Görgey Gábor;
Görgey retró tárca;
2014-01-11 09:10:00
Alighogy elhatároztam, máris gátlásom támadt. Mert hallom a rendreutasító szellemhangokat. Látom a megütközött arcokat. Anekdotát? Pont most? Ebben a történelmi helyzetben? Ezekben a küzdelmes időkben? Amikor a nép meg a nemzet... (Roppant szeretem ezt a különbségtételt, melynek értelmében nem tudok másra gondolni, mint hogy a nép nem a nemzet és a nemzet nem a nép.)
Eddigi életemben még nem éltem meg olyan korszakot, amikor különböző prédikátorok ne prédikálták volna, hogy ne anekdotázzunk, kérem, most nem olyan időket élünk.
De hát mikor élünk egyszer már olyan időket, tessék mondani? Miféle hely ez - pardon: régió! -, hogy valamely oldalról mindig megérkezik a leintés: maga pont most akar itt anekdotázni, pont most? Amikor a nemzet - vagy a nép! - előtt csak úgy tornyosulnak a nehéz történelmi feladatok? Amikor...
De hát itt mindig - mondhatni évszázadok óta - "pont most" van! Ilyen alapon én is mondhatnám, hogy pont most van világháború, népirtás, felszabadítással egybekötött megszállás, hatalomátvétel, sztálinizmus, börtön, kitelepítés, akasztófa, '56, megtorlás, konszolidáció, rendszerváltás - pont most, amikor én anekdotázni akarok?
Ráadásul nem is vagyok igazán anekdotázó alkat. De mégis bosszant, hogy ebben a krecliben - bocsánat: régióban! - sosem lehet nyugodtan anekdotázni. Mert mindig belepofáznak.
Én akkor is elhatároztam, hogy itt, most, egy anekdotát fogok megereszteni!
Tessék? Hogy kik pofáznak bele? Mindig akad, aki az örömtelenségben örömét leli. A hivatásos belepofázók.
Talán a festészetnél kezdődött. Ott kezdték egyszer régen a modern sámánok hajtogatni, hogy pfuj, ez anekdotizmus. Amikor fel lehetett ismerni a képen valamit. Netán arra vetemedett a festő, hogy címet is adjon munkájának, Kompozíció 32 466 helyett. Aztán ez a szidalomszó, hogy anekdotikus, átterjedt az irodalomra is, amelynek - a lírán kívül - mégiscsak egyik legfőbb dolga, hogy elmeséljen valamit. Elmondjon egy történetet, melynek felismerhető eleje, közepe és befejezése van. Ez az igazi pfuj!
Ennek ellenére elhatároztam, hogy most megírok egy jó kis anekdotát!
Tulajdonképpen kik is anekdotázták le az épkézláb történetet és cselekményt? Kölyökkoromból az ideológiai inkvizítorokra emlékszem, 1945, de főként 1948 után. '45-ben a valóságos romeltakarítás, a szó szerint téglarakó újjáépítés volt az a bizonyos "pont most". Igaz, ami igaz, habár a romeltakarítást nem akadályozza egy új Jókai mesélőkedve. Sőt, mondanám én.
Azután jött 1948, a fordulat évének becézett Rákosi-puccs. Akkor már mesterségesen készítették a romokat, hogy legyen mit eltakarítani, és mesterségesen állítottak fel barikádokat, hogy legyen hol harcolni. Romeltakarítás közben ugyanis nem ér rá a nép, hogy demokráciát reklamáljon, a permanens harc a barikádokon feledteti a szabadság hiányát. Közben harsogott a pártközpontból: "Nehéz harcban építjük a kommunizmust, és te pont most anekdotázol, író elvtárs?"
Persze nem volt elég az élő irodalom egzecíroztatása, példát kellett statuálni a múltból is. Így hát még egy Mikszáth sem úszhatta meg körmösök nélkül, hiába volt kritikusa korának. De túl élvezetesen volt a kritikusa, állandóan remek történetekbe és anekdotákba bonyolódott, túlságosan jó volt olvasni. Vagyis nem elég mélyen kritizálta feudálkapitalista korát. Ha ugyanis elég mélyen kritizálta volna, nem olvasnánk olyan élvezettel - hiszen csak az számít elég mélynek, ami élvezhetetlen. Ami élvezhető - az már történet, cselekmény, mese, anekdota.
Én akkor sem tágítok attól az elhatározásomtól, hogy megírjak egy jó kis anekdotát!
Persze furcsa, de a dogmatikus marxistákkal majdnem egy húron pendültek később a különböző újhullámok, neodogmatizmusok papjai, hiába idegesek ettől a letagadhatatlan rokonságtól. Például összeköti őket az életteli mesélőkedv és a lebilincselő történet gyűlölete. Az "anekdotikus" helyett pedig keletkezett egy elegánsabb és még megsemmisítőbb szidalomszó: lektűr! Ami szó szerint azt jelenti tulajdonképpen, hogy olvasnivaló, olvasható, olvasmányos. De esztétikai jelentése szerint: piha!
Nyilvánvaló, hogy létezik fajsúlytalan, kommersz irodalom, mely szemérmetlenül kihasználja az olvasó legprimitívebb reflexeit. De az épkézláb történet, a jó cselekmény nem azonos ezzel. Homérosztól Chaucerig, Fieldingtől Flaubert-ig, Thomas Manntól Graham Green- ig, ezek az urak nem irtóztak a mesétől. Igaz, ki beszél ma már róluk?
Olvasógyilkosság, előre megfontolt szándékkal. Nehogy az olvasó élvezze, amit olvas. Nehogy belefeledkezzék. Ez korszerűtlen. Se nem modern, se nem posztmodem. Végre nincs - talán már nem is lesz többé - politikai "pont most", de van helyette az irodalmi brókereké. Akik azt akarják, hogy a közönség azt szeresse, amit ők magasan jegyeznek a láthatatlan börzén. Ugyanúgy, ahogy az ötvenes-hatvanas-hetvenes években az ideológusok azt akarták, a közönség azt szeresse, amit ők helyesnek ítélnek a marxizmus-leninizmus dogmáihoz igazodva.
Ennek ellenére, minthogy szilárdan elhatároztam, azértis megírom ezt az anekdotát! Nem akadályozhat senki.
Történ egyszer, még az ötvenes években, amikor a Lukács fürdő afféle menedék volt a nyomasztó közélet mindennapjaiban, írók és művészek rituális találkozóhelye, hogy Vas István, aki naponta odajárt, Kolozsvári Grandpierre Emilnek, aki szintén naponta odajárt, azt mondta a gőzölgő zuhanyzóban, tök meztelenül: "Képzeld Emil, múltkor az a fantasztikus nő odajön hozzám, és azt mondja nekem, hogy..."
Jaj, bocsánat, tisztelt olvasóm! Most látom, hogy túlléptem a terjedelmi határt, úgyhogy itt most pontot kell tennem a tárcámra.
Tessék? Hogy nem fejeztem be a történetet? És hogy így élvezhetetlen az egész? Na és? Legalább nem lektűr!
(Magyar Hírlap, 1998. július 18.)