Néhány napos különbséggel két ilyen előadást is láttam. Az egyik holland színpadon játszódott, a másik francián. A derék hollandok a Don Giovannival óhajtottak megörvendeztetni. Azt, hogy függöny nincs, nem újdonság, régen kitalálták. De az csakugyan meglepő volt, hogy a színpadon két magasságban nyolc ágy tekintett a nézőre, és ez kissé hitetlenné tett. Képzeletben van itt természetesen ágyjelenet, hiszen a főhős szoknyavadász, nem riad vissza az erőszaktól sem. Csakhogy az ágynak itt nem ez volt a funkciója.
Nyolc szereplő, nyolc fekhely. Akinek éppen nincs jelenése, nem kell énekelnie, hangtalanul fekszik, és csak akkor tápászkodik föl, ha a partitúra szólítja. Szegény Zerlina és Masetto csak az első fölvonás közepe táján kap szerepet, addig heverészik. Pedig az öltözőben, büfében, kényelmesebben várhatná az ügyelő hívását.
Nem tudom, a néző az egyik francia város nézőterén jobban járt-e? Itt nem a színpaddal volt baj, a jelmezekkel. Az Idomeneo mennyei zenéjére a hölgyek bugyiban és lenge felsőrészben énekeltek, az urak nem modern szlipben ugyan, de gatyában. Miért éppen ezt találta ki a rendező, valószínűleg csak ő tudja, meg netán az igazgató, aki elfogadta az ötletet. A karmester már nem biztos, ő a hangszeres művészeket irányítja, nem a színpadra néz.
Emlékeztetném az érintetteket, hogy a madridi operának volt egy Cosi fan tuttéja, mennyei előadás. Félig modern jelmezek, félig stilizáltak, de Mozart az úr és nem a titán. Isteni muzsika, gyönyörű fiatal hangok. Aligha véletlen, hogy a spanyol királyi opera Európa egyik legjelesebb dalszínházává avanzsált.