahangon szóltak, a részleges új "földreform" is csak többnyire elfojtott, vagy szűk körben elsuttogott Tiborc-panaszokat jelentett a nagyközönség előtt. Persze azért a választásokig elhallatszhatnak ezek a vékony hangok, suttogások. De az iskolaügy általánosabb. Ebben mindenki érdekelt: a családban, vagy a szűkebb ismerősi, baráti környezetben mindenkinek van, vagy lesz iskolába járója. Azt is azért mindenki tudja, hogy alapvetően a "kiművelt emberfők" előtt van nyitva a világ. Hogyan kapcsolódik mindez a tankönyvekhez? Tudható, hogy szorosan.

Személyes érveket hozok fel. Ismert, hogy az állami tankönyvkiadót 1949-ben hozták létre és ezzel megszűnt a tankönyvpiac. Az új kiadású könyvek szerzőit, lektorait a minisztérium jelölte ki. Aki ez időtől kezdve iskolába járt, tanulóként-tanárként, tanúja lehetett annak,hogy az oktatási folyamatban a tankönyvek használata egyre inkább háttérbe szorult: egyes tantárgyakból és adott korosztályokban ezeket a felduzzasztott méretű és átpolitizált könyveket sem a diákok, sem a tanárok nem használták. Példatárként, szemelvénygyűjteményként, tényanyag táblázatként lapozgattunk bele a könyvekbe és kisebb-nagyobb fenntartással kezeltük az olvasottakat. Ehhez az is hozzájárult, hogy az állami tankönyvterjesztés is finoman szólva gyengélkedett. Bátrabb humoristáknak kedvenc témája volt az, hogy a diák talán karácsonyra megkapja a szeptemberi tanévkezdésre várt tankönyvet.

Szitával vizet meríteni

Tanárként kezdetben megpróbáltam az akkor forgalomban lévő tankönyveket rendeltetésszerűen használni, hiszen az egyetemen a mesterségre készülve oktatóink kihangsúlyozták azt a középkorban kelt mondást: "Szitával merít vizet az, aki tankönyv nélkül akar tanulni." (Haurit aquam cribro, qui vult discere sine libro.) A kis létszámú, jó képességű osztályokban jó eredményeket lehetett elérni az oktatásban a tankönyvek szinte teljes mellőzésével is. De a múlt század közepétől a világtendenciáknak megfelelően hazánkban is egyre szélesebb körű lett a középfokú oktatás és ez (is) jelentősebb elvárásokat támasztott az alapoktatás eredményessége iránt. Ezidőtájt kezdtem el foglalkozni intenzívebben a tankönyvekkel: alapos szakirodalmi tájékozódás, a külföldi országok gyakorlatának megismerése után elkezdtem készíteni alapvetően egyéni tanulásra szánt tananyagokat, amelyeknek jó tízéves kipróbálása után az eredményeket összefoglaltam és a tankönyvek témakörből az egyetemi doktorátus után a Magyar Tudományos Akadémián tudományos minősítést szereztem. A nyolcvanas évek végén pályázattal a Tankönyvkiadó vállalathoz kerültem, ahol kezdetben főszerkesztőként, majd 1991-től igazgatóként munkatársaimmal elkezdhettük megvalósítani az új típusú tankönyvek kiadását.

A tankönyvekkel való foglalkozás kezdetétől előttem is nyilvánvaló volt az a tény, hogy a társadalmi elvárásokhoz, a helyi környezeti igényekhez és tanulókhoz, tanárokhoz méretezettem különböző tananyagokra, metodikai eljárásokra van szükség. Igen, a tanulókhoz méretezetten, nemcsak a nyilvánvaló korosztályfüggőség és a gyermekek neméhez is kötődő fiziológiai adottságok szerint az oktatást különböző anyagokkal kell támogatni, valamint a tanári "lelket" figyelembe kell venni, hiszen ismert tény, hogy egy adott tantárgyat milyen sajátos hozzáállással (például reál vagy humán szemlélettel) lehet tanítani. Mindennek a finomszerkezetnek a figyelembe vételéhez gyakorlati oktatáshoz kapcsolódó tapasztalat, az egyes részterületeknek alapos, napi ismerete szükséges. A külföldi példák is azt mutatták, hogy ez feltételezi a tankönyvkiadás sokszínűségét, viszonylag gyors változtatását, amelyre egyetlen, még oly gigantikus kiadói szervezet sem képes.

Szűk csoportérdekek?

Így a tankönyvpiac megjelenésének szükségességét munkatársaimmal együtt a kilencvenes évek elején beláttuk, nem igyekeztünk "megfojtani" a gyors ütemben növekvő konkurenseinket, sőt, segítettük is őket, még arra is volt példa, hogy anyagiakkal. Természetesen az is világos volt, hogy a tankönyvpiac speciális, sokkal több a szabályozottság követel, mint más piaci szegmensek. Ennek segítésére különböző tankönyves szervezeteket hívtunk életre, általában sikerrel próbáltuk visszaverni a laikus politikusi beavatkozási kísérleteket, és a kilencvenes évek közepére-végére működőképes lett a tankönyvpiac. A tankönyveket a pedagógusok és a diákok is jól fogadták és ami még fontosabb: használták.
Nekem 2001-ben távoznom kellet a Tankönyvkiadótól. Az akkori kormánypárthoz kapcsolódó egyik nyomda kapcsán anyagilag megzsaroltak, de a kívánságukat nem teljesítettem. Az állami tulajdonlásnak ez is az egyik velejárója: a tulajdonos igényeinek, kéréseinek megfelelően időnként "áldozatokat" kell hozni. Csakhogy azt nem mindig lehet tudni, hogy a kérésnek mi a háttere, azt mennyire egyéni, vagy szűk csoportérdekek határozzák meg. Hallani azt is, hogy az állami tulajdonlás majd lehetővé teszi a megfelelő ideológiai befolyásolást. Kérdezem: akik a rendszerváltozás előtti tankönyveket használták, azok mind buzgó szocialisták-kommunisták lettek? Vagy a Szovjetunióban hetven évig a politika determinálta az oktatást és lám, milyen rövid idő alatt milyen más világ alakult ki ott is.

A tankönyves ügyeket azóta a háttérből figyeltem, beleszólni nem akartam, talán nem is tudtam volna. De most szólnom kell és fel kellene emelnie a szavát másoknak is! El a kezekkel a tankönyvektől! Hosszú távon mérgezni fogja az életünket, ha hagyjuk államosítani a tankönyv piacot!