Vannak az ünnepek, amikor együtt a család, telített asztalnál ülnek öregek és fiatalok, mosolytól fénylenek az arcok. De ha fölködlik a következő nap, mintha valami szorítást éreznénk a szívünk körül. Mert Kosztolányiék bevetették magukat az irodalom bástyái mögé, hiszen foglalkozásuk több-kevesebb anyagi biztonságot is adott, ám ezek az idők elmúltak. Az író ingyen ír, az illusztrátor ingyen illusztrál, hacsak nem lesz udvari költő, rajzoló, vagy éppen bohóc. Biztos háttér, de valahogy mégsem lelkesítő.
A művészetekbe már betolták a trójai falovat, minden készen áll az elfoglalására, de itt nem elég egy roham, a művek sértetlenek, ma is menedékül szolgálnak. Aki árulja magát a köznapiság piacán, jó árat kap a tehetségéért (vagy a megalkuvásáért: "mi mást tehetnék?"), de mintha függetlenségét, a becsületét is kiárusítaná. Amikor vége a szilveszteri mulatságnak, a településeket az utcaseprők lepik el. Tisztaságot varázsolnak, eltüntetik a szeméthegyeket, gondosan válogatják ki a visszaváltható üvegeket, és mire elérkezik az első munkanap, ragyog minden. Csak a legmerészebb hajléktalanok hevernek a leterített, toldozott-foldozott takarókon. "És háltak az utcán…"- írta döbbenten a "bársony neszeket" figyelő József Attila. Ez a megállapítás - a meglepetés felhangjai nélkül - ma is érvényes.
Hálnak az utcán és a föld alatt. Az arrajárók szégyenkezve fordítják el fejüket, tudván tudják, hogy ez közös szégyenünk. Az utcákon fészkelődőket eltüntetik, de a látvány ütötte lelki, egyre fájdalmasabban lüktető seb megmarad. Az érzés olyan, amilyennek Borisz Paszternak írta le Baljós napok című versében: "Zordul a világ, szeretettel - meg nem veszi senki szívét, - nézik gonoszul. Szeretem, - ez a zárszó hát, ez a vég. // Nehezül portára, tanyára - ólom súlyával az ég. - Ravaszul, érvekre vadászva - hízelegnek farizeusok." (Nemes Nagy Ágnes fordítása).
Az új esztendőnek az is varázsa, hogy addig nem tapasztalttal kecsegtet. Például azzal, hogy visszahozza a kimondott és leírt szavak becsületét. Megszüntetik a szavak "halandóságát", amelynek bizonytalanságát oly sokszor tapasztaljuk. A múlt század egyik nagy szelleme és költője, a lengyel Czeslaw Milosz így ábrázolta ezt az állapotot:
"A könyvekben a betűk ezüstlöttek, imbolyogtak és elenyésztek.
A kéz nem tudta lerajzolni a pálma jelét, a folyó jelét, az íbisz jelét sem.
Soknyelvű zsivaj hirdette meg a beszéd halandóságát.
Betiltották a panaszt, mert önnön magának panaszkodott.
Az emberek érhetetlen gyötrelmükben
Ledobálták ruháikat a tereken, hogy meztelenségük ítéletet hívjon ki.
De hasztalan sóvárogták a rettegést, szánalmat, haragot.
Nem volt eléggé megalapozott
A munka és a pihenés
Az arc a haj a csípők
És bárminemű létezés." (Fordította: Bojtár Endre)
Amikor még vidáman jártam, az egyetemről jövet-menet áthaladtam az egyik aluljárón. A hajléktalanok borosüveget adtak kézről-kézre. De volt egy kivétel. Az üvegajtós bolt kirakata előtt üldögélt és folyton olvasott. Méltósággal köszönte meg az adományt, nem erőszakoskodott és hálálkodott. Megkérdeztem, mit olvas. Szó nélkül nyújtotta a könyvet: egy agyonolvasott verseskötetet, amelyek tulajdonosa az enyészetnek szánta, a mi emberünk azonban kiemelte a kukából. Ételmaradékot kereshettt, de ebbe az antológiába ütközött. "Mindig ezt olvasom - mondta -, némelyik versét ötször-hatszor is." Nem mondott többet.
