Gondolatkísérlet a hazugság elítélhetőségéről

A Pécsi Törvényszék a napokban minden bizonnyal mérföldkőnek tekinthető döntést hozott: egyáltalán nem volt hajlandó vizsgálat tárgyává tenni, hogy Hoppál Péter, a Fidesz egyik szóvivője vajon hazudott-e, amikor azt állította, hogy tüntetők egy csoportja Bajnai Gordon biztatására foglalta el a párt székházát. Mert a szóvivőt - így a határozat - semmiképp sem terheli felelősség azért, amit mond, minthogy nem a saját, hanem megbízója véleményét tolmácsolja.

Ha tehát szabad értelmeznünk ezt a verdiktet, az nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy minden olyan közszereplő, aki valamely mögötte álló szervezet nevében beszél, lelki nyugalommal állíthat bármit, hiszen szavai testületi állásfoglalást öntenek formába. E logika szerint semmilyen szöveget nem lehet számon kérni magán az előadón - feltéve, hogy az illető politikus. Mert a politikustól ugyebár sohasem a magánvéleményét halljuk; a közmegegyezés szerint politikai tisztségek betöltőinek olyan nincs is.

Vagyis nemcsak egy szóvivő, hanem akár bármelyik képviselő is háborítatlanul hazudozhat, mert ha netán bizonyítható volna is, hogy hazudott, nem tőle származik a hazugság. Dehát akkor kitől? A pécsi bíróság szerint Bajnai Gordonnak nem Hoppált, hanem a pártját kellett volna perelnie, hiszen a szóvivő a Fidesz nevében nyilatkozott. Csakhogy a dolog aligha ilyen egyszerű. Tegyük fel, hogy a bíróság az eljárás során megpróbálná kideríteni, vajon kitől ered a felperes sérelmére elkövetett valótlan állítás. A kommunikációs igazgató feltehetően arra hivatkozna, hogy munkatársaival egyetemben csak a "felülről" kapott mondandót pertraktálja. Akkor persze további kérdés lehet: személy szerint kik határozzák meg a párt felső köreiben a kommunikáció tartalmát?

De ha a bíróságnak - ha el is jutna erre a pontra -, sohasem sikerülne megtalálnia bármilyen hazugság értelmi szerzőjét. A hierarchia minden szintjén mindenki azt mondaná, nem tudja, kitől származik a per tárgyát képező fogalmazvány, mert annak valójában nincs is nevesíthető, konkrét forrása: a politikusok személytelen iniciatíváknak megfelelően beszélnek. És láttunk már olyan ítéletet, amelyik kimondta, hogy egy párt hazudott?

Lássuk hát be, hogy Hoppál Péter kijelentésének valóságtartalmát a bíróság valóban nem vizsgálhatta. Mert annak az lett volna a kockázata, hogy ha őt a bíróság történetesen elmarasztalja, azzal egyszersmind a Fideszt is minősíti. És képzeljük el, hová vezethetne ez a példaértékű eset. Amióta Kósa Lajos a minap egy televíziós beszélgetés résztvevőit volt szíves lefegyverző őszinteséggel szembesíteni azzal a szónoki kérdéssel, hogy vajon "Hol tanulták azt, hogy a valóság számít egy politikai kampányban?", azóta nincs kétségünk: a politikai hazudozás számonkérhetősége csakugyan beláthatatlan következményekkel járna. Hiszen nemhogy a Fidesz vezetői, de még a kormány tagjai sem úszhatnák meg, hogy akár a legmellékesebben elejtett szavaikért is jót kelljen állniuk.

Itt van például Martonyi János egy interjúja, amelyet mostanában Chilében járva, az El Mercurio című napilapnak adott, hosszan ecsetelve a kétoldalú kereskedelmi kapcsolatokban rejlő, eleddig feltáratlan lehetőségeket. Amikor aztán az újságíró amúgy általában a magyar gazdaság helyzetéről kérdezte, a külügyminiszter egyebek között azt találta válaszolni, hogy "A gazdasági stabilitás látványosan javult, anélkül, hogy ahhoz bármely társadalmi vagy politikai probléma társult volna". Mármost Martonyi talán azt hitte, a messziről jött ember Chilében is azt mond, amit akar; és persze fel sem vetődött benne, hogy valaki esetleg peres úton várná el tőle állítása igazolását.
Mert akkor bizony bajban volna. Magyarországon ugyanis egyrészt nincs gazdasági stabilitás, minthogy érdemi növekedés és munkahelyteremtés sincs. Másrészt viszont igenis van néhány nem éppen elhanyagolható társadalmi és politikai problémánk. Például az, hogy szociális krízisben él mintegy négymillió honfitársunk, az alkotmányos jogállam garanciáit pedig a Nemzeti Együttműködés Rendszere önhatalmúan felszámolta.

De engedjük el a fantáziánkat, legalább a gondolatkísérlet kedvéért. Valaki mégiscsak bíróság elé citálja Martonyit, arra hivatkozva, hogy épp a külügyminiszter nem ronthatja külföldön az ország hitelét nyilvános hazugságokkal. A felperes, büszke magyar állampolgárként sérelmezné a valótlan kommunikációt, minthogy azt annak a kormánynak egyik tagja követte el, amely a választók bizalmából gyakorolja a hatalmat. Akkor vajon - játsszunk el még tovább a gondolattal - épp a pécsi döntés analógiájára miként határozna a bíróság? Nyilván úgy, hogy Martonyi János természetesen nem a saját értékelését adta a magyar állapotokról, hiszen külügyminiszterként a kabinet hivatalos álláspontját képviseli. Az állampolgár tehát kénytelen volna tudomásul venni, hogy a miniszter semmiképp sem hazudhat, és ha ezúttal mégis, akkor sem ő hazudott, hanem megbízója, a kormány. Következésképp Martonyit felmentik a vád alól.
De ki menti fel a kormányt?