Lapozott egyet, olvasott tovább. Ajka mozgott, ahogy sorról-sorra haladt. Átlépett egy másik világba, amely befogadta, és amelyet a sajátjának érezhetett, mert soha nem csalta meg, nem vetette ki magából. Nem érdekelték a járókelők, a tapintatlan pillantások. Bólintott, ha pénz dobtak a sapkájába, de másutt járt. Talán abban a házban zörgetett, amely a remény háza, de az ablaka mindig sötét volt mígnem "… ím tárul a kapu, önmagától kinyílott, de nem surran ki, csak a végtelen bánat ott. S elhallgat odabent a hang, mely egyre hívott, s arcot ígért nekem, s késekkel áthatolt." (Jules Supervielle: És jobbomon. Rónay György fordítása.)
Leesett a hó, kemény fagyok jártak, de rezzenéstelenül olvasott. Jött a téli szünet. Amikor legközelebb két-három hét után mentem arra, eltűnt. Talán mégis bebocsájtották abba házba. Vagy botjára támaszkodva elindult a távolból hívogató hegyek felé, mint Francis Jammes pásztora (Rónay György fordítása):
"Kék esernyőddel és sáros barikáddal
s göncöddel, amiből sajt nehéz szaga árad,
rátámaszkodva tölgy, magyal vagy naspolya
botodra, mész a domb ege felé tova."
Ez a koldus nem is a középszerűség piacán élt, hanem lejjebb. Mégis fölébe emelkedett. Vitték, repítették a versek. Talán valami belső parancsnak engedelmeskedve Jiri Wolker Koldusok című versét olvastam fel az órán. Közben erre az emberre gondoltam, akinek a nevét nem tudtam, csak azt éreztem, hogy úton van, bár elgémberedett tagokkal ült, és a kirakat fényénél a megérkezésről olvasott:
"Most a várost járom s az Istent keresem.
Tudom, hogy koldustarisznyával erre látták menni,
tudom, hogy egyszer majd csak meglelem,
de most már nem fog fájni semmi,
mert elhagytam minden fojtogató kacatom.
Elvisz magával. Kiállunk az utcasarokra
kezünkben kalap, fejünk felett a nap.
"Szeretetért esedezünk emberek --
nyissátok ki a szíveteket!" (Zádor András fordítása).
Sokat gondolok apámra. Nehéz években őt is az irodalom védelmezte, tette sérthetlenné. Dolgozott, írt és fordított. Megfogadta a kis herceg tanítását: a szívünkkel lássunk! A legépelt költeményeket bekötötte, s mert szűkösen voltunk eleresztve, ezeket szánta karácsonyi és húsvéti ajándéknak. Amikor rá is jobb napok jártak, hatalmas aktatáskáját narancsokkal tömte tele. Az unokáinak.
Megbeszéltük, hol találkozunk. Figyeltem a hömpölygő tömeget, mikor bukkan elő, amikor egy taxi fékezett az orrom előtt. Intett, szálljak be. Végig az Erzsébet-hídon, aztán Budán. A Moszkva térnél - akkor így nevezték - hirtelen megállíttatta az autót. Kikecmeregett. A buszmegállóban egy koldusasszony üldögélt, magához szorítva gyermekét. Oda botozott, kiszedte a táskájából az egyik zacskót a mandarinokkal, s az asszony ölébe tette. Aztán jöttünk hazafelé. Akkor arra gondoltam, az asszony jobban örült volna pénznek. Ma már másként látom. Abból a szeretetéből juttatott neki, ami a leginkább melegít.
"Nincs hatalmasabb, mint a szeretet "- így kiáltott Szent Johanna a máglyán. A köznapiság piacának lármája, gyűlölködése az ellenkezőjét sugallja, ahogy Supervielle írta: "Mint a jószág a sivatagban, a szív aszályban sorvad el."
Már-már igazat adunk Paszternak Hamletjének:
"De nem változhat a végkifejlet,
a cselekmény rendre megszabott.
Minden farizeusságba dermed.
Végig kell élnem. Magam vagyok." (Pór Judit fordítása)
És akkor simogató kéz érintését érzem. Íme a bizonyosság: nem vagyunk egyedül.